Húsz éve ment el Rocky, az Arsenal felejthetetlen legendája

Szöveg Gavin Newsham

David Dein irodájának kávézóasztala első pillantásra teljesen hétköznapi bútordarabnak tűnik. A mahagóni asztallap alá lesve azonban különös dolgot figyelhetünk meg: az asztal lábait egy pár, az Arsenal színeibe öltöztetett emberi láb helyettesíti. Nem is akármilyen: David „Rocky” Rocastle lábának élethű másai.

David Dein irodájának kávézóasztala első pillantásra teljesen hétköznapi bútordarabnak tűnik. A mahagóni asztallap alá lesve azonban különös dolgot figyelhetünk meg: az asztal lábait egy pár, az Arsenal színeibe öltöztetett emberi láb helyettesíti. Nem is akármilyen: David „Rocky” Rocastle lábának élethű másai.

Dein az asztalt a feleségétől, Barbarától kapta. Ismerve férje rajongását az Arsenal egykori középpályása iránt, vett a férjének egy pénztárcát is, amibe a saját vagy a gyermekeik fényképe helyett Rocky arcképét tette.

„Az Arsenal vezetőségének tagjaként nem kivételezhettem a játékosokkal, de azért Rocky volt a kedvencem” – emlékezik az Arsenal egykori alelnöke.

Persze Rockyt ismerve ez egyáltalán nem meglepő.

Az idén március 31-én lesz húsz éve, hogy Rocastle a fél évvel korábban diagnosztizált Non-Hodgkin limfóma következtében elhunyt: ez a különösen agresszív daganatos megbetegedés az immunrendszert támadja. Akik ismerték, kivétel nélkül ugyanazon a véleményen vannak: nemcsak kivételes játékos volt, hanem kivételes ember is. Rocastle egyszerű jelmondat szerint élte az életét: „Emlékezz arra, ki vagy, mi vagy, és kiket képviselsz”.

Lewisham kerületben, Londonban született, ugyanazon a lakótelepen nőtt fel, mint barátja és későbbi csapattársa, Ian Wright. Rocky még csak ötéves volt, amikor huszonkilenc éves édesapját elvitte a tüdőgyulladás. Egyedül maradt édesanyjával és négy kistestvérével.

„Ő volt a példaképünk, mind felnéztünk rá – mondja öccse, Steve. – Mindig számíthattunk rá.”

Az iskolában mintadiák volt. Bár sokáig testneveléstanár akart lenni, nyilvánvaló volt, hogy a tehetsége más irányba fogja terelni. Hamarosan már a helyi klubnál, a Vistánál töltötte a hétvégéit (akkor még Lewisham Waynek hívták): a szervezet kifejezetten a lakótelepen élő fekete fiúk felkarolásával foglalkozott.

Bár papíron középső középpályás volt, képes volt bármilyen pozícióban helytállni.

„Nehéz volt sarokba szorítani – magyarázza Steve. – Ha nyerésre álltak, előrement, hogy még több gólt szerezzenek; ha megszorultak, hátrahúzódott erősíteni a védelmet. Tudom, hogy elfogult vagyok, de tényleg bármire alkalmas volt.”

„MINDENKI ODAVAN RONALDO ÁTLÉPŐS CSELÉÉRT, DE ROCKY EZT VAGY HÚSSZOR ELJÁTSZOTTA EGY MECCSEN”

Tehetségének hamar híre ment. A Millwall meghívta egy próbajátékra, de végül elutasította. Az Arsenal játékosmegfigyelője, Terry Murphy szintén felfigyelt Rocastle kimeríthetetlen lendületére és finom labdakezelésére, és meggyőzte az Ágyúsok akkori vezetőedzőjét, Terry Neillt, hogy vegye fel a srácot az akadémiára.

Dein egy évvel később, 1983-ban látta először játszani az Arsenal utánpótlásában.

„Emlékszem, amikor aznap hazajöttem, izgatottan mondtam a családomnak, hogy most láttam valakit, aki mintha Brazíliában tanult volna futballozni, pedig Lewishamben él” – meséli nevetve az Ágyúsok egykori vezetője. Az Arsenal csatárát, Charlie Nicholast úgy lenyűgözte a kamaszkölyök tehetsége, hogy rögtön elvitte az ügynökéhez, Jerome Andersonhoz.

„Besétált ezzel a tizenöt évesnek kinéző, afrofrizurás kölyökkel, és azt mondta: »Azt akarom, hogy úgy törődjél ezzel a sráccal, mintha a saját fiad lenne. Különleges gyerek és különleges játékos« – mondja Anderson. – Tudtam, hogy korán elvesztette az édesapját, úgyhogy minden tőlem telhetőt megtettem érte.”

Hamar összebarátkoztak, sőt Rocastle tréfából olykor apunak hívta, miután 1984 decemberében megkötötték az első szerződését az Arsenallal. Aznap Anderson az Arsenal metróállomáson találkozott Rocastle-lel, és közösen léptek be a Highbury épületébe.

Olyan volt, mint bármelyik más kölyök, amikor valóra válik az álma – idézi fel Anderson. – Aprópénzért vették fel, valami kétszáz fontért hetente. De mindez nem a pénzről szólt, hanem a lehetőségről. Azt mondtam neki: »Te csak tedd a dolgod, és akkor lesz pénz is«.”

Nem kellett sokáig várnia az első alkalomra a felnőttcsapatban: 1985 szeptemberében, 18 évesen állt ki a Newcastle ellen, és bár a meccsen nem született gól, így is elég jó benyomást tett ahhoz, hogy abban az idényben még huszonötször pályára küldjék. Mindene megvolt hozzá. A fizikai ereje, hogy utat törjön az ellenfél védelmében; emellett remek labdaérzéke volt, és olyan készségei, amelyekkel őrületbe kergette még az edzőit is.

„Mindenki odavan Cristiano Ronaldo átlépős cseléért, de Rocky ezt vagy hússzor eljátszotta egy meccsen – emlékezik egykori csapattársa, Perry Groves. – George Graham a falra mászott tőle.”

Rocastle nem félt bevetni az erejét sem. Kemény becsúszásai voltak. Tony Adams szerint olyan combja volt, mint „egy pár farönk”. Abból az 1990-es hírhedt verekedésből is kivette a részét, amely után az Arsanaltól és a Manchester Unitedtól is pontokat vontak le. „Nem hátrálunk meg, kiállunk egymásért – mondta később Rocastle. – De mi az Arsenalnál sohasem kezdünk verekedéseket. Mi csak befejezzük őket.”

Rocastle az 1987-es Ligakupában szerezte első trófeáját, amikor az Arsenal 2–1-re legyőzte a Liverpoolt a Wembleyben. A szurkolók azonban már az ősellenség Tottenham elleni elődöntőben a szívükbe zárták. Miután az odavágót hazai pályán 1–0-ra elvesztették, idegenben hátrányból győztek 2–1-re. Három nappal később döntötték el a továbbjutást szintén a White Hart Lane-en: megint a Spurs rúgott gólt először, de a nyolcvankettedik percben Ian Allinson egyenlített. A hosszabbításban Rocastle szerezte meg a győztes gólt. A szurkolók tomboltak örömükben.

ÖRÖMBŐL ÜRÖMBE

Az 1988–89-es idényben volt a legjobb formájában. A lendületes év egy péntek esti mérkőzésben csúcsosodott ki az Anfielden.

Azon a héten az egész ország a meccsre készült, amin eldőlt a bajnoki cím sorsa. Az Arsenalnak kétgólos előnnyel kellett legyőznie a Liverpoolt, ha első akart lenni. A találkozó előtt Rocastle meglátogatta az ügynökét.

„Nem is volt ideges – így Anderson. – A szemembe nézett, és azt mondta: »Nyerni fogunk. A félidőig nem lesz gól, de a második félidőben szerzünk két gólt, és nyerünk.« Teljesen biztos volt benne.”

Pedig a Liverpool számított az esélyesnek. Kenny Dalglish csapatát szilveszter óta nem tudta legyőzni senki, három éve nem veszítettek egynél több gólos hátránnyal hazai pályán, épp akkor nyerték meg az FA-kupát, és a Hillsborough-tragédia óta eltelt hat hétben az egész sajtó velük foglalkozott.

A Ligakupa harmadik fordulójában már összecsaptak a Liverpoollal, és Rocastle biztos volt benne, hogy ezúttal is ők kerekednek felül.

„Az első meccsen az Anfielden Rockyt nem lehetett utolérni. Meg sem állt, amíg be nem vágta a labdát a felső sarokba” – mondja Groves.

„Emlékszem, az után a meccs után azt magyarázta, nem kell félnünk, mert mi vagyunk a jobb csapat.”

Igaza volt. A bajnoki címről döntő mérkőzés második félidejének nyolcadik percében Ronnie Whelan felrúgta Rocastle-t. De nem volt dühös, még csak nem is haragudott.

„Sütött a szeméből az elszántság – meséli Groves. – Ökölbe szorította a kezét, lerítt róla, hogy győzni akar.”

Az Ágyúsok értékesítették a szabadrúgást, Nigel Winterburn lövése után Alan Smith küldte a kapuba a labdát. És Michael Thomas hosszabbításban szerzett góljával Rocastle jóslata valóra vált. Másnap reggel, amíg a többi játékos másnapossággal küszködött, Rocastle fogta a táskáját és edzeni ment. „Mind repestünk az örömtől, de rajta meg sem látszott – emlékezik testvére, Steve. – Aznap este is csak hazajött és megvacsorázott, mint máskor.”

Amikor már úgy tűnt, minden sínen van, Rocastle lendületét feltartóztatta egy térdsérülés az 1989–90-es idény alatt. Ez főleg a válogatottbeli szereplését érintette. Miután az U21-es csapatban tizennégyszer játszott és két gólt is szerzett, 1988 szeptemberében Bobby Robson beállította őt Dánia ellen Des Walker és Paul Gascoigne mellé. Hamar állandó tagja lett a kezdőcsapatnak: az 1990-es világbajnokság hat selejtezőjéből ötször lépett pályára.

A háromoroszlános válogatott veretlenül indult volna a világbajnokságra, de Rocastle sérülése veszélyeztette a pozícióját az Olaszországba küldött 22-es keretben. Április végére sikerült rendbe jönnie. A harmadik mérkőzésén a második félidőben a kispadról becserélve rögtön lőtt is egy gólt a Southampton kapujába. Maga Robson is ott volt a meccsen.

„Utána összefutottam Bobbyval a parkolóban, és megnyugtatott, hogy amennyiben Rocky teljesen helyrejön, az első nevek között lesz a listán” – mondja Anderson.

Amikor az idény végén az Arsenal Szingapúrba ment, a csapat három tagja – Rocastle, Alan Smith és Tony Adams – is a nemzeti együttes kerethirdetésére várt.

„Nem sokáig voltunk ott, mert visszahívtak a válogatott felkészüléséhez: huszonhat játékost írtak össze, akik közül négyet kiszórtak a vébéig – így Smith. – Néhány napja már edzettünk, amikor Robson a reggeli előtt leszólított minket Tony Adamsszel, és megmondta neki szemtől szembe, hogy nem jön. Én és Rocky egy taktikai megbeszélésen tudtuk meg, hogy ránk sincs szükség. Egész nyáron ezen keseregtünk.”

„Nagyon idegesítette őt a dolog, és engem is – mondja Groves. – Rocky a legjobb formájában volt, nem volt értelme kihagyni őt a válogatottból. Emlékszem, egyre csak azt kérdezgette, hogy mi történt.”

Rocastle Andersonéknál nézte végig, ahogy az angolok egy paraszthajszállal lemaradnak a döntőről.

„Dave finoman fogalmazva is csalódott volt – teszi hozzá fivére, Steve. – Igazságtalannak érezte. Nem tudom, az Arsenallal volt-e a baj, de ha épp akkor nyerték meg a bajnokságot, akkor miért kellett mindhármukat itthon hagyni? Értelmetlen döntés volt.”

„RÉMISZTŐ VOLT LÁTNI, HOGY MIT TETT VELE A BETEGSÉG. AZ JÁRT A FEJEMBEN: MIÉRT ÉPPEN Ő?”

Rocastle végül sosem játszott a válogatottal nagyobb tornákon, de a tizennégy pályára lépése alatt egyszer sem vesztett. Utoljára a huszonötödik születésnapja után két héttel játszott az ország színeiben, a brazilok elleni barátságos meccsen, ahol Gary Lineker elrontotta a büntetőt, és így mégsem tudta megdönteni Bobby Charlton rekordját mint a válogatott legeredményesebb góllövője.

Térdsérülése nemcsak a válogatottságtól fosztotta meg, hamarosan az Arsenalnál is problémát jelentett. Megműtötték, de a helyzet nem javult, és bár még mindig kecsesen mozgott, már nem volt olyan fürge. Az 1990–91-es idényben csak tizennyolcszor játszott. Az Arsenal így is bajnok lett, és mindössze egy vereséget szenvedett. Az akkori vezetőedző, George Graham azonban mindenképpen újítani akart. Egy évvel az után, hogy három éven belül másodszor is első lett az Arsenal, Rocastle már nem felelt meg a követelményeknek. A London Colney-i edzőpályánál egy nap a skót edző odahívta Rockyt az autójához.

„Aznap távolabb parkoltam le, mert késtem, és nem akartam, hogy az edző észrevegyen, de akkor megláttam, hogy Rocky ott ül Graham kocsijában” – emlékezik Groves.

„Gondoltam, biztosan csak fejmosást kap, de közelebb érve láttam, hogy Rocky zokog. Akkor azt hittem, biztos valami személyes ügy. Nem tudtam, hogy elküldték.”

Rocky végül csatlakozott társaihoz az öltözőben, ahol elcsukló hangon elmondta nekik, hogy tíz év és 277 mérkőzés után távozik az Ágyúsoktól. „Össze volt törve – mondja közeli barátja, Smith. – De utána csak megrázta magát, és ment tovább.”

Gyermekkori haverja, Ian Wright már nem volt ilyen higgadt.

„Wrighty tüzet okádott – magyarázta Smith. – Csak nemrég érkezett a klubhoz, és nekiállt üvöltözni, hogy »egyedül azért jöttem ide, hogy veled játszhassak, Rocky!«.”

SORS–ROCKY 1–0

Az új bajnok Leeds gyorsan ajánlatot tett, 1992 júliusában 2.5 millió fontot fizetett érte.

Miután sokáig alkudozott a Leeds alelnökével, Bill Fotherbyvel, Dein elküldte Rocastle-t az új klubhoz orvosi vizsgálatra. Csak előtte szórakozott egy kicsit. Amikor 1990-ben az Ágyúsok megnyitották a sportszerboltjukat, Dein rendelt a Madam Tussauds galériától egy-egy élethű viaszbábut, amik Rocastle-t és a kapitányt, Adamset mintázták, hogy azokkal reklámozzák a legújabb mezt. Rocastle eladásával azonban az ő hasonmására már nem volt szükség.

„Betettük a viaszbábot Rocky mellé a kocsiba, és meghagytam a sofőrnek, hogy David maradjon a kocsiban, ő meg vigye fel a bábot Bill Fotherbyhez, és jelentse, hogy meghozta David Rocastle-t” – nevetett Dein. Fotherby magából kikelve ragadott telefont:

„Deino! Mi a f…sz ez a bábu?!”

„Hát, Bill – válaszolta Dein –, mit vártál két és fél millióért?”

Howard Wilkinson keze alatt a Leeds sikereinek alapja egy félelmetes, négytagú középpálya volt: Gary McAllister, Gary Speed, David Batty és Gordon Strachan. Utóbbit váltotta Rocastle.

„David tudta, hogy az ország legjobb középpályáján kell helytállnia – mondja Wilkinson. – De mindenki tudta, mit tett le az asztalra.”

Rocastle azonban itt is gondokba ütközött: úgy tűnt, Strachanben van még szufla. A harmincöt éves középpályás még két idényt végigjátszott, sőt 1993-ban ő lett a klubnál az Év játékosa. Mivel nem kapott játékidőt, Rocastle másfél év után otthagyta a Leedset, és északnak vette az irányt.

„Sajnos a Leedsnél nem láthattuk Davidet csúcsformában játszani – vallja be Wilkinson. – Nem tudta mindig azt a teljesítményt nyújtani, amit az Arsenalnál, pedig ott valóban világklasszis volt.”

Az, hogy 1993-ban a Manchester Citybe igazolt, már jelezte, hogy Rocastle pályafutása a végéhez közeledik. A Maine Roadon sem tudta egyenesbe tenni pályáját, és fél évvel később már ismét Londonban, a Chelsea-nél játszott. A Southampton és az Aberdeen is próbaedzésre hívta, de járt kölcsönben a Norwich-nál és a Hullnál is, ahol az első meccsén gólt lőtt a Scarborough ellen.

Rocastle még csak harmincéves volt, de úgy tűnt, sehol sem tudott úgy játszani, mint az Arsenalban.

„Miután elküldték a Highburyről, már nem volt önmaga – mondja Groves. – Érzelgősnek tűnhet kimondani, de szerintem végleg összetörték a szívét.”

Az angol futball hátat fordított Rockynak, de 1998 nyarán új kalandra hívta őt a maláj Sabah, ahol a helyiek a szívükbe zárták, amikor megnyerte velük a nemzeti kupát.

A 2000-es év szeptemberében, amikor épp Andersonnal beszélgetett telefonon, futólag megemlítette, hogy van egy kis gondja. „Azt mondta: »Apu, van egy kis dudor a nyakamon«. Amikor meghallottam, kivert a víz” – mondja Anderson.

Rocastle visszatért Nagy-Britanniába. Amikor megjöttek a vizsgálat eredményei, a legszörnyűbb félelme igazolódott be. A diagnózis szerint Non-Hodgkin limfómája volt.

„Szörnyű hónapok következtek – mondja Anderson. – Mégsem panaszkodott soha, még akkor sem, amikor a kemó miatt kihullott a haja. Csak mosolygott. Szerintem nem akarta, hogy a szerettei megtudják, mennyire beteg.”

David fivére, Steve egyetért.

„Annyira pozitív volt, hogy mind elhittük, a megfelelő kezeléseket kapja, és hamarosan rendbe jön. Visszagondolva, azt hiszem, nem volt hajlandó beletörődni, hogy halálos beteg. Azt hitte, le tudja győzni.”

Anderson 2001 márciusának elején értesítette Deint Rocastle állapotáról, és felajánlotta, hogy látogassák meg együtt. Amikor megérkeztek, Dein elnémult a döbbenettől.

„Rémisztő volt látni, mit tett vele a betegség. Az járt a fejemben, hogy miért éppen ő…”

Dein átadta Rocastle-nek az új szériás mezt, rajta David nevével, amit az egész csapat aláírt.

„Rocky nem játszott velünk a Premier League-ben, nem hordhatta a vörös dresszt – folytatja Dein. – Nagyon meg volt hatva.”

Ahogy Rocastle állapota romlott, befektették a slough-i Wexham Park Kórházba. Anderson újra meglátogatta, és találkozott Rocastle feleségével, Janettel is. Az ágy mellett állva fogták Rocastle mozdulatlan kezét.

„Tudtuk, hogy már nincs sok hátra – magyarázza Anderson. – Egyszer csak kinyílt a szeme, felderült az arca, és elmosolyodott. Nem tudom, azt a fényességet látta-e, amiről beszélni szoktak, de valóban spirituális pillanat volt. Sosem felejtem el.”

IDEJE ELBÚCSÚZNI

David Rocastle 2001. március 31-én hunyt el. Aznap az Arsenal 2–0-ra megverte a rivális Tottenhamet a Highburyben. Robert Pires szerezte a mérkőzés első gólját, Rocastle hetes számú mezében.

Öt nappal később temették el Rocastle-t Windsorban. A házban, ahol Rocastle családja és közeli kollégái összegyűltek, szem nem maradt szárazon. „Furcsa volt látni, ahogy ezek a termetes, erős férfiak, akikkel David hetente harcba szállt, most ott álnak és zokognak” – mondja Steve Rocastle.

„Dél-London aznap kiürült” – emlékezik Smith, aki Adamsszel, Wrighttal, Thomasszal és Paul Davisszel a koporsót vitte.

Anderson mondta a gyászbeszédet. „Fogalmam sincs, hogyan tudtam egyáltalán megszólalni”.

Rocastle fia, Ryan, aki a 2001-es FA-kupadöntőben az Arsenal kabalája volt, csak kilencéves volt, amikor az édesapja meghalt. Két évtized után már nem sokra emlékszik játékos-pályafutására. Sokat segítenek az interneten fellelhető videofelvételek, valamint a családtagok és az olyan egykori csapattagok történetei, mint a keresztapjaé, Smith-é.

„Olyan fiatal voltam, amikor meghalt, hogy fel sem fogtam, milyen népszerű volt, nemcsak az Arsenalnál, hanem máshol is, ahol játszott. Csak akkor döbbentem erre rá, amikor az utolsó Highburyben töltött idény alatt az Arsenal gyűjtést rendezett a David Rocastle Alapítványnak, amit az apám nevében alapítottak. És akkor megláttam azt a rengeteg embert a »Rocastle« feliratú hetes mezekben. Azt hiszem, az emléke örökké megmarad.”

Ebben biztos lehet. Húsz éve már, hogy apja megvívta utolsó harcát, de az Arsenalnál a mai napig tudják, kiket képviselt.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. áprilisi lapszámában.)