Szöveg Ch. Gáll András Fotó Bakai Gusztáv, FFT, Getty Images
Egy átlagos testalkatú, középmagas, fekete bőrű, enyhén megszeppent fiatalember lépett ki a tranzitból a Liszt Ferenc Repülőtér várójába. A hűvös, téli Montevideóból jött, még a hűtött várócsarnokban is megcsapta a késő nyári pesti hőség. Körbenézett, majd meglátta egy kis táblán a saját nevét, egy középkorú, bajuszos férfi tartotta. Paulo Vinícius Souza dos Santos megérkezett.
„Horváth Gábor volt az, a Videoton korábbi legendás játékosa. Még ma, hat év múltán is emlékszem, miről beszélgettünk tört angol nyelven a kocsiban, miközben Székesfehérvár felé száguldottunk. Gábor az 1985-ös nagy menetelésről beszélt, amelynek ő is részese volt, hogy ők verték meg nemzetközi kupameccsen először a Bernabéuban a Real Madridot, hogy mindmáig a magyar klubfutball utolsó nagy sikere volt az az UEFA-kupa-döntő” – Vinícius pengeélesen idézi vissza a saját maga és kicsit a klub életében is sorsfordítónak számító pillanatot.
Pedig fogalma sem volt, hová érkezik néhány héttel a bajnokság kezdete után. Valójában fejest ugrott egy elsötétített úszómedencébe, amelyről nem tudta, hogy van-e benne víz. Szerencsére volt, és nem is sekély. Az első edzésen mindjárt kellemes meglepetés érte Viníciust, a Sóstói-stadion gyepe a River Plate-pálya talajához képest olyan volt, mint a biliárdasztal egy szántóföld után. Amennyiben az első élmény általában meghatározó, annyiban nagyon kellemes volt Magyarország bemutatkozása a brazil labdarúgó számára. Persze az olvasó joggal kérdezi, hogyan vetődött fel egyáltalán Vinícius Magyarországra szerződésének gondolata.
Vinícius az Európa-ligában megmutatta tudását a kontinentális porondon
„Elhihetik, nem én találtam ki… Matias Pittini, az uruguayi ügynököm szólt, hogy keresnek Magyarországról, az aktuális bajnok Videoton csapatától, és ez a klub az előttünk álló szezonban indul az európai kupaporondon, a Bajnokok Ligájában, és ha kiesik, akkor az Európa-ligában. Ez fontos információ volt számomra, mert meg akartam mutatni a tudásom Európában, így hát örömmel igent mondtam. Pedig Magyarországról az égvilágon semmit sem tudtam, csak az derengett a fejemben, hogy Puskás Ferenc, a világ valamikori legjobb labdarúgója magyar volt. Akkor olyan rossz helyre csak nem kerülök, gondoltam, és néhány nappal később már repülőgépen ültem” – elevenítette fel Vinícius a fehérvári Beat étterem asztalánál a hat évvel korábbiakat, amikor egy alig 21 éves fiatalember belevágott élete nagy kalandjába.
„Santo Andréban születtem, Sao Paulo délkeleti elővárosában. Három nővérem volt, sőt, van még ma is, és természetesen éjjel-nappal az utcán rúgtam a labdát a környékbeli srácokkal. De ha éppen nem futballoztam, akkor mindig rugdostam valamit az utcán, hol egy üres kólásdobozt, hol egy üdítős flakont. Volt kitől örökölnöm a géneket, édesapám, Valdevino az ország északkeleti részén, Sergipében futballozott, nagyszerű ballábas játékos volt, ellentétben velem, aki született jobblábas. Hatévesen kezdtem el szervezett formában focizni, mígnem 2000-ben, tízéves koromban leigazolt a Sao Paulo FC. Beváltam a felvételin, Arlindo Galvao, a kölyökcsapat edzője felvett – a hetvenes években a Sao Paulo neves játékosa volt –, azt mondta, tehetséges vagyok. Brazíliában akkoriban még nem vitték túlzásba az edzéseket, hetente kétszer, kedden és csütörtökön tréningeztünk, de mondanom sem kell, az iskola után, sőt helyette is állandóan a labdát rúgtuk az utcán. A pályánkat úgy hívták: Campo de Reboucas, egy évig csak játszottunk, és csak azok után alakították meg a csapatunkat. Attól kezdve egyik tornáról a másikra jártunk” – Vinícius elbeszélése szerint az ezredfordulón így indult egy tehetséges brazil srác futballkarrierje.
A Sporting elleni 3-0-s győzelem volt a legnagyobb siker az EL-ben
Viníciust mi úgy ismerjük itt Magyarországon, mint született centerhalfot, csakhogy korántsem született védőnek, sőt!
„Kezdetben szélsőhátvéd, oldalsó középpályás voltam, mifelénk úgy mondják, lateral. (Nálunk, Magyarországon pedig úgy, hogy jobb oldali futó – a szerk.) Aztán idővel középső középpályás vált belőlem, viszonylag sok gólt rúgtam, élveztem a játékot a pálya közepén. Egyszer egy tornán történt, hogy a középhátvédünket két sárgával kiállította a bíró, Arlindo pedig rám kiáltott: Vinícius, menj hátra középhátvédnek! Hátramentem, ott ragadtam, ma is ott vagyok. Eleinte utáltam védőnek lenni, hiányoztak a gólok, de fokozatosan megszoktam, megszerettem. Olyan társaim voltak az ifiben, mint Oscar, Casemiro vagy Lucas Moura. Az előbbi a Chelsea-ben lett világhírű, ma már Kínában keresi a kenyerét, Casemiro a Real Madrid középpályása, Lucas Moura a Paris Saint-Germain szélsője, mindhárman sokszoros brazil válogatottak.”
Hősünk 2009-ben, 19 évesen szerződött a montevideói River Plate csapatához, amikor kinőtt az ifiből a Sao Paulo együttesében. Ami azt illeti, le sem tagadhatja, hogy Uruguayban tanulta a spanyolt, hamisítatlan La Plata-i kiejtésével simán elmehetne vérbeli „charrúának”.
Egy bázeli győzelemmel a csoportból is továbbjuthattak volna a fehérváriak – ám a svájciak nyertek 1–0-ra
„Renato, a brazíliai ügynököm közvetített ki Uruguayba, a River Plate-hez, az első fizetésem, jól emlékszem, kétezer dollár volt, ami nem nagy pénz, tekintve, hogy Uruguayban magasabbak az árak, mint Magyarországon, igaz, nem érik el a brazíliai szintet. Eltartott egy ideig a munkavállalási engedélyem intézése, az első idényemben nem is voltam stabil kezdő, az utolsó két fordulóban szilárdítottam meg a helyemet az együttesben. A következő évadban már kirobbanthatatlan voltam a csapatból, játszottunk a második számú kontinentális sorozatban, a Copa Sudamericanában, ami a Libertadores-kupa után jön, olyan, mint itt az Európa-liga. A Penarol és a Nacional, a két óriás kiemelkedett a bajnokságból, mi az üldözőbolyban foglaltunk helyet, negyedikek lettünk. Nem éreztem rosszul magamat az uruguayi fővárosban, de egy európai szerződés lehetősége mindent elhomályosított.”
2010 környékén az uruguayi bajnokságban már nem játszottak igazán nagy sztárok, Suárez már 2006-ban elment a Nacionalból, akkor éppen az Ajaxot erősítette, Cavani, aki a Danubio neveltje volt, Palermóban futballozott, Godín – Suárez egykori klubtársa a Nacionalban – a Villarrealban kereste a kenyerét, Muslera (ex-Wanderers) pedig a Lazio kapuját védte.
„Akkoriban a leghíresebb játékos talán Sebastián Coates volt a Nacionalban, velem egyidős, jelenleg a Sporting Lisszabon védője, huszonhatszoros válogatott. Az igazság az, hogy minden valamirevaló futballista el akar menni Uruguayból, mert nem túl magasak a fizetések, az élet pedig meglehetősen drága. Én, mondjuk, épphogy kijöttem a 2000 dolláros havi fizetésemből, de csak azért, mert nem volt még családom, és autót sem tartottam, mindig egy játékostársam vitt el az edzésekre és a meccsekre. Hol jobb az élet, Uruguayban vagy Magyarországon? Nézd, az biztos, hogy én jobban élek itt, mint annak idején Montevideóben, de hogy az átlagember… szerintem nagyjából hasonló az életszínvonal. Brazíliában viszont nagyon magasak az árak, ott nem könnyű az élet.”
Amikor 2011-ben Vinícius megérkezett Székesfehérvárra, a mostaninál valamivel bonyolultabb volt a helyzet.
„Lakást keresgéltünk, közben nap mint nap Felcsúton edzettünk, a csapaton belül keveréknyelven beszéltünk. Paulo Sousa, az edzőnk természetesen portugál volt, de perfekt angol is, a légiósok és a magyarok többé-kevésbé beszéltek magyarul, valamennyire jómagam is, ugyanakkor Paulóval, André Alvessel, Filipe Oliveirával, Caneirával, Evandróval, majd később a Zöld-foki-szigetekről érkező Stopirával portugálul beszéltünk, szóval, érdekes szituáció volt. Csapatkapitányunkat, Sándor Gyurit nagy tisztelet övezte, ahogy Tóth Balázst, a csapat egyik legrutinosabb tagját is. Ma már mindketten Felcsúton vannak, de tartom velük a kapcsolatot. De a fiatal srácokkal, Szolnoki „Szoszóval”, Kovács „Kokóval”, Gosztonyi Andrissal is gyorsan megtaláltam a közös hangot. És persze Nikóval, vagyis hát Nikolics Nemanjával, mind közül a legjobb játékossal, és Gyurcsó Ádámmal. Remek fickók, remek játékosok!”
Viníciusnak megannyi edzővel kellett dolgoznia az elmúlt majdnem hat évben, teljesen természetes, hogy különbözőképpen viszonyult mindegyikhez.
Kedvencek itthon és a nagyvilágban
„Ha megkérdezik: kiket tartok a legjobb magyar labdarúgóknak, Nikóval, vagyis Nikolics Nemanjával kezdem a sort, de rögtön utána következik Juhász Roli, Sándor Gyuri, a legtökéletesebb kapitány, akivel együtt játszottam, és – igen, nem tévedés – Kokó, azaz Kovács Pisti. Még akkor is, ha viszonylag ritkán jut szóhoz. Nagyra tartom Premier League-múltja miatt Gera Zoltánt és szenzációs labdarúgó Dzsudzsák Balázs is, ahogy az az Európa-bajnokságon is kiderült” – sorolja Vinícius, majd ítéletet mond a szerinte legjobb világsztárokról is.
„Mint csapat, nekem az Atlético Madrid és a Juventus tetszik a leginkább, Diego Simeone csodálatos edző, Antonio Contéval együtt őket tartom a legtöbbre a mai mezőnyben. Mindketten hibátlanul védekező csapatot raktak össze, szervezett, mentálisan erős az edző és a játékosok is az Atléticónál és a Chelsea-nél. A jelenlegi Juvéról csak annyit, hogy még mindig Conte keze nyomát viseli magán. Tudod, azokat az együtteseket szeretem, amelyek szervezettek, jól védekeznek, nem feltétlenül világsztárokból állnak, hanem inkább olyan labdarúgókból, akik pontosan tudják, hogy mi a dolguk a pályán. Szeretném, ha a Videoton is ilyen együttes lenne, szerintem jó úton haladunk Henning Berggel. Ami a játékosokat illeti, Diego Godín az egyik kedvencem, ő a tökéletes védő, a példaképem. Nem véletlen, hogy az Atléticóban futballozik. Kár, hogy nem játszott már az uruguayi bajnokságban, amikor én ott voltam. Nagyon nagyra tartom Sergio Ramost a Real Madridból, ahogyan ő fejel, nem fejel úgy senki. És remek védő Marquinhos is, a honfitársam, a PSG-ből. Elnézést, hogy nem csatárokat válogattam, de ennyire lehetek elfogult, nem?”
„Hogy kiket kedveltem legjobban? Paulo Sousa rendkívül alapos, módszeres, szigorú edző volt, azt a menetelést az Európa-ligában sportpályafutásom legemlékezetesebb élményei közé sorolom. Joan Carrillo nagyjából ugyanazt az iskolát képviselte, ami nem véletlen, hiszen Paulo segítője volt, vele nyertünk bajnokságot 2015-ben. Henning Berg, a jelenlegi edzőnk egészen más ember, mint Paulo és Joan volt, kimértebb, visszafogottabb, igazi északi típus, ahogy az ember elképzel egy norvég trénert. De nagyon érti a dolgát, és hihetetlenül nagy a respektje, valamennyien tudjuk, hogy alapembere volt az 1999-ben triplázó, Bajnokok Ligáját, Premier League-et és FA-kupát nyerő Manchester Unitednak. Ha az eddigi fehérvári edzőim közül ki kell emelnem néhányat, akkor ők hárman azok, és mielőtt elfelejteném, Horváth Ferenc is! Feri nagyon értette a dolgát, de nemcsak azt, hanem a játékosok nyelvét is. Nagyszerű edző és nagyszerű ember.”
Lassan elérkezünk a jelenbe, elkerülhetetlen napjaink csapatainak, játékosainak az értékelése. Amikor beszélgetünk, még előttünk van a Ferencváros–Videoton csúcsrangadó, a kérdésre, hogy melyik napjaink legjobb magyar futballcsapata, csípőből érkezik a válasz.
„Azt hiszem, egyértelmű, hogy a Videoton. Nagyot léptünk előre tavaly óta, roppant motivált társaság vagyunk. Tudod, a futball is olyan, mint egy kerék, amelyik forog. Egyszer fent, egyszer lent. Most felfelé halad a Vidi. A többiek? A Honvéd talán az a csapat, amely a legtöbbet fejlődött, remek az edzőjük, most hallottam, hogy Marco Rossi Mexikóban Marcelo Bielsával dolgozott együtt, és ez azért fantasztikus referencia. A Vasas előtt is le a kalappal, nem is olyan régen még a második vonalban volt, most meg dobogóesélyes. A Ferencváros? Meglátjuk, milyen tavaszt produkál, ránézésre jól erősített a csapat a télen, és veretes történelme miatt is mindig esélyesnek számít.”
Vinícius, mint minden idegszálával a futballban élő ember, természetesen együtt él a magyar válogatottal, szívből szurkol Bernd Storck szövetségi kapitány együttesének – ahová maga is vágyik, de erről majd valamivel később.
„Az össznépi boldogság rám is átragadt, amikor kijutott a válogatott az Európa-bajnokságra, és ott nagyszerűen szerepelt. Ez már csak azért is természetes – mármint, hogy lelkesen szurkoltam a srácoknak –, mert tele volt a csapat a Videoton akkori és jelenlegi játékosaival: Juhász Roli, Niko, Fiola Attila is kint volt Franciaországban. Átragadt rám a nép rajongása, és persze a klubtársaimnak is szurkoltam. Talán a budapestiek nem tudják, de amikor megvertük az osztrákokat, itt, Székesfehérváron is kitódult az utcákra a nép, ugyanaz volt, mint a fővárosban a Nagykörúton. Én is velük ordítottam, hogy Hajrá, magyarok! Szóval, teljesen odavoltam. Tudom, hogy a futball mennyire fontos Magyarországon, még akkor is, hogyha kevés szurkoló jár meccsekre. Tökéletesen átéreztem, mekkora lökést jelentett a magyar futballnak az Európa-bajnoki szereplés.”
Ki kell rukkolnunk a farbával, feltesszük a kérdést Viníciusnak: vajon a 2011 óta eltelt időben, amióta ő hazánkban játszik, emelkedett-e a futball színvonala Magyarországon?
„Emelkedett, emelkedett, nem is kétséges. Össze sem lehet hasonlítani azzal, amilyen 2011-ben volt. Megannyi neves külföldi edző fordult meg az utóbbi hat évben Magyarországon, manapság is valamennyi élcsapatnak, legyen az a Videoton, a Honvéd, a Ferencváros vagy a Vasas, de említhetném a Mezőkövesdet, a Debrecent vagy az Újpestet is, külföldi szakvezetője van. És jönnek a nagyszerű légiósok is, akik valamennyien hozzátesznek valamit az NB I színvonalához. A sokszínűség biztos, hogy használ a magyar futballnak. Különböző futballkultúrákból érkeznek, érkezünk, és a magyar játékosok valamennyiünktől eltanulhatnak egy-egy apróságot. Szerintem mindezt, mármint a fejlődést, abból is lehetett mérni, hogy a válogatott kijutott az Európa-bajnokságra. A bajnokságról még annyit, hogy amióta itt játszom Magyarországon, még sohasem volt ennyire kiegyenlített a mezőny, négy-öt bajnokesélyest simán fel tudnék sorolni.”
Vinícius Székesfehérváron a szó szoros értelmében otthonra talált, feleségével, Miriam Andradéval és két kisgyermekükkel, a hároméves Vinícius Andradéval és az egyéves Maria Beatrizszal a Gajaliget lakóparkban laknak, a Kelemen Béla utcában, kellemes zöldövezeti környezetben. Ugyanitt él Stopira, valamint a csapat délszláv játékosai közül néhánynak, így Hadzicnak és Sulicnak is ott van az ideiglenes otthona.
„Edzések után, hét végén bemegyünk a családdal a városközpontba, sokszor ebédelünk a Beatben, nyaranta pedig gyakran leugrunk a Balaton partjára, a feleségem barátnőjének Balatonlellén van háza, ott szoktunk vendégeskedni – folytatja a Vidi középhátvédje. – Miriamnak amúgy rengeteg brazil barátnője él Magyarországon, de a többségük Budapesten. Ő sokkal jobban beszél nálam magyarul, régebben egy itteni brazil étteremben dolgozott felszolgálóként, mielőtt megszülettek volna a gyerekeink, és ott a vendégekkel természetesen magyarul kommunikált. Egyébként minden télen hazarepülünk Sao Paulóba, meglátogatjuk a szülőket, bár Miriam családja északon él, Recifében. Sajnos a szüleim még egyszer sem jöttek el Magyarországra, de előbb-utóbb erre is sort kerítünk.”
Minél tovább tart a beszélgetésünk, annál jobban érződik, mennyire szereti ez a brazil fiatalember Magyarországot. Egy picit szíven is üt ez – manapság, amikor mi, magyarok annyi hibát, kivetnivalót találunk ebben a hazában, annyira kritizáljuk az életet, idejön egy srác Brazíliából, azaz inkább Uruguayból, és szinte mindent nagyszerűnek lát nálunk. Lehet, hogy bennünk, magyarokban van a hiba, túlságosan is pesszimisták vagyunk?!
Mivel tudom, hogy már Egervári Sándor fejében is felvetődött Vinícius honosításának gondolata 2013-ban, és az sem titok, hogy lapzártakor igen jól állt a magyar állampolgárság megszerzésének ügye, felteszem a kérdést hősünknek: ha valami csoda folytán egyszerre kapna behívót a brazil és a magyar válogatottba, vajon melyikre mondana igent.
„A magyarra. Csak már jönne! És miért? No, nem azért, mintha nem lennék jó brazil, nem lennék hű hazafi, de a felnőtt életemet teljes egészében Magyarországon éltem le, mindent Magyarországnak, Székesfehérvárnak, a Videotonnak köszönhetek. Azt, hogy játszhattam az európai porondon, hogy megbecsült, jól megfizetett labdarúgó lett belőlem, hogy jó színvonalon eltarthatom a családomat. Imádom a magyar konyhát, a gulyást, bár a feleségem inkább a brazil konyha rejtelmeiben járatos, remekül főzi például a feijoadát, ezt a feketebabból készült, pörköltszerű egytálételt, szerencsére a szomszédasszonyunk, Erika gyakran meglep bennünket egy kis gulyáslevessel, tepertős pogácsával, amit a fiam is nagyon szeret. Ő magyar óvodába jár, tökéletesen beszél magyarul, és a kicsi is formálgatja már a magyar szavakat. A gyermekeim természetesen magyar állampolgárok is, és hamarosan nekem is meglesz a magyar útlevelem. Tényleg minden ideköt, 2020-ig meghosszabbítottam a szerződésemet a Videotonnal, ha rajtam múlik, soha más klub mezét már nem fogom viselni. Lassan tősgyökeres fehérvárinak érzem magam, kijárok az Albacomp kosármeccseire is, tudom, hogy a minap megnyerték a Magyar Kupát, jóban vagyok a kosarasfiúkkal is. Mit mondjak még? Hogy szeretem a tiramisut is? Jó, jó, tudom, az nem magyar specialitás, hanem olasz, de én Magyarországon ettem először, és nekem már magyar marad mindörökké. A fiam is rúgja a labdát, ahogy annak idején én is rúgtam, legalább tíz labdánk van otthon, persze most még nem tudom megmondani, tehetséges-e a srác. Akárhová lép a lakásban, mindenhol labdába ütközik, nem is tudná kikerülni… Az biztos: jobblábas, mint az apja. Kedvenc műsorom a Harmadik félidő volt, a Sport 1-en, kár, hogy abbamaradt a régi formájában, nagyon szerettem, mindig fönnmaradtam vasárnap esténként. És nagyjából meg is értettem, amiről szó volt benne!”
És még ömlene, ömlene a szó Viniből, de ennyi talán elég, még a végén azt hiszi az olvasó, hogy a brazil fiatalember csak a mi kedvünkért, hízelgésből tűnik ekkora magyarbarátnak. Pedig erről szó sincs, tanúsíthatjuk, hogy minden szava őszinte.
Befejezésül megkérdezzük mesebeli tündér módjára, hogy mi lenne a kívánsága, ha vállalhatnánk a teljesítését.
„Hát az, hogy egyszer legalább képviselhessem Magyarországot egy Európa- vagy világbajnokságon. Bernd Stockkal (a beszélgetés még 2017-ben készült – a szerk.) még nem beszéltem, de talán egyszer ennek is eljön az ideje. Klubszinten pedig a Bajnokok Ligája-szereplés a vágyam, ami, ha minden jól megy, a nyáron valóra is válhat. Már csak be kell húznunk ezt a bajnoki aranyérmet – igen jók szerintem az esélyeink –, amely nekem a második lenne. Magyarországon és úgy általában az egész pályafutásom során is.”
Renato, Ronaldinho és a világsztár bátyja: két ügynök, egy világbajnok
Kereste a Barcelona is
Renato Sá Neto, Vinícius (egyik) ügynöke roppant készséges volt az anyaggyűjtés során, rengeteg hasznos információval és fotóval látta el szerkesztőségünket. No és egy kevesek által ismert, tíz évvel ezelőtti történettel.
„2007-ben ismertem meg Viníciust, 17 éves volt, és éppen megnyerte az ificsapatával a Copa Sao Paulo korosztályos tornát. Akkoriban még a Barcelonától is érdeklődtek utána, de aztán elaludt a dolog, Vini maradt a Sao Paulo játékosa, majd az uruguayi üzlettársammal, Matiasszal átvittük Montevideóba a River Plate-hez. Igazi otthonra azonban Székesfehérváron talált, ahogy megérkezett, rögtön küldött nekem fotókat, áradozott a csodálatos gyepszőnyegről, a fejedelmi körülményekről. Büszke vagyok rá, hogy a napokban további négy évre szóló szerződést kötött a Videotonnal, nekem meggyőződésem, hogy bár európai sztárcsapatok szintjét is bőven megüti, Fehérváron fogja befejezni pályafutását. Vele együtt én is azért szurkolok, hogy a Videoton bajnok legyen!”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. áprilisi lapszámában.)
