Amikor segítettem Cruyffnak megírni az önéletrajzát, hamar rájöttem, hogy az eredetileg tervezett 300 oldal helyett nyugodtan lehetne a duplája is. Ahogy azt mindenki tudja, rengeteg mondanivalója volt.
Amiről most fogok szólni, az az évek során a holland napilap, a De Telegraaf hetente jelentkező Telesport rovatánál Cruyffal végzett közös munkánk eredménye. Szerette, ha elemzéseire reakciók érkeztek, és nemcsak a holland futballt próbálta ébresztgetni, hanem a kormányt is. Egyszer például a pénzügyminisztériumot kritizálta az egyik adótörvény miatt. Olyan tekintéllyel bírt, hogy egy hónapon belül megváltoztatták.
Azt mindenki tudja, hogy Cruyff nagyhatású játékos és edző volt. A többség azt is: idealista, úttörő és lázadó is. Amit azonban csak kevesen érzékelhettek, remek ember is. A barcelonai munkát követően alapítványt indított útjára, és megalapította a Cruyff Intézetet.
Ezeknek köszönhetően valódi inspirációt jelentett sokak életében, kezdeményezései miatt sokat változott a kép az „ostoba futballistákról”, és a futball világán kívül is lehetőséget teremtettek a sportolóknak.
Barátságunk alapját az adta, hogy rendre megvitattuk az új kihívásokat. Ennek egyik mellékterméke lett az is, hogy megírhattam életrajzát. 2015. október 15-én írtuk alá a szerződést a Pan Macmillan Kiadóval, hét nappal később diagnosztizálták nála a tüdőrákot.
Sürgősen változtatnunk kellett terveinken. Eleinte úgy terveztük, hogy novemberben és decemberben beszélgetünk, januárban megírom a szöveg durva vázlatát, februárban finomítjuk, majd márciusban leadom a kéziratot. Ehhez képest december 27-én tudtunk először leülni, ekkor már a harmadik kemoterápiás kezelésén volt túl. A viszonylag gyenge fizikai állapota miatt úgy dolgoztunk, hogy barcelonai otthonában reggelente beszélgettünk két órát, megebédeltünk, jött egy szieszta, este megint két óra beszélgetés következett, majd megittunk egy pohár bort.
Cruyff profi volt, és rögtön az elején felvázolta, milyennek is kellene lennie a kötetnek. Nagyjából tizenöt perc alatt ismertette élete lényegét. „Nincs egyetemi diplomám – kezdte. – Mindent, amit megtanultam, a tapasztalataim alapján tanultam meg. Nem tudok alacsony szinten gondolkodni. Egyetlenegy irányba tudok gondolkodni: felfele, a tökéletesség felé.”
Ezt még aznap éjjel papírra vetettem, ez lett az előszó, az egyetlen olyan rész, amelyet Cruyff is elolvasott a könyvből. Azt mondta rá, hogy teljesen rendben van, hagyjam csak így.
Mivel nem volt sok időnk, hatékonyan kellett beosztanunk, és nemsokára már tizenkét órányi anyag gyűlt össze a diktafonomon. Az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy az olvasók úgy érezzék, maga Cruyff írta a könyv minden sorát. Ezért a szalag minden egyes betűjét ennek szellemében kellett papírra vetni és tolmácsolni az olvasók felé.
A december 27. és március 2. között létrejött találkozóink mindegyikéhez rendkívül pozitívan állt hozzá. Mint mindig, ezek alkalmával is azt sugallta, hogy őt csak a jövő érdekli. Ez néha kicsit meg is nehezítette a dolgom, mert nem igazán volt hajlandó múltbéli meccsekről vagy gólokról beszélni velem.
Ez a pozitív hozzáállás tipikusan Cruyffra vall, és ez jellemezte élete nehezebb időszakaiban is. A maga tipikus stílusában ezt fejezte ki a 65. születésnapján is 2012-ben. Húsz évvel korábban komoly szívproblémái támadtak, és azt jósolták orvosai, hogy nem éri meg a tisztes öregkort. Az ünnepségen megkérdeztem, mi az első gondolata, amikor visszaemlékezik erre a prognózisra, amire így válaszolt: „Az, hogy mégis megcsináltam”.
Épp emiatt kelt olyan benyomást a könyv, mintha Cruyff még élne. Amíg a beszélgetéseinket folytattuk, egyszer sem éreztem úgy, hogy egy percre is feladná a rák elleni küzdelmet. Bízott abban, hogy le tudja győzni. Ezért tekintett a jövőbe még a legutolsó napjaiban is. Még ekkor is a jövőt tervezgette.
Az utolsó igazi napunk együtt március 2. volt. Délután meglátogattuk a fiatal holland Formula–1-es versenyzőt, Max Verstappent, aki a katalán pályát tesztelte. Csodálatos találkozás volt két nagy sportember között, és bár Cruyff a versenyző nagyapja lehetett volna, hamar megtalálták a közös hangot.
Délután sziesztáztunk, majd megbeszéltük a könyv utolsó fejezeteit. Amikor befejeztük, felesége, Danny hozott egy kis pezsgőt és pirítóst, kaviárt és lazacot. Ezt követően pedig barátságunk legértékesebb percei következtek.
Éjfélig beszélgettünk hármasban. Danny és Johan egymás mellett ültek. Csodálatos látvány volt: a nő és a férfi, akinek sokkal nagyobb szüksége volt feleségére, mint bármikor korábban. Átbeszéltük a teljes addigi életünket, és azt, hogy kik játszottak benne szerepet. Annak tükrében, ami nem sokkal később történt, ezek voltak életem legszebb pillanatai: minőségi időt tölthettem az ekkor már törékeny Cruyffal és nagyon erős feleségével.
Tizenegy nappal később Danny hívott fel, hogy valami nincs rendben. Johan általában reggel tizenegykor küldte el a cikkét. Gyönyörű hetet töltöttek Izraelben, de hazatérve azt vette észre, hogy bal oldala nem rendesen funkcionál. A beszéddel is problémái adódtak. Gyorsan megírtam a cikket egy olyan témában, amelyet nemrég beszéltünk át: az ügynökök felelősségéről a fiatalok nevelkedésével kapcsolatban. Danny megkért, hogy minderről ne beszéljek senkinek.
Ettől a vasárnap délelőttől kezdve mindennap beszéltünk. Újabb daganatot fedeztek fel a fejében, és az orvosok azon dolgoztak, hogy kitalálják, mi legyen. Állapota állandóan változott: az egyik nap jól volt, majd újra jöttek a problémák. Március 23-án már tudni lehetett, hogy nagy a baj, és másnap Johan Cruyff örökre lehunyta a szemét.
Amikor meghalt, csak a családtagjai, felesége, gyerekei és unokái voltak jelen. A hangulatot az a derű jellemezte, amelyet ő maga akart. Lehet, hogy sokak szemében volt példakép, de valójában a családja „kapitánya” volt a leginkább.
Huszonnégy órán belül elhamvasztották legszűkebb családi körben. Minden az előtt történt, hogy a világ megtudhatta volna, mi történt.
Tizennyolc hónap küzdelmei értek véget, ez időszak során mindvégig igyekezett elrejteni problémáit a világ elől. De erre már korábban is volt példa.
2014 decemberében meghívták, hogy tartson előadást a Holland Labdarúgó-szövetség szimpóziumán. Remekül kezdte felszólalását, de a végére zavarossá váltak szavai. Csak kevesen tudták, hogy enyhe szívinfarktusa volt. A rendezvény után a saját alapítványa által szervezett jótékonysági eseményre is ellátogatott még, másnap pedig megtekintette az Ajax edzését. Olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Amikor hazaért, Danny rávette, hogy menjen be a kórházba. Három napot töltött bent, és ekkor már sejteni lehetett, hogy nem teljesen egészséges.
Több ezer órát töltöttünk együtt, és többnyire a futballról beszélgettünk, de üldöztük egymást taxival Új-Delhiben, és utaztunk a londoni metróban is. Talán hülyén hangzik, de azért, mert még sosem utazott a földalattival az angol fővárosban. Lehet, hogy sokan megbámulták, de pont úgy élvezte, akár egy gyerek. Olyan ember volt, aki egy nap huszonhárom órán és ötvenkilenc percen keresztül nem vette észre, hogy ő Johan Cruyff. Óriási hatást gyakorolt a fiatalabb generációkra. Egyszer azt mondta nekem: „Nem érdekel a pénz, nem is tudom, mennyim van.”
„Nincs egyetemi diplomám. Mindent, amit megtanultam, a tapasztalataim alapján tanultam meg”
Könyvünk végén így fogalmaz: „Hogyan szeretném, hogy emlékezzenek rám? Mint felelős sportemberre. Ha csak játékosként ítélnének meg, akkor mindössze tizenöt-húsz évemet vennék figyelembe. Ez pedig csak egy része az egésznek.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. januári lapszámában.)
