James: áldozatokat hozott, most a vb-n csúcsra jutna

Szöveg FFT

Kérhetném, hogy maradjanak csendben? – fontoskodik egy tipikus figura az egyik madridi tévéstúdióban. – Ma egy kutya is velünk tart.”

Mindeközben James Rodríguez néz meglepetten, mert Sandy, a hároméves, barna és fekete bulldog lép be gazdája kíséretében. A fajtájától megszokott fura hangokat, hortyogást hallatja. „Hát nem édes? – térdel le hozzá James, úgy paskolgatja, mit sem törődve a fontoskodó igazgatóval. – Mennyi idős? Egész nap ellennék vele.”

Néhány perccel később a stúdió két látványossága már a kamerák előtt ül. Egyszer csak a kutya a hátsó két lábára áll, a kolumbiai játékmester pedig megérinti az orrát.

A tavalyi világbajnokság óta mindenki szeretne magának egy kis darabkát ebből a kirobbanóan tehetséges és kisfiúsan sármos játékosból, köztük az Egy rém modern család szereplője, Sofia Vergara vagy a szintén kolumbiai „hercegnő”, Rihanna is. Most, hogy véget ért a kutyás cukiskodás, James a FourFourTwo munkatársaival ül le, hogy első interjúját adja magazinunknak az egyik sminkszobában. Ez a nap első olyan pillanata, amikor stylistja, egy harmincakárhanyas figura hibátlan szakállal, telefújva dezodorral, szürke ingéből kilógó 1920-as évekbeli zsebórájával magára hagyja egy kicsit a futballistát.

Azzal a játékossal ülünk most le, aki legalább annyira imádja a fényképezőt, mint az őt, és született harcos, aki eddigi élete során többször is választhatott volna a focin kívül mást is. De nem tette. Mert minden áron a Real Madrid futballistája akart lenni, mindegy milyen akadályok gördültek elé. Hogy miért? Pont ezt fogja most elmondani.

„Egyik ideges szomszédunk kinyitotta az ablakot, és azt mondta, megöl bennünket, ha nem hagyjuk abba a focit”

Minden James David Rodríguez hátulgombolós korában kezdődött. Apja, Wilson James Rodríguez – aki pályára lépett az 1985-ös U20-as világbajnokságon, és csapattársa volt többek között René Higuíta – otthagyta a Cucutában, a venezuelai határ közelében élő családot. James ekkor hároméves volt. Innentől kezdve szinte alig találkoztak egymással. Amikor az édesanyja, Pilar, Ibaguéba költözött vele, kezdetét vette a szerelem. Nagyanyja, Dona Rosa a mai napig meséli, hogyan nézte a négyéves James az emeletes házuk erkélyéről az utca túloldalán tréningező harmadosztályú csapatot, a Cooperamos Tolimát. Gyorsan ki is sírta, hogy vigyék le, mert jobb helyről akarta szemlélni az eseményeket.

Nevelőapja, Juan Carlos Restrepo – aki maga is amatőr focista volt – látta meg először a gyerekben a tehetséget, és ő is kezdett el foglalkozni vele.

„Nagyon fontos szerepet játszott a pályafutásomban – mondja James, és ahogy nevelőapját hozza szóba, hangjában ismét ellágyulás érzékelhető, először azt követően, hogy az apjáról beszélt. – Hatéves koromban elküldött egy focisuliba. Meglátta bennem a tehetséget és azt a lelkületet, ami a futballhoz nélkülözhetetlen, és megszállottan hajtogatta, hogy be kell kerülnöm valamelyik fociakadémiára, ahol fejleszthetem a tudásomat.”

Nem mindenkit győzött meg azonban Rodríguez tehetsége. Első próbálkozása az Ibague ificsapatánál nem éppen a terveknek megfelelően alakult. „Amikor véget ért a bemutatkozás, az edző kijelentette, hogy nem vagyok elég tehetséges – mondja, de ma már csak mosolyog, amint felidézi azt a beszélgetést. – Néhány évvel később játszottam a csapata ellen, és nem akarta elhinni, hogy én vagyok az. Úgy kiabált a nevelőapámnak, hogy könyörög, vigyen vissza engem a csapatához. De nem nyert, azt a választ kapta, hogy megvolt a lehetősége, de nem élt vele. Imádom ezt a történetet!”

Szerencsére egy másik ificsapatnál, az Academia Tolimensénél felismerték a benne rejlő kivételes tehetséget. Ám hiába alakult úgy, hogy már iskolai keretek közt tanulhatta a labdarúgás mesterségét, a figyelmes nevelőapa és kirobbanóan tehetséges nevelt fia ugyanolyan rendszeresen vettek részt az utcán zajló hatalmas futballütközetekben. „Emlékszem, egyszer a ház előtt játszottunk, és a falnak rugdostuk a labdát. Egyik ideges szomszédunk kinyitotta az ablakot, és azt mondta, megöl bennünket, ha nem hagyjuk abba.” A család kitart amellett, hogy ott, a házak közt, az utcán született meg az a stílus, amit ma is látunk. James inkább simogatja a labdát, semmint ellövi.

2004-ben James az Academia Tolimenese csapatkapitányaként a Ponyfutbol-kupa – Kolumbia legrangosabb ifi tornája – döntőjébe vezette társait, és ott kiharcolta a győzelmet is, méghozzá egy szögletből közvetlenül a hálóba kerülő góllal. Majd még egy ugyanilyennel, csakhogy bizonyítsa, az első sem volt véletlen. Egy interjúban már ekkor kijelentette, hogy szeretne profi futballista lenni. Tizenkét éves volt. Más foglalkozás nem fordult meg a fejében?

„Határozottan nem – válaszol gondolkodás nélkül. – Amióta először átvillant az agyamon, hogy profi focista lehetek, és ebből meg is tudok majd élni, csak ennek a célnak éltem. Mindent meg akartam nyerni, és ez nem változott.”

Viszont az élete megváltozott, méghozzá a már említett torna után. Egy envigadói játékosügynök felfigyelt rá, és másodszor is költözött a család, ezúttal a 300 kilométerre északra fekvő Medellínbe. Két évvel később, 14 évesen bemutatkozott az első csapatban, és ezzel ő Kolumbia mindenkori legfiatalabb, profi ligában pályára lépő játékosa. Még abban az idényben fel is jutott az Envigadóval az első osztályba. Négy évvel később, 2008-ban az argentin Banfield csapatába igazolt. Családja ez alkalommal nem tudott vele tartani, és tudta ő is, hogy pokoli nehéz lesz nélkülük. Tudta, hogy kockázatos döntést hozott. De mindenekelőtt azt tudta a legjobban, hogy ez a lépés elengedhetetlen a későbbi pályafutása szempontjából.

„Született harcos vagyok. Tizenöt évesen elhagytam a hazám, és hátrahagytam mindent, amit ismertem. Mindezt azért tettem, hogy sikert érjek el az általam oly annyira szeretett fociban.”

Az első napok azonban pokolian keményre sikeredtek a Banfieldnél. Csapattársai „Dzsémsznek” hívták, és nem „Ha-mesznek”. (Csak a rend kedvéért: nem a 007-es ügynök után kapta a nevét, sőt mi több, a Bond-filmek közül egyet sem látott.) Minden este sírva telefonált haza. De aztán túljutott ezen az időszakon.

„Az első négy hónap rendkívül kemény volt – mondja, és látszik, hogy minden egyes szavát végiggondolja, igyekszik elkerülni, hogy felszakadjanak a régi sebek. – Többször előfordult: arra gondoltam, feladom, és hazamegyek. Az az időszak megedzett, ez kétségtelen. Bizonyítja, hogy magam küzdöttem meg mindenért, ami ma vagyok. Sokat szenvedtem, de visszatekintve azt látom, hogy mindennap fejlődtem. És ez motivált már akkor is.”

Élete a pályán kívül is fejlődésnek indult. Igaz, hogy a mai napig dadog néha, különösen, ha keményebb mássalhangzóval kezdődő szót ejt ki, de e téren is fejlesztette magát, könyvekből olvasott fel hangosan, hogy szokja a ritmust, és levetkőzze a mentális problémát.

Ekkoriban ismerkedett meg nagy szerelmével, Daniela Ospinával, a kolumbiai válogatott és az Arsenal kapusa, David lánytestvérével. Daniela és a 2013 májusában született lányuk, Salome jelenti a kikapcsolódást és az örömöt a futballon kívül.

„A feleségemmel nagyon sokat táncolunk – említi kedves kolumbiai spanyol akcentusával. – Ha bármilyen zene szól a házban, már táncolunk is. Pláne, ha a barátaink is nálunk vannak. Azt hiszem, ez a gólörömeimen is látszik. Így tudok a legjobban kikapcsolni.”

Ahogy halad előre a beszélgetés, egyre inkább értjük, miről beszél ez a mókás figura, aki egyébként nem is olyan alacsony, mint ahogy azt gondoltuk. A stúdió hangszóróiból folyamatosan szól a Jackson 5, a Specials, Jay Z és a Led Zeppelin eklektikus egyvelege, és James nem is tud egy helyben ülni.

„Az uruguayi kapus középen állt, gondoltam, miért ne lőnék”

Amikor a Porto bejelentkezett érte 2010 júliusában, James egyetlen percig sem gondolkozott. Újra küzdenie kellett, de ezúttal már egy másik kontinensen.

„Amikor megérkeztem Portóba, megértettem, hogy sikerült: profi játékos lettem. Az, hogy Európában folytathattam a pályafutásomat, azt jelentette, hogy sikerült elérnem, amit mindig is a legjobban szerettem volna. Céltudatos vagyok, és mindig többet akarok.”

Négy évig feltűnés nélkül remekelt az öreg kontinensen. Kolumbiai csapattársai, Radamel Falcao, Fredy Guarín és Jackson Martínez segítségével gyorsan beilleszkedett Portugáliában, három bajnoki címet nyert, a Portugál Kupát is elhódította, és az övé lett az Európa-liga aranyérme is 2011-ben Dublinban.

Teljesítménye a Monaco érdeklődését is felkeltette, olyannyira, hogy a gazdagok játszóterének tartott csapat hajlandó volt 38 millió fontot fizetni azért, hogy ismét egy csapatban szárnyalhasson az időközben Portóból távozó Falcaóval. Igaz, hogy egyetlen Franciaországban töltött idényében nem szerzett semmilyen trófeát, de ő adta a bajnokságban legtöbb gólpasszt, szám szerint tizenkettőt, és minden versenykiírást figyelembe véve tíz gólt ért el.

A tavalyi világbajnokság eredménye, hogy James világszerte ismertté vált. Hat góljáért Aranycipővel jutalmazták, és ezzel a kolumbiai válogatott történetében ő lett az egy világbajnokságon legtöbb gólt szerző futballista, de nem is ezzel babonázta meg igazán a világ futballrajongóit, hanem káprázatos játékával. Úgy küzdött a pályán, hogy hazájának nem maradt ideje a sérült csatár, Falcao távollétét megérezni.

Japán ellen a félidőben állt be, és az addig letargiában focizó kolumbiai válogatott hirtelen megtáltosodott, 4–1-re győzött, a végeredményhez pedig kellett James két gólpassza és csodálatos gólja is. Az Uruguay ellen lőtt, „levesz, lefordul, átemel” gólja 2014 legszebbjeként, szerzője pedig Puskás-díjasként vonult be a futballtörténelembe. „Az uruguayi kapus középen állt, gondoltam, miért ne lőnék.”

Kolumbiát végül az agresszív Brazília állította meg a negyeddöntőben, de a világbajnokság így is Rodríguez eddigi pályafutásának csúcspontja marad.

„Az Aranycipő az eddigi legékesebb elismerés – összegez. – Bármerre járok is, mindig velem van. Én lehettem az első kolumbiai, aki megszerezte ezt a díjat, és az is nagy kitüntetés, hogy a legjobb nyolcig juthattunk a világversenyen. Jobb, ha beismerem: igen feszült hangulatban néztem otthon a döntőt. Az egész család ott volt velem, és nagyon drukkoltunk, hogy Thomas Müller ne találjon be, és én lehessek a torna gólkirálya. Amikor lefújták a mérkőzést, elszabadult otthon a pokol. Annyira boldogok voltunk, hogy arra egész életemben emlékezni fogok.”

Ismerve, hogy min ment keresztül a család ahhoz, hogy James sikeres labdarúgó lehessen, nem lehet rossz szóval illetni őket ezért. A világ ilyen mértékű figyelme még egy évvel korábban is elképzelhetetlen lett volna, nem igaz?

„Mindig erről álmodoztam, de igen, még számomra is túl gyorsan történt minden – nevet. – Szerettem volna a legjobb formámat hozni a világbajnokságon, és ezt még számomra is szokatlanul túlteljesítettem. Történelmi év volt az előző.”

„A futballisták élete egyáltalán nem normális”

James Rodríguez tavaly nyáron a Real Madrid új galaktikusainak egyike lett. Persze rögtön megkérdőjelezték az érte adott 65 millió fontos igazolási pénzt, de egyértelmű, hogy ő is a Florentino Pérez elnök által meghirdetett új szupersztártoborzás és jövőépítés egyik fontos láncszeme. Elmúltak már azok az idők, amikor David Beckhamet mutatta be a klub abban az öltönyben, ami talán még a Miami Vice-ban is megállta volna a helyét. Ehhez képest ő és Gareth Bale egyáltalán nem galaktikusként érkezett a csapathoz.

„Szerintem ez az egész galaktikus felhajtás egy kicsit idejétmúlt. Mindannyian a munkánkat végezzük, és igyekszünk a képességeink szerint a lehető legjobban játszani. Szeretnénk megtartani jó formánkat és az intenzitásunkat, mert mi lehetnénk az első klub, amelyik megvédi a BL-címét.”

Egy rekordot máris sikerült megdönteniük, ugyanis a szeptemberi, Atlético Madrid elleni hazai vereség óta 22 mérkőzésen nem kapott ki a csapat. Ez a spanyol rekord nem csak a bajnokságra vonatkozik; James ebből 18 meccsen lépett pályára.

Azt is sikerült bebizonyítania, hogy könnyen alkalmazkodik. Mindenki azt várta, hogy a 10-es játékosok szerepében találja majd meg a helyét, Ancelotti azonban a bal oldali középpályás posztját bízta rá, a legpontosabban azt mondhatjuk, hogy a középpályás triász része a 4–3–3-as felállásban.

„Kétségtelen, hogy a Realnál minden eddigi klubomhoz képest átértelmeződik a védekezés és a támadás fogalma. Taktikailag rengeteget fejlődtem az elmúlt hat hónapban. Ancelotti a taktika híve, és tőlünk is azt várja, hogy erre fókuszáljunk. Nagy örömmel követem az utasításait, remek edző, aki rengeteget tud a játékról. Álom, hogy itt lehetek.”

Nagyon fontos, hogy a fegyelemnek nem esett áldozatául a kreativitás. Ezt bizonyítja csodálatos gólpassza is, amit 2014 októberében adott Cristiano Ronaldónak, aki elképesztő gólra váltotta azt a Liverpool ellen.

„Ilyen vagyok: nagyon szeretek improvizálni. Keresem a lehetőséget, hogy olyan váratlan passzokat adhassak, amelyek életveszélyesek. Ha lehetőségem van rá, akkor én fejezem be az akciót, miként Japán ellen is a vébén. Az ellenfél védelme nem számít ilyen megmozdulásokra. Az a bizonyos passz, amelyet Cristiano Ronaldo kapott tőlem, számomra teljesen természetes volt. Ilyen az ösztön.”

Azt viszont nem tudhatta előre, hogy el fog törni a lábközépcsontja. Pedig így történt a februári, Sevilla elleni, 2–1-re végződő találkozón. Ez pedig azt jelenti, hogy szinte biztosan ki kell hagynia a március végi El Clásicót. Gondolkodásmódja azonban nem változott: „A futball a nyomásról szól. Minden mérkőzés előtt van egy kis idegfeszültség, de ez így normális. Igyekszem higgadtan belevágni a meccsbe, és próbálok csak a játékomra koncentrálni. Ez természetesen az El Clásicóra is érvényes. Ugyanúgy készülök fel rá, még akkor is, ha talán ez a világ legrangosabb találkozója, a világ legnagyobb sztárjaival. Nem számít. Nincs semmilyen nagy titok.”

Mostanság tényleg többet koncentrál a futballra, mint korábban. Mielőtt a Real Madridba igazolt volna, számítógépes tervezést is tanult, ezzel is a nevelőapja nyomdokait követve.

„Abba kellett hagynom, mert nem maradt volna időm a napi két edzésre és a családomra. Mindig is kedveltem a számítógépeket, és úgy általában a tanulást. Továbbá biztosan rengeteg időm lesz ezekre, ha majd visszavonultam, úgy harminchét-harmincnyolc évesen!”

James egyébiránt nagyon jól érezte magát Madridban, ahol rajta kívül még 55 ezer honfitársa élt. „Hihetetlen, hogy mennyi kolumbiai lakik itt – álmélkodik, mielőtt még fel tudnánk tenni a kérdésünket. – Ha végigsétálok az utcán, mindig odajön hozzám valaki, és elmondja: hol élt Kolumbiában. Mindig örömmel hallgatom meg őket, és örülök, hogy összetartozunk. Igyekszem mindenkinek megköszönni, mert ha ők nem lennének, én sem lehetnék itt. Nagyon büszke vagyok rájuk.”

Nem kibírhatatlan a rá irányuló figyelem? „A labdarúgók élete nem normális. Az átlagemberek elmehetnek szórakozni, étterembe, beülhetnek bárokba, ezt egy futballista nem igazán teheti meg. Szinte minden másodpercben ébernek kell lennünk. Ez már stresszes.”

Azonban a világért sem cserélné el ezt az életet semmire. Sokat küzdött, hogy eljusson idáig. Családjának is áldozatot kellett hozni, s meg kellett tapasztalnia a honvágyat is.

„Már hogyan is lehetnék rossz helyen, ezt most komolyan kérdezted? – nevet ki bennünket. – Én, a harcos? Sehol máshol nem érezhetném ilyen jól magam. Nem is tudnék mást elképzelni. Világéletemben futballista akartam lenni!”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. áprilisi lapszámában.)