Fordítás Kovács Gergely
Kezdetben még csak a csapat volt. Később jöttek a gyilkosságok, a pénzmosásról szóló pletykák, a kartellek háborúja, ami megnyomorította a várost. Az Indiost Ciudad Juárezben alapították 2005-ben. Akkor még az alacsonyabb osztályokban szerepelt, és egy élvonalban szereplő klub utánpótlását jelentette. Az Észak-Mexikó és Texas határán fekvő Juárez akkoriban még békés város volt, ma nem az: a halál városa, a földkerekség egyik legveszedelmesebb települése.
Úgy kezdődött, hogy a klub tulajdonosa, Francisco Ibarra Molina szerette volna meghonosítani a futballt szülővárosában. Tehetős családban látta meg a napvilágot. Apja azt szerette volna, ha mérnöknek tanul, de ő a szívére hallgatott, és a rádiózást választotta. És miután saját rádióállomása sikeres lett, a futballba kezdte befektetni pénzét. Meg akarta ajándékozni a várost, szerette volna a nemzet figyelmét is odairányítani. Juárez akkoriban hatalmas fejlődésen ment keresztül, emberek százezrei költöztek oda, és helyezkedtek el az autóakkumulátor- és nyomtató-összeszerelő üzemekben. Néhány év leforgása alatt Mexikó egyik legnagyobb és legvirágzóbb városává nőtte ki magát. Ennek ellenére profi focival legközelebb a 16 órányi autóútra, délkeletre fekvő Monterreyben lehetett találkozni. Ibarra megvette egy kiscsapat, a CF Pachuca juniorjait, északra költöztette és Indiosra keresztelte őket, ahogy azt a város lakói el is várták, és otthont adott nekik egy egyetem által birtokolt stadionban, közel a határhoz.
„Feljutunk a Primerába” – közölte ekkoriban a sajtóval. Az újságírók pedig hangosan nevettek. Senki sem bízott benne.
Aztán megcsinálta. Méghozzá hihetetlenül gyorsan. Mindössze három évvel első sajtótájékoztatója után, egy országszerte közvetített rájátszásbeli mérkőzésen rácáfolva minden várakozásra az Indios feljutott az élvonalba. Jutalma pedig az lett, hogy otthonában fogadhatta a mexikói labdarúgás tradicionális nagyágyúit, például a guadalajarai Chivast, és ellátogathatott a 104 ezres Azteca-stadionba, Mexikóvárosba, ahol két vb-döntőt is rendeztek 1970-ben, illetve 1986-ban.
Az Indios saját stadionja lett a következő cél. Ibarra sajtótájékoztatót hívott össze, és egy lenyűgöző építmény terveit tárta a nyilvánosság elé. Maga mögött tudva Juárez város polgármesterének és Chihuahua állam kormányzójának támogatását, vetítés keretében mutatta be a létesítményt. Az újságírók pedig megtanulták, hogy érdemes hinni az üzletember nagy ívű terveiben. Tökéletes kocka szerepelt a képeken, a gyepen láthatók voltak a csíkok, 40 ezer ülőhely kapaszkodott az ég felé három lelátón, és egy hatalmas kivető is helyet kapott a fontos momentumok visszanézésére. Két emeleten luxusfülkék sorakoztak volna, mindegyikben piros bőrrel kárpitozott Az Indios saját stadionja lett a következő cél. Ibarra sajtótájékoztatót hívott össze, és egy lenyűgöző építmény terveit tárta a nyilvánosság elé. Maga mögött tudva Juárez város polgármesterének és Chihuahua állam kormányzójának támogatását, vetítés keretében mutatta be a létesítményt. Az újságírók pedig megtanulták, hogy érdemes hinni az üzletember nagy ívű terveiben. Tökéletes kocka szerepelt a képeken, a gyepen láthatók voltak a csíkok, 40 ezer ülőhely kapaszkodott az ég felé három lelátón, és egy hatalmas kivető is helyet kapott a fontos momentumok visszanézésére. Két emeleten luxusfülkék sorakoztak volna, mindegyikben piros bőrrel kárpitozott kanapék, üveg dohányzóasztalok és hatalmas plazmatévék. Minden készen állt a megvalósításra, jelentette be Ibarra, a politikusok is rábólintottak. Megvolt a terület, az engedélyeket elfogadták, és az anyagiak sem jelentettek problémát. A klub néhány évvel korábban a semmiből lépett elő, és most adva volt a lehetőség, hogy a nemzet elitjéhez csatlakozzon. De nem sokkal ez után, mielőtt még akár csak egy kapavágás is történt volna a kijelölt területen, Juárez város és vele együtt az Indios klub tervei dugába dőltek.
Andrés Chivita (pirosban) sokat tett az élvonalba jutásért
2008 végéig 1600 embert gyilkoltak meg a városban, ez több mint ötszöröse volt a két évvel korábbi számnak. A rákövetkező évben ez a mutató 2700-ra szökött fel úgy, hogy a lakosság menekülőre fogta, és mindössze egymillióan maradtak a településen. Az erőszak azért harapódzott el, mert a rivális drogkartellek harcot indítottak a város feletti uralomért, mivel a tekintélyes amerikai piacon innen könnyen rajta tarthatták a kezüket. Véres tetemek himbálództak a Rotary-hídon, nem messze egy Wal-Mart bevásárlóközponttól és egy Starbucks kávézótól, AK-47-esek ropogtak délidőben a városháza környékén. A város hullaházában több mint 50 azonosíthatatlan tetem fekszik, ők valószínűleg zsoldosként vettek részt a harcokban.
Tűzharc a bevásárlóközpontban. Egy átlagos hétvége Juárezben
A mexikói elnök sem maradt tétlen, több mint tízezer katonát és rendőrt vezényelt a városba, de ettől csak feljebb kúsztak a bűnözési statisztikák. Mivel mindenki a háborúra koncentrált, a kisebb bűncselekmények, így a zsarolás vagy az emberrablás alig nyerték el büntetésüket, ezért jelentősen megszaporodtak. Mintegy 160 ezer család menekült el Juárezből. Többen szülővárosukba, sokan pedig a kőhajításnyira levő El Pasóba távoztak. Még a polgármester is a texasi városba menekítette családját, és esténként hozzájuk tért haza.
Némi vonakodás után így tett Francisco Ibarra Molina is, El Paso jómódú nyugati városrészébe költözött. Egy éven át nem is tért vissza Juárezbe, ahol a csapata továbbra is játszott. Többen azt javasolták neki, hogy adja el a klubot, egyrészt így távol tarthatja magát a piszkos háborútól, másrészt szép profittal szállhatna ki. De nem hallgatott rájuk, és sokkal inkább tekintett csapatára társadalmi erőként, mint sportklubként, szemében fény volt a háborús éjszakában.
„A futball miatt szálltam be – mondta –, viszont a városért és lakóiért maradtam benne.”
E sorok írója 2009 decemberében látogatott el Juárezbe, épp egy évvel a város történetének legvéresebb esztendeje előtt. Ekkor úgy tűnt, az Indios utolsó szezonját tölti majd a Primerában. Számomra nem hangzott hihetően, hogy a foci csupán társadalmi munka lenne. Itt játszott például Marco Vidal, aki amerikai állampolgár, és saját elhatározásából költözött Juárezbe. Akkor mégis mennyire lehet rossz itt élni. Ekkor még nem tudtam, csak annyira, hogy az Indios a bajnokság legrosszabb csapatává fejlődött vissza. Az a veszély fenyegette őket, hogy ha nem rendezik gyorsan soraikat, a mexikói bajnokság történetének leggyengébb csapataként esnek ki.
Mexikóban egy idény két rövid szezonból áll: az Aperturát ősszel, a Clausurát tavasszal rendezik. Az Indios az Aperturát 18 csapat közül az utolsó helyen fejezte be. Ez azt jelentette, hogy a Clausurában vagy megnyernek legalább nyolc mérkőzést a 17-ből, vagy kiesnek. Nem kis kihívás.
Az első mérkőzésükön rögtön kikaptak, méghozzá a címvédő Monterreytől 4–0-ra. „Maga volt a katasztrófa – mondta a mérkőzés után Gil Cantu, a csapat alelnöke. – A játékosok eleve feladták. Három játékosom hibája szinte megbocsáthatatlan.” Ezt követően első hazai meccsükön 0–0-s döntetlent játszottak, majd idegenben újra kikaptak a Club Américától 1–0-ra, igaz nem játszott sztárcsatáruk, a paraguayi válogatott Salvador Cabanas (74-78. oldal), akit egy bár mosdójában főbe lőttek, de túlélte és felépült. A következő héten az Indios otthon is kikapott.
Nem volt nehéz észrevenni, mekkora tudásbeli szakadék tátong a csapat és a Primera többi szereplője között. Cantu pedig napokat lógott a telefonon, és Guatemalában, Kínában, valamint Spanyolországban játszó játékosokat győzködött arról, hogy az élet nem is olyan elviselhetetlen a „Halálvárosban”.
A játék a városi börtönben folytatódik; a bűntény helyszíne, 14 diák halt meg; fegyverarzenál egy raktár pincéjében
„Volt egy játékos, akit a szintén első osztályban játszó Atlas kölcsönadott volna – mondta el nekem Cantu. – Beszéltünk telefonon, és azt magyarázta, hogy rendben van. Majd felhívott, és közölte, a felesége nem engedi, szó sem lehet róla. Inkább egy alacsonyabb osztályú csapatot választ. És minden alkalommal ezzel kell szembesülnöm!”
Cantu a szóba jöhető játékosnak elmondta, hogy Juárez nem is olyan veszélyes. „Ha jó környéken élsz, és csak a főbb útvonalakon közlekedsz, nem is olyan vészes – mondta. – Mindig elmondom nekik, hogy közel vagyunk El Pasóhoz, ahova a feleségeik átjárhatnak vásárolni. Ilyet semelyik más csapat nem tud felkínálni. Azt is hozzáteszem, biztonságban lesznek, ha betartják a biztonsági előírásokat. Juárez nemcsak az erőszakról szól, a városnak vannak kimondottan jó részei is.”
Ez viszont nem volt igaz, és ezt a játékosok is tudták. Voltak ugyan jobb részei is a városnak, de az erőszak alól egyik része sem mentesült. Egy bulin 14 középiskolást öltek meg, mert a gyilkosok eltévesztették a házat, miközben a rivális bandatagokra vadásztak. Ismeretlenek lelőttek két embert a szállómhoz közeli egyik boltból kilépve. Két háztömbre tőlem szitává lőttek egy autót egy benzinkútnál. Innen egy keresztutcára öt vacsorázót lőttek agyon egy kínai étteremben. Egy nap az egyik bulvárlap címoldalán egy benzinkút vécéjében meggyilkolt férfi fotója szerepelt. Az előző napon, a gyilkosságén én magam is ott mostam kezet. Három nappal később, még mindig utazásom első hetén elmentem ebédelni. Aznap este a tévék egy véres holttestet mutogattak, több mint száz golyó végzett vele ugyanabban az étteremben, ahol ettem. Gyanúsított nem volt, ahogy soha sincs.
Az erőszak az Indiost is elérte. Pedro Picassót, az utánpótláscsapat edzőjét és nagybátyját agyonlőtték az utóbbi mobiltelefonos boltjában. „Zsarolás volt – mondta el nekem az egyik Indios-játékos. – Védelmi pénzt követeltek a nagybátyjától, és pont akkor jöttek beszedni, amikor Pedro is ott volt. A nagybácsi nem fizetett, így mindkettejüket lelőtték.”
A játékos oly könnyeden adta elő mindezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És a csapatnál mindenki úgy hozta szóba, mintha nagyjából annyira lenne valószínű, hogy ez megtörténik valakivel, mint az, hogy elveszíti a pénztárcáját. Világossá vált számomra, hogy ez egyfajta védekezési mechanizmus. Annyira beleng mindent a halál szele, hogy képtelenség lenne minden egyes eseten sokáig elidőzni. A Monterrey elleni szezonnyitó előtti estén ölték meg a csatár, Julio Daniel „Maleno” Frías bátyját. Az edzői stáb a meccs végéig nem engedte, hogy értesítsék. „Nem akartuk, hogy a hír hatással legyen a játékára” – magyarázta az egyikük.
A csapat vesszőfutása pedig folytatódott: sorra kaptak ki meccseiken, az Atlastól, ami a bajnokság második leggyengébben teljesítő együttese volt, megalázó, 7–1-es vereséget szenvedtek. Ezt követte még két „zakó”, majd három góllal kikaptak a karib-tengeri üdülővárosban, Cancúnban az Atlantétól. Ezzel sorsuk megpecsételődött, kiestek, és többet nem állt talpra a csapat.
A kieséssel az a remény is elszállt, hogy a csapat tagjai megmenekülhetnek a mindennapos erőszaktól. A remény, hogy akár még egy napot is túlélhetnek. Pedig a reményre volt a leginkább szüksége mindenkinek Juárezben. A szurkolók viszont annak elvesztése után is kitartottak a csapat mellett. Végigszurkolták hátralevő hat meccsüket, és mindenki meglepetésére a győzelmek is elkezdtek jönni. Megvertek néhány éllovast, köztük a Chivast is, ahol Javier Fernández alapozta meg pályafutását. És kitartottak csapatuk mellett a kiesés után is, örömmel látogattak ki az olyan klubok ellen játszott hazai meccsekre, amelyeket még a térképen is csak igen nehezen lehet megtalálni.
A futballistákat aztán már nem fizették ki rendszeresen, de még így is fordítottak időt arra, hogy a város rászoruló gyerekeivel foglalkozzanak, társadalmi elkötelezettségük a mai napig tetten érhető, még ha a klubnak már nem is jelent virágzó üzletet. A középpályás Vidal, akit megírandó könyvemhez mindenhová elkísértem, elkötelezte magát Mexikó mellett, feleségül vett egy juárezi nőt, esküvőjüket egész éjszakás buli követte.
Az erőszakról azonban napestig szólhatnának a történetek. Egy nappal az esküvőt megelőzően fegyveresek rontottak be a templomba egy hasonló ceremóniára, épp azt követően, hogy a pár kimondta az igent. A vőlegényt és a násznagyot magukkal rángatták, később holtan találták meg őket. Az azt megelőző estén, hogy az Indios megkezdte új idényét a másodosztályban, egy sportbárban ücsörögtem közel a történelmi belvároshoz, amikor egy autóba rejtett pokolgép robbant fel az utcán. Az ablakok majd kiestek a keretükből, egy korsó a földre zuhant. Az autó mellett négy holttest feküdt, köztük egy orvosé, aki rosszkor volt rossz helyen. Egyértelművé vált számomra, hogy ideje elhagyni a várost.
Manapság, a hivatalos tájékoztatás szerint javult a helyzet. A gyilkosságok száma idén 40 százalékkal esett vissza, viszont még mindig rettenetesen magas, büntetés pedig szinte nincs. Százból kilencvennyolc esetben senkit sem gyanúsítanak meg, és ez azt jelenti, hogy minden szándék ellenére a gyilkosság továbbra is legális bűncselekmény a városban. Még mindig 10 ezer felderítetlen eset vár megoldásra.
És az Indios? Neki nem sikerült a túlélés. Az Amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal a Juárez-kartell pénzének mosásával vádolta meg a klubot. Ibarra tagadta a vádakat, és olyat tett, amiről korábban azt állította, nem fog bekövetkezni: eladta a klubot. Pontosabban meg nem nevezett „helyi vállalkozók” vették meg, a csapat gyorsan szétszéledt, és 2011 decembere óta nem játszottak profi meccset a városban.
Amikor az erőszak elkezdett tombolni, élt a remény, hogy az Indios egyfajta civil orvosságot jelenthet, és Juárez egyetlen tiszta szervezete lehet. Ahogy Ibarra is megfogalmazta, egyedül a Primera-meccsek kapcsán került be Juárez úgy a hírekbe, hogy nem emlegettek erőszakot. Ahogy a borzalmak fokozódtak, egyre több és több lett a vér, a bizalom, amit a helyiek a csapatba helyeztek még inkább elmélyült.
A klub azonban meg kellett, hogy adja magát a realitásoknak, és a számunkra elképzelhetetlen erőszak áldozata lett. Ilyen háttér mellett sohasem egyszerű a túlélés, de mindenki szépen gondol vissza a csapat által nyújtott pillanatokra, és él a remény, hogy egyszer, ha a Halálvárosban eljön a béke, talán a csoda is megismétlődik.
Néhány szó az Indios ultráiról
A klub megszűnt, de a keménymag tovább szolgál
Az Indios ultrái várják a csapat visszatérését!
Az Indios ultrái brahiból kezdték el El Kartelnek nevezni magukat. Amolyan lelátói tréfa volt ez. Nincs semmiféle kapcsolat a város feletti uralomért évek óta vetélkedő két drogkartell és az El Kartel között. Sőt mindent megtettek, hogy markánsan távol tartsák magukat az erőszaktól, és ez nem is volt mindig könnyű. Egyszer maszkos fegyveresek törtek be a klubházba, és kirángattak egy ultrát az utcára, ma sem tudni, miért. Volt egy rövid időszak, amikor Juan Pablo Ledezma, a Juan-kartell véreskezű vezetője a klub körül kezdett lődörögni, bár senki sem hívta. „Nagydarab fickó volt, egy nagy hájpacni” – emlékszik vissza Saul Luna, az egyik vezérszurkoló.
Egy bulin Ledezma kérte őket, hogy adjanak neki néhány El Kartel-pólót. Bevallották neki, hogy ekkora méretben nincs pólójuk, de kicsit aggódtak is, mert nem az a figura, aki szereti, ha visszautasítják. „Ezután nem jött újra, és mindannyian fellélegeztünk” – mondja Luna.
Sokan gondolják úgy, hogy Ledezmát megölték. Az El Kartel pedig az Indios megszűnése után is él, bulikat tart, internetes fórumokon van jelen, és várja, hogy jöjjön egy új csapat, amelyik visszahozza a futballt Juárezbe.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. novemberi számában. Az Indios futballklub azóta sem éledt újjá.)
