Szöveg Paul Simpson, Uli Hesse, Marcus Alves Fordítás Gerendai Márk
Gerd Müller, 566 gól
Bayern München, 1964–1979
Nagy ováció övezte a Bayern München csatárát, Robert Lewandowskit, miután a 2015–16-os idényben 30 találattal lett gólkirály, mert ezt a teljesítményt évtizedeken át egy labdarúgó sem tudta produkálni. Az idény során a szakértők folyamatosan vitatkoztak, hogy ő vagy riválisai, Thomas Müller és Pierre-Emerick Aubameyang jutnak-e magasabbra. Más témákban viszont még a szakértők sem mertek vitába bocsátkozni.
Az ugyanis magától értetődő bármelyik német szurkoló számára, hogy az egy idény alatt szerzett gólok rekordját sohasem fogják megdönteni. Senki sem szárnyalhatja túl Gerd Müller 1971–72-es idényében 34 meccs során kiharcolt 40 találatát. Müller néhány csúcsa megdőlt az évtizedek során: Miroslav Klose például megszerezte a 69. válogatottbeli gólját 2014 júniusában, de az a bizonyos 40 gólos csúcs megközelíthetetlennek tűnik.
A Bayern még csak nem is uralta a Bundesligát akkoriban. A bajnoki címért az utolsó pillanatig folyt a küzdelem: a Schalke mindössze egy ponttal volt lemaradva a Bayern mögött a végső, müncheni összecsapás napján. Müller lassan bemelegedő játékos hírében állt, az 1971-es idény sem kezdődött könnyedén számára. A sokak szerint túlsúlyos játékos az első öt meccsen csak egy gólt lőtt, és az első tíz után is csak négyet jegyezhetett.
A téli szünet kezdetekor még semmi sem utalt rá, hogy legendás idény van kibontakozóban. A Bayern a második helyen állt három ponttal a Schalke mögött, Müller figyelmét pedig több dolog is lekötötte, de a góllövés nem tartozott ezek közé. Bár 1973-ig volt szerződése, de már hónapok óta a külföldre igazolás gondolata foglalkoztatta. Többször is megjegyezte, hogy sajnálja, hogy az olaszok még nem oldották fel az idegen játékosok leigazolásának tilalmát, mert szívesen kipróbálná magát a Milan vagy az Inter színeiben. 1972 januárjában azt nyilatkozta, hogy 80 százaléknál is több az esélye, hogy az idény végén otthagyja a Bayernt.
A helyzet annyira rosszra fordult, hogy Helmut Schön szövetségi kapitány kétségeit fejezte ki a játékos nyári Eb-szereplése kapcsán, és megkérte Müllert, hogy fejezze be a pletykák terjesztését. A játékos lassan felülemelkedett az őt övező káoszon. Februárban bevágott öt gólt az Oberhausen ellen, majd csendben elutazott tárgyalni a Feyenoorddal. De lehet, hogy az egész csak egy fantasztikus trükk volt, hogy egy kicsivel több fizetést harcoljon ki? Sikerült. Márciusban aláírta új és előnyösebb szerződését a Bayern Münchennel, majd három meccs során hat gólt lőtt. Az őrült tempónak köszönhetően két mérkőzéssel az idény vége előtt már megvolt a negyven gól, de érdekes módon az utolsó összecsapásokon már nem talált a hálóba. A Schalke elleni 5–1-es győzelem során öt különböző játékos jegyezhetett találatot, de Müller nem volt köztük.
Josef Bican, 534 gól
Slavia Praha, 1937–1948
„Ha öt helyzetem volt, akkor öt gólt lőttem. Ha hét, akkor hetet.” Josef Bican nem a szerénységéről volt híres, de volt is mivel büszkélkednie. Napjaink gólgyárosai, Lionel Messi és Cristiano Ronaldo vérszegény játékosoknak tűnhetnek mellette. A Slavia Prahaban játszott 274 meccse alatt 1937 és 1948 között 534 gólt szerzett, átlagosan 1.95-öt minden mérkőzésen.
Bican cseh szülők gyermekeként született Bécsben. Apja, Frantisek a Hertha Wien játékosa volt, de egy sportbaleset következtében halálos vesesérülést szerzett, Josef pedig szegénységben nőtt fel. Bican később biztosan állította, hogy kiemelkedő labdakezelési képessége az utcai játék során fejlődött ki. Ahogy az egykori Slavia-játékos, Jan Andrejkovic megjegyezte: „Tehetsége a legnagyobb sztárokéval vetekszik. Végtelenül technikás, tökéletesen helyezkedik, kimagaslóan fejel, pontosan passzol, és rengeteg gólt lő.”
Bican tényleg erős testfelépítésű játékos volt, mégis 10.8 másodperc alatt futotta a 100 métert. Furfangosan csavarodó lövéseit inkább finoman helyezte, mintsem erőből küldte kapura. Imádta cselekkel és bűvészkedéssel szórakoztatni a tömeget, mielőtt a labda a hálóban kötött ki. Hugo Meisl osztrák csodaválogatottjával az elődöntőkig jutott az 1934-es vb-n, mielőtt az olaszok kiejtették őket, de a történethez hozzátartozik, hogy a svéd játékvezető Mussolinival ebédelt a találkozó előtt, és láthatóan az olaszoknak kedvezett a döntéseivel.
Miután háromszor nyerte meg az osztrák bajnokságot a Rapid és az Admira Wien színeiben, 1937-ben csatlakozott a Slavia Prahahoz. A felső kapufára tett üvegek eltalálásával nyűgözte le az edzésre kilátogató nézőket. A szurkolók elmondása alapján rosszabb napjain tízből egyet hagyott ki.
Bican keményen dolgozott, aminek eredményeképpen rengeteg gyönyörű gólt szerzett. Tizenkét alkalommal lett a cseh bajnokság gólkirálya, három különböző alkalommal lőtt hét gólt egy mérkőzés során. 1939 és 1944 között ő volt Európa legtermékenyebb csatára, bár ezt a tényt árnyalja, hogy sok versenytársa háborúban volt, míg ő náci protektorátus alatt futballozott. Góljai és hírneve olykor irigységet váltottak ki csapattársaiból. Későbbi évei során gyakran tűnődött azon, hogy vajon tudott-e volna ennyi gólt szerezni Európa legnagyobb bajnokságainak egyikében. A második világháború után a Juventus visszautasíthatatlan ajánlatot tett neki, de attól tartva, hogy a kommunisták megszállják Olaszországot, Prágában maradt, és végül a rossz oldalon találta magát, mivel Csehszlovákia szovjet megszállás alá került.
Népszerűsége majdnem a vesztét is okozta. 1953. május 1-jén, a cseh kommunisták felvonulásán a hangosbeszélő az „Éljen Zápotocky!”-t bömbölte, de a nép „Éljen Bican!”-nal felelt rá.
Nem volt szerencsés helyzet túlszárnyalni az elnök népszerűségét. 1955-ben, visszavonulása után meg is kapta érte a jutalmát: a nagylelkű államvezetés utcaseprő munkával ajándékozta meg az egykori sztárt.
Jimmy McGrory, 522 gól
Slavia Prague, 1937-1948
Celtic, 1922–1937
Celtic–Dunfermline 9:0 (McGrory 1., 5., 9., 21., 60., 62., 63., 85.; Thomson 42.)
Néha egy mérkőzés eredménye részletesebben elmondja a történetet, mint egy színes próza. Arról viszont hallgat ez az eredményösszesítő, hogy 1928. január 14-én Jimmy McGrory valójában tíz gólt szerzett. Az egyiket les miatt érvénytelenítették, a másikat pedig azért, mert a játékvezető elfelejtette alkalmazni az előnyszabályt. Ezzel a meccsel érdemelte ki McGrory a „Csodás Nyolcas” becenevet, de voltak, akik továbbra is Garngad Hercegének szólították utalva Glasgow egyik kerületére, ahol a játékos felnőtt. Akiknek egyik név sem tetszett, azok csak az „Emberi Torpedó” néven emlegették őt.
Sok középcsatárról állították, hogy halálosan veszélyesen fejel, McGrory minden idők legveszedelmesebbike volt. Az Arsenal kapusa, Bill Paterson meg is jegyezte, hogy olyan vállai vannak, mint egy igáslónak, a nyaka, mint egy robusztus marháé, a feje pedig minden kapus rémálma. Paterson szerint McGrory fejesei olyan pontosan és erősek, mint más játékosok lövései. És ebben semmi túlzás nem volt: egy alkalommal, amikor a QPR kapusa, Jack Harkness megpróbálta megállítani McGrory fejesét, három ujja tört el.
A talajon is jól boldogult. A Celticben 1922-ben kezdett balszélsőként, és agresszív, erős lövésű csatárként szerzett hírnevet. Domborodó mellkasával és mindössze 167 centiméteres magasságával rendíthetetlenül tört előre. Ő volt az 1926–27-es és az 1935–36-os idények gólkirálya 49 és 50 találatával, míg az 1927–28-as idényben minden bajnokságot összevetve 63 gólt szerzett. Jimmy 55 mesterhármasával rekordtartó, ráadásul az egyiket három perc leforgása alatt szerezte a Motherwell ellen. Egy dologhoz nem értett csupán, a büntetőhöz. Összességében tizenegyeseinek egyharmadát tudta csak értékesíteni. Talán csak be kellett volna fejelnie őket.
McGrory hírneve ellenére a Celtic nem tudta begyűjteni az összes trófeát Skóciában, ráadásul nagy riválisa, Hughie Gallacher miatt csak hétszer szerepelt a válogatottban, bár az Anglia elleni fejesét 1933-ban 134 170 néző ünnepelte ordítva.
A Celtic iránti hűsége is említést érdemel: egy alkalommal visszautasította az Arsenal ajánlatát, pedig az üzlet megérte volna a Celticnek is. Emiatt titokban kevesebb fizetést kapott. Miután kitört a botrány, mindössze ennyit fűzött hozzá: „Megérte zöld-fehérben játszani.”
1945 júliusában visszavonult, és szeretett csapata menedzsereként folytatta. Egy bajnokságon kívüli walesi klubból igazolt egy középpályást, Jock Steint, aki később a Celtic történelmének legjelentősebb igazolásának bizonyult. McGrory 1982-ben, 78 évesen halt meg, de a Celticben hősként tekintenek rá mostanság is.
Pelé, 643 gól
Santos, 1956–1974
Kérdezd csak bármelyik 65 évnél idősebb Juventus-szurkolót, hogy hol volt 1959. augusztus 2-án. Azt fogja mondani, hogy a 18 éves Pelé leggyönyörűbb gólját nézte. Hiába szerzett 642 másik találatot a Santos színeiben, az volt közülük a legszebb, sőt sokak szerint az volt az egész futballtörténelem legszebbje.
Olyan ez a braziloknak, mint az 1966-os vb-döntő az angoloknak: mindenki ismer valakit, aki büszkén hangoztatja, hogy a saját szemével látta az eseményeket. Szurkolók tízezrei állítják, hogy látták a hipnotikus támadást, holott a Rua Javari stadion abban az időben csak 10 ezer embert tudott befogadni. Lehet, hogy néhányan füllentenek…
Az esemény misztikus voltát bizonyára csak növeli az a tény, hogy a támadást nem rögzítette kamera, ami az ’50-es évek Brazíliáját tekintve nem különösen rendkívüli hiányosság. Pelé, aki egy évvel korábban nyert vb-t először, 2004-ig kényszerült várni, hogy felvételen, a Pelé Forever című dokumentumfilmen láthassa szenzációs találatát. A film készítői szemtanúk elmondásai alapján számítógépes animációval rekonstruálták a mesébe illő találatot.
Ki más beszélhetne hitelesebben az eseményekről a FourFourTwo-nak, mint az, aki a kapuban állt a nagy napon?
„A Santos már három nullára vezetett, amikor észrevettem Pelét, ahogy a középpálya felől sprintel – meséli Durval de Moraes, a Juventus egykori kapusa. – Ahogy láttam a keresztlabdát, ordítottam az egyik védőnek, Julinhónak hogy figyeljen oda Pelére. Azt gondoltam, hogy a védő lesz a gyorsabb, és felszabadít, de tévedtem. Pelé átpöccintette a feje felett a labdát, majd ugyanezt megcsinálta másik két védővel is. Hirtelen én maradtam csak, de képtelen voltam megállítani, velem is ugyanazt a trükköt játszotta el!”
Nem tévedés, ez történt. Pelé átpöccintette a labdát nem egy, nem kettő, hanem három védő plusz a kapus feje felett, mielőtt ő maga fejjel a kapuba lökte volna azt. Olyan volt, mint Paul Gascoigne akciója Skócia ellen, csak szorozd meg néggyel.
„Nem azért mondom, mert az én csapatom ellen született a találat – magyarázza De Moraes –, de a mai napig nem láttam ehhez foghatót. Egyszerűen ezt semmihez sem lehet hasonlítani. Még Maradona, Messi vagy Ronaldo góljaihoz sem.”
A hazai szurkolók, akik percekkel korábban még szidták Pelét, most nem tehettek mást, mint csatlakoztak a játékvezetőhöz, a partjelzőkhöz és a Juventus játékosaihoz, és megtapsolták a páratlan produkciót. „Felettem csak azért nem pöccintette át a labdát Pelé, mert én túl későn értem oda – emlékszik vissza Lima, aki később Pelé csapattársa lett a Santosban. – A szurkolók vagy tíz percig éljenezték őt.”
Nem minden Juventus játékos vélekedik róla ilyen pozitívan. Saját hírneve és a szurkolók ragaszkodása annyira felbőszítette, hogy majdnem kiállították a Juventus középhátvédje, Pando felrúgása miatt, akit kórházba kellett szállítani térdsérülése miatt. A térdén lévő három heg emlékezteti őt a találkozásra, amiket Edson, Arantes és Nascimento néven keresztelt el. Ez ugyanis Pelé teljes neve. Hiába, van, akinek könnyebben meg lehet bocsátani…
Fernando Peyroteo, 544 gól
Sporting, 1937–1949
Ki minden idők legjobb portugál játékosa? A portugálokon kívül mindenki azt mondaná, hogy ezen a dicsőségen Eusébio és Cristiano Ronaldo osztozkodhat. Ugyanakkor Portugáliában egy harmadik név is gyakran felvetődik. Nem, nem Luis Figo, hanem a csatár Fernando Peyroteo, aki 332 bajnoki góljával csúcstartó. Érdemét csak növeli, hogy ezeket a gólokat mindössze 197 mérkőzés alatt szerezte.
Peyroteót talán sohasem fedezték volna fel, ha anyja nem lett volna szegény. 1918 márciusában, amikor az angolai betelepülők gyermekeként Fernando megszületett, a portugál kolóniák még nem igazán tűntek fel a világ futballtérképén. Peyroteo a Sporting Luandában, játszott, mielőtt anyja romló egészségi állapota miatt 1937-ben a fővárosba költöztek. Egy barátja javasolta, hogy tegyen egy próbát a Sporting Lisbonban. A Porto vonzó ajánlatát félredobva az Oroszlánoknál kötött ki, ahol megtalálta helyét az Albano, Jesus Correia, José Travassos és Manuel Vasques alkotta csatársorban.
Az izmos, termetes és loboncos Peyroteo inkább egy rögbijátékosra hasonlított, mint egy labdarúgó gólkirályra – de ne felejtsük el, hogy ebben a játékban nem minden az erő. A néhány róla megmaradt képkockán azt látjuk, ahogy fürgén kitér a védők elől, vagy helyet csinál egy akcióhoz. Mindkét lábbal eredményes volt, ráadásul intelligenciájának köszönhetően irányítani is tudta a csapatot. A Sporting aranykorának meghatározó alakja volt, aki válogatott karrierje során 15 találattal gazdagította Portugáliát, és talán eredményesebb is lehetett volna, ha nem szól közbe a második világháború.
Szinte azonnal beilleszkedett a Sportingba, első edzőmeccsén mesterhármast lőtt, debütálásakor pedig két gólt szerzett 19 évesen a Benfica ellen. Egy korabeli újságcikk szerint „remek erőnlétével, jó tempóérzékével és pontos lövéseivel Peyroteo különösebb nyomás nélkül sikeresen debütált”. Első idényében, 1937–38-ban 57 gólt szerzett 30 meccs alatt, amivel a bajnokság gólkirálya lett, és ezt a címet a következő tíz idény során ötször megnyerte. Az 1946–47-es idényben 23 mérkőzés alatt 47 találattal bombázta az ellenfelet, és közben a Sporting megkaparintotta a bajnoki trófeát.
Peyroteo öt bajnoki és öt kupagyőzelmet szerzett a Sportinggal, és 544 gólt lőtt minden bajnokságot beleértve, de ez a dicsőség még nem tette őt gazdaggá. Pályafutása kezdetén 1937-ben átszámítva három fontot keresett havonta. 1949-es visszavonulásakor sportboltja miatt adósságokba verve és fizikailag kimerülten köszönt el: „Katona vagyok, aki nem menekül el a teendői elől – mondta. – De úgy érzem magam, mint egy öreg katona, aki nem tud úgy segíteni a klubjának, ahogyan kellene”.
Peyroteo később portugál szövetségi kapitány is volt egy kis időre. Utolsó döntései egyikeként behozta a csapatba a 19 éves Eusébiót, aki 1961-es, Luxemburg elleni debütálásán góllal mutatkozott be.
Uwe Seeler, 507 gól
Hamburg, 1953–1972
Harminc perce tartott a Német Kupa 1963-as döntője, amikor a Hamburg balszélsője, Gert Dörfel felnézet, hogy szemügyre vegye a Borussia Dortmund tizenhatosát valami lehetőség reményében. Látott egy Hamburg-mezes játékost a büntetőpont környékén, akit egy nála jóval magasabb védő fogott. Remek. Dörfel tudta, hogy jó beadással van esély gólt szerezni. A csatár Uwe Seeler volt, aki alacsony termete ellenére nem ismert félelmet a levegőben.
Jó pár évvel később a Seeler karrierjéről szóló dokumentumfilmben Bobby Charlton emlékezett vissza a pillanatra, ahogy a Manchester United öltözőjében állt az ’50-es években, a Hamburg ellen elvesztett barátságos mérkőzés után azon tűnődve, hogy ki a fene volt az az alacsony pasas, és miként lehetséges, hogy magasabbra ugrott, mint a termetes védők.
A felsőtestében rejlő erő kihasználása és a jó időzítés együttese hozott sikert Seelernek. Így csíphette el Dörfel 1963-as keresztlabdáját is. A Dortmund védője le sem vette a szemét a labdáról, miközben kézzel próbálta visszahúzni az ellenfelét. A kapus minden erejével a keresztlabdát próbálta elcsípni. Ennek ellenére Seeler az ellenfelek szorításában is szabaddá tudta tenni magát annyira, hogy a labda végül a kapuban landoljon, és a Hamburg megszerezze a vezetést.
Alig két perc elteltével Dörfel ismét a szélen robogott. Megint beadta a labdát, Seeler megint fejelt, az eredmény 2:0. A klub hosszú és büszke történelme során egyszer sem tudta megnyerni a kupát, így érthető a pályán kirobbanó hatalmas örömünnep. Ráadásul a döntőnek nem a Hamburg volt az esélyese, hanem az a Dortmund, amely hetekkel korábban megnyerte a bajnokságot. Nem sokkal a kupagyőzelem után Hannoverben megszületett egy új, professzionális bajnokság, a Bundesliga.
Nem túlzás azt állítani, hogy Seeler jelentős szerepet töltött be a német bajnokság rendszerének megreformálásában. Két évvel korábban, 1961 áprilisában az Inter edzője, Helenio Herrera Hamburgba utazott, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot tegyen a csatárnak. Seeler akkor 25 éves volt, és 500 márkát keresett félprofi játékosként, ami mai értékre átszámolva nagyjából 170 ezer forintot jelent. Herrera az átigazolásért félmillió márkát, éves fizetésként pedig 155 000 márkát ajánlott. Seeler két napot gondolkodott az ajánlaton, majd értesítette Herrerát, hogy inkább szülővárosa klubjánál maradna. A Hamburghoz való hűség csak az egyik ok volt a maradás mellett. Seeler azt is tudta, hogy ha a profi játékos lesz, akkor kiteszik a válogatottból. Döntése nyomán nagy ünneplés közepette vált helyi hősből nemzeti ikonná, akit melegen üdvözöltek, bárhová is utazott. De vajon hány játékostól várhatja el a német labdarúgás, hogy utasítsa vissza a nagy külföldi pénzeket? Ez a pillanat győzte meg végleg a szkeptikusokat arról, hogy nem lehet tovább halogatni a német profi labdarúgás létrejöttét.
Az új bajnokság, a Bundesliga nagyon erős versenynek bizonyult, talán a Hamburg számára túlságosan erősnek is. Seeler 1972-es visszavonulásáig nem is tudtak az ötödnél jobb helyen végezni. Az 1966-os világbajnokságon döntőjében és az 1970-es elődöntőben is a vesztes csapatban harcolt. A Hamburgnál töltött 19 éve alatt mégis a magasba tudott emelni két trófeát: az 1959–60-as idény bajokságát és az 1963-as kupát nyerte meg.
Ezen a bizonyos 1963-as döntőn hat perccel a játékidő vége előtt 8 méterről hatalmas bombát lőtt, így ő lehetett az első a történelem során, aki mesterhármast szerzett a Német Kupa döntőjében.
Jimmy Jones, 517 gól
Glenavon, 1951–1962
„Azért vagyok itt, hogy gólt lőjek” – írta le tömören saját szerepét Jimmy Jones. És ez az egyszerűség nagyon sok hasznot hozott az északír labdarúgónak: 517 találatot szerzett a Glenavon színeiben, háromszor nyerte meg a bajnokságot, ugyanannyiszor a kupát. Az 1956–57-es idényben a stramm, széles vállú csatár 74-szer okozott bosszúságot az ellenfélnek.
Ezek az adatok még inkább érdekesek annak tükrében, hogy Jones majdnem elvesztette az egyik lábát a pályafutása kezdetén. Első klubja, a Belfast Celtic a Linfield ellen játszott, amit csúnya verekedés követett 1948. december 27-én. A két rivális csapat különböző vallási gyökerekkel bír: a Belfast Celtic katolikus (habár Jones protestáns), a Linfield viszont büszke protestáns. Az egyik kemény, 1:1-re végződő találkozó során Jones egy szerencsétlen mozdulat következtében eltörte az ellenfél egyik játékosának bokáját. A lefújást követően 30 Linfield-szurkoló bosszút akart állni Jonesszon, akinek ütni-verni kezdték a lábát. Mire megmentették, már vérben úszott és majdnem eszméletlen volt. Jobb lábát annyira megnyomorították, hogy habár az orvosok sikeresen megmentették azt, egy pár centivel rövidebb lett, mint a bal.
A következő évek viharos időszakai során az igazgatóság felfüggesztette a klub működését. A mindössze 20 éves Jones csapat és karrier nélkül maradt. Kimerítő napi edzéseinek köszönhetően bekerült először a Larne, majd a Fulham tartalékos keretébe, ahonnan csak bürokratikus okok miatt nem jutott át az első csapatba. Ezek után 1951-ben csatlakozott a Glenavonhoz.
Jones játéka nem sok szépséget képviselt. A Glenavon elnöke, Adrian Teer meg is jegyezte: „Amikor Jimmy feltűnik a pályán, azon tűnődöm, vajon mire képes ez az ember. Aztán gyorsan kiderül: mindkét lábával tud gólt lőni és ügyesen fejel.” Jones hamar rátalált Jackie Denverre, régi barátjára és egykori csapattársára a Boston Celticből, hogy aztán ketten halálos csatárpárossá alakuljanak. Sok éven keresztül vasárnap esténként Lurganból együtt sétáltak egy közeli faluba és vissza, hogy felidézzék a régi dolgokat. Az északír sporttudósító, Malcolm Brodie mondta, hogy „úgy egészítették ki egymást, mint a whisky és a szóda, mint a tej és a méz. Tökéletes párost alkottak.”
Majdnem tökéletest.
Jonesnak volt egy szokása, ami egyre inkább felbőszítette a Glenavon menedzserét, Jimmy McAlindent: remek motorversenyző volt, és gyakran versenybe szállt az Ulster Grand Prix-n. McAlinden rosszul volt a gondolattól, hogy Jones megsérülhet a futamon. És csakugyan, a játékos egyszer tényleg eltörte a kulcscsontját. Ennek ellenére 1965-ig, 37 éves koráig nem akasztotta szögre a cipőjét.
Habár 646 gólt szerzett pályafutása során, mégis érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az a bizonyos 1948-as támadás nem történik meg. És vajon hibáztatták őt az események miatt? Nos, mindössze háromszor volt válogatott, de 1954-ben az Anfielden a Futball League XI elleni 5:3-as győzelemmel és az általa lőtt két góllal bizonyította, hogy magasabb szinteken is megállta volna a helyét.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. júliusi lapszámában.)
