Szöveg Simon Austin Fotó Nick Eagle Fordítás Gerendai Márk
Megnézni egy Leeds United-meccset Massimo Cellinóval olyan, mint helyet foglalni a repülőn a legjobban rettegő utas mellett. Ezúttal viszont még a szokásosnál is idegesebb volt. „Megragadta a lábamat, rángatózott és olaszul ordibált – idézi fel Neil Redfearn. – Öt perccel a vége előtt már nem bírta tovább, és távozott, egyedül hagyva engem.”
2014. október 25-én történt, amikor a Leeds 2–1-re kikapott a Wolvestól, így a tabella 18. helyén maradt az angol másodosztályban, azaz a Championshipben. Darko Milanic éppen arra készült, hogy Cellino edzői mészárlásának következő áldozatává váljon.
Redfearn a meccs tanulságain gondolkozva ballagott az Elland Roadról néhány csalódott szurkolóval együtt azon a hideg őszi napon. Amint az Oldham és a Barnsley egykori játékosa kinyitotta a kocsija ajtaját, megszólalt a telefonja. „Gyere vissza – mondta egy hang. – Cellino úr beszélni akar veled.”
Az irodába lépve az íróasztal mögött, vastag cigarettafüstbe burkolózva találta a mogorva tekintetű olaszt. „Te veszed át a csapatot – mondta Redfearnnek. – Holnap kezdesz.” Mindössze ennyit mondott.
Redfearn, aki korábban a Charlton, a Bradford és a Barnsley színeiben is játszott a Premier League-ben, most az izgatottság és a félelem elegyét érezte. Az akadémia vezetőjeként és a csapat ideiglenes edzőjeként négy meccsen már megtapasztalhatta az olasz tulajdonos vad és különc módszereit, de egész életében a Leeds szurkolója volt, és már gyerekként is a lelátóról csodálta Don Revie verhetetlen csapatát a ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején. „Ha valaki azt mondta volna nekem akkoriban, hogy egy napon én leszek a Leeds edzője, még csak álmomban sem hittem volna el” – mondja.
Cellino irodájában Redfearn arra a négy ígéretes játékosra gondolt, akiket már hosszú ideje képzett az akadémián. Charlie Taylor, Sam Byram, Lewis Cook és Alex Mowatt mind 21 éves vagy fiatalabb játékosok voltak, akikből a csapat új kulcsszereplői válhattak. Redfearn azt is tudta, hogy kemény menet következik Cellino mellett, akit hullámvasútként üldözött saját hírneve, miután 22 évig volt a Cagliari elnöke. Ennek ellenére nem láthatta, hogy mi fog történni a jövőben. A legtöbb edző tisztában van azzal, hogy mennyire nehéz az akaratát végigvinni a csapaton, de azt csak kevesen tapasztalják meg, hogy mennyire nehéz megküzdeni a tulajdonossal.
Cellino 2014-es érkezése vitás helyzeteket szült. Még át sem vette a csapatot, máris kirúgta Brian McDermott edzőt, akit rögtön másnaptól pótolni kellett valakivel. Redfearn abban az időben már az első csapatnál dolgozott, és jól emlékszik a káoszra, amit Cellino érkezése okozott. „Olyan volt, mintha valaki két óra alatt akarna új házba költözni. Mindent kapkodva és értelmetlenül csináltunk.”
Nyáron McDermott helyére egy viszonylag ismeretlen edző, Dave Hockaday került, aki a Forest Green Roverst hagyta maga mögött, miután nyolc meccsből hetet elveszített a csapat. Eközben a Leeds Thorp Arch-i bázisa spórolás miatt hanyatlásnak indult. „Cellino kirúgta a takarítókat, a tanulókkal végeztette el a mosást, a konyhát pedig bezáratta – mondja Redfearn. – Az úszómedencét is leeresztette, mivel évente huszonötezer fontba került a fenntartása. A fű méteresre nőtt az edzőpályán. Minden bűzlött.”
Ennek ellenére az új edző megpróbált nyitottságot tanúsítani Cellino őrült módszereihez meggyőzve magát arról, hogy az egésznek van értelme. Talán hosszú évek középszerűsége után újításokra volt szükség, hogy életet leheljenek a csapatba, az olasz pedig olykor alázatosnak és meggyőzőnek bizonyult.
„Egyszer azon a nyáron láttam, ahogy egyedül áll az Elland Roadnál, és nagyon maga alatt van – meséli Redfearn. – Mondtam neki, hogy talán segítségre van szüksége, mire bólintott. Egy órán keresztül beszélgettünk a futballról, és úgy tűnt, tetszett neki, amit mondtam.”
Ennek ellenére Cellino hóbortos viselkedése meglepte Redfearnt az első hónapokban. A 60 éves tulaj meghívta díszvendégként a Derby elleni meccs előtt Verne Troyer amerikai színészt, aki Mini-Me-t játszotta az Austin Powersben. Egy másik alkalommal még ahhoz is ragaszkodott, hogy ő készítse el a Bournemouth elleni meccs előtti ebédet.
Két év elmúltával Redfearn még mindig hitetlenkedve csóválja a fejét. „Ez kissé furcsa, nem? A játékosok elkezdtek olyan dolgokkal foglalkozni, ami nem méltó egy profi csapathoz.”
Az első tíz meccs során mindössze két győzelmet szerző Redfearn beindította a találgatásokat, hogy vajon ő lesz-e Cellino következő és egyben negyedik áldozata az Elland Roadon.
Az új év viszont új lehetőségeket is tartogatott. A kezdeti ellenkezések után mégis kinevezett segédedző, Steve Thompson nagy hatást gyakorolt a csapatra, akárcsak Matt Child, aki az elnökségi döntésekben tudta jó irányba terelni a csapatot.
A Birkenshaw-ból származó és ott nevelkedő Redfearn elhatározta, hogy az akkori olasz technikák közül átvesz néhányat, valamint leigazolja Luke Murphy és Rodolph Austin középpályásokat, és pragmatikusabb játékstílust alakít ki. Március végére tizenötből nyolc bajnoki meccsüket megnyerték, és előkelőbb helyet foglaltak el a tabellán.
Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy januárban eltiltották Cellinót, miután Olaszországban bűnösnek találták adóelkerülés miatt. A jogaiban korlátozott tulajdonos Miamiba utazott, így Andrew Umbers intézte a klub napi ügyeit, azonban az olasz befolyása még így is érezhető volt.
„Februárban a Brighton elleni meccsre készültünk, amikor Cellino küldött egy furcsa sms-t” – emlékszik Redfearn. Az üzenet így hangzott: „Andrew Umbers eljön a következő meccsre, és hozza a feleségét is, aki még sohasem látott minket nyerni. Vegyél fel valamit, ami szerencsét hoz, például egy lila zoknit vagy övet. Esetleg fogj kezet Eddie Gray-jel (a csapat korábbi játékosa – a szerk.), mert tizenhetedikén született.” Redfearn megmutatta a szürreális üzenetet Thompsonnak, akit szintén zavarba hozott Cellino mondandója.
Cellino száműzetése után a 23 éves belga Andrea Iore lett az olasz szeme és füle. Lakást biztosítottak neki, és állandó vendéggé vált Thorp Arch-ban.
„Andrea gyakran megjelent, hogy megtudja, mi lesz a kezdő tizenegy a szombati meccsen. Egy Ipswich elleni meccs előtt úgy döntöttem, hogy négy középhátvéddel lépünk pályára. Péntek délelőtt ennek megfelelően gyakoroltunk. Délután kaptam egy hívást Miamiból: »Négy középhátvéd? Te meg mi a fenét művelsz?!« Olyan hangosan ordított, hogy karnyújtásnyira kellett tartanom a telefont a fülemtől. Kettő egyre nyertünk. A meccsről később egy szó sem esett köztünk.”
Ha a taktika nem is jelentett nagy problémát, az igazolások annál inkább. Nicola Salerno, Cellino barátja intézte a játékosvásárlást. „Emlékszem, egy napon jött Nicola, és azt mondta, hogy Edgar Cani, az albán középcsatár zseniális, így hát én is elkezdtem figyelni őt. A srác éretlen volt, és finoman szólva sem volt azon a szinten, hogy leigazoljuk. Végül eljött egy edzésre. Rendes fiú volt, de látszott, hogy nagyon messze van még a szintünktől.”
A Leeds kölcsönvette Canit a Cataniától.
„Olyan hangosan ordított, hogy karnyújtásnyira kellett tartanom a telefont a fülemtől”
2015 áprilisában a Leeds egyike volt azoknak a csapatoknak, amelyek a tabella éle felé törhettek, és nem a lecsúszástól kellett félniük. Eredményes hajrát kellett volna bemutatniuk, ehelyett viszont rosszra fordultak a dolgok. Elsőként Matt Child mondott le tisztségéről, mert úgy érezte, Umbers nem veszi figyelembe őt. „Matt sokat segített nekem és a klubnak, így nagy veszteség volt.” A lemondása egy héten belül újabb bajhoz vezetett.
Redfearn Thompsonnal volt éppen a Thorp Arch-i irodájában, amikor valaki kopogott az ajtón. Ally volt, a csapat titkára, aki átadott egy borítékot Thompsonnak.
„Elolvasta a levelet – idézi fel Redfearn, és elsápadt. Káromkodott, majd kérdezte, hogy én tudtam-e erről.” Az állt benne, hogy azonnali hatállyal felmentik a tisztsége alól, mivel nem megfelelően látta el a feladatait. Aláírás: Salerno. Cellino később azt állította, hogy Thompson retardáltnak nevezte Salernót a Fulham elleni győzelem után, ezt azonban mindkét érintett fél tagadta. „Nem ismerek rendesebb fickókat, Nicolánál és Thommónál” – mondja Redfearn, így a vád örök rejtély marad.
Akármi is történt pontosan, az edző egyedül maradt a meccseken és az edzéseken, a klubban uralkodó jó hangulat pedig gyorsan szétfoszlott. A következő négy meccsüket sorozatban elvesztették, majd jött az újabb csapás.
Szokatlan dolog, hogy egy kulcsmérkőzés előtt egynél több játékos megsérüljön. De mi van, ha hat is játékképtelenné válik? Pontosan ez történt a Charlton elleni idegenbeli meccs előtt. Souleymane Doukara, Mirco Antenucci, Giuseppe Bellusci, Dario Del Fabro, Marco Silvestri és a korábban már említett kölcsönjátékos, Edgar Cani is kihagyni kényszerült a mérkőzést izomhúzódás miatt.
„Nyomozásra nem maradt idő, mert fél kettőkor el kellett indulnunk az Elland Roadról – mondja Redfearn. – Így csak annyit mondtam, hogy aki jön, az szálljon fel a buszra.”
Később Cellino tagadta, hogy beavatkozott volna az eseményekbe. „Talán azt hitték, hogy ezzel jót tesznek nekem, de ha így van, akkor tévedtek” – mondta.
A 2014–15-ös idény utolsó meccsére visszatérhetett eltiltásából az olasz tulajdonos. A Rotherham elleni mérkőzés előtt egy interjúban gyengének és gyereknek nevezte az edzőt, aki tiszteletlen vele szemben, mert még a fogadására szervezett bulira sem jött el, holott Redfearn egyáltalán nem hallott ilyen eseményről.
A nyár során a klub új igazgatója, Adam Pearson feladata volt, hogy közölje az edzővel, ami már mindenki számára egyértelmű volt, hogy többé nincs szükség a munkájára.
„A Mercure Hotelben volt a találkozónk Wetherbyben. Azt mondta, hogy június harmincig a felmondási időmet töltöm, július elsejétől pedig új szerződésem lesz, én leszek az akadémia vezetője.” Pár nappal később Redfearn felmondott, mivel tarthatatlannak érezte a klubnál betöltött szerepét.
Szomorú befejezés ez a yorkshire-i csapatnál, aminek gyerekkora óta a szurkolója volt. Ennek ellenére az 51 éves Redfearn tagadja, hogy keserűséget érezne. Végső soron 39.2 százalékos győzelmi arányával ő volt a legeredményesebb edző Cellino alatt, hiába nehezítette ezernyi akadály a dolgát. Egyedül kollégája, Lucy Ward miatt szomorú, akit kirúgtak a csapattól, mielőtt megnyerte volna a munkáltatója ellen nemi diszkrimináció miatt indított pert.
Nemcsak Redfearn, hanem a Leeds hagyományainak egy része is távozott a csapattól. Az általa megfogalmazott klubfilozófiát eltüntették az akadémia honlapjáról, és a csapat sztárjainak egy része is maga mögött hagyta az Elland Roadot. Byram a West Hamhez, Cook pedig, akit Redfearn a leendő angol csapatkapitánynak tartott, a Bournemouth-hoz került. Taylor ugyancsak megerősítette távozási szándékát.
„A Leeds az én klubom, és hiszek benne, hogy egyszer még naggyá tehetem – zárja le Redfearn vágyakozva. – Ha valaki átveszi a klub irányítását, ismét nagyok lehetnek. De attól tartok, ez Massimo Cellinóval nem fog menni.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. novemberi lapszámában.)
