Szöveg FourFourTwo
Geoffrey Hurst mesterhármasával megnyerte a hazai világbajnoki döntőt Angliának, igaz, a felső lepattanó gólja ma is az egyik legvitatottabb találat a labdarúgás történetében. Ez persze semmi nem von le az érdemeiből, és a történetéből sem, ami meseszerűen alakult 1966 nyarán.
„ALAPVETŐEN AZ FOGLALKOZTATOTT, HOGY TÚLÉLJEM A KILENCVEN PERCET”
„Senki sem tudja elképzelni, hogy Jimmy Greaves ne játsszon.” Ezt írta Geoff Hurst barátjáról és válogatottbeli csatártásáról, amikor reflektálni akart Alf Ramsey szövetségi kapitány hatalmas dilemmájára az 1966-os világbajnokság döntőjét megelőzően. „Senki sem csodálta őt nálam jobban. Ennek ellenére jobb, ha bevallom, nem azt mondogattam hangosan, hogy »Szegény Jimmy«, hanem azt gondoltam magamban: »Hála Istennek a lehetőségért«.”
Van a sportnak egy nagy igazsága – talán ettől is annyira magával ragadó –, miszerint minden győztesre jut egy vesztes, és minden felszíni tündérmese rejt a mélyben egy „mi lett volna, ha…” történetet. Van-e vajon futballista, aki nagyobb higgadtsággal ragadott nyakon egy lehetőséget, mint Hurst? A mesterhármas, amit a döntőben szerzett a nyugatnémetek ellen, nem tett rosszat Ramsey megítélésének sem. Pedig amikor Hurst pályára lépett az argentinok elleni negyeddöntőben, mindössze hatodszor volt válogatott.
A csoportmérkőzéseket a kispadról nézte végig, majd ezt követően állt be a harmadik meccsén, Franciaország ellen megsérülő Greaves helyére. Hiába szerezte sorra a gólokat klubcsapatában, a West Hamben, a 24 éves játékos esetében nem volt egyértelmű, hogy mennyire biztos a helye a válogatottban, még úgy sem, hogy ő szerezte Argentína ellen az egyetlen gólt a legjobb nyolc között.
Aztán az Angliát az Eusébióval felálló portugálok elleni elődöntőbe repítő gólja mindent megváltoztatott a róla kialakult képen. Martin Peters ívelte be szélről kiválóan a labdát, amelyet Hurst csúsztatott fejjel a kapuba. A fennmaradó felvételeken kiválóan látszik, amint tekintetével követi az ívben felé zuhanó labdát, amint az elrepül az argentin kapus feje előtt. „Tudtam, hová fog esni – emlékezett később. – Igyekeztem, nehogy a védelem érjen előbb oda.”
Olyan mozdulat volt ez, amelyet a West Ham innovatív edzője – később a válogatott szövetségi kapitánya is –, Ron Greenwood 13 évvel korábban a mágikus magyaroktól figyelt el, amikor vérengzést rendeztünk a Wembleyben. Szintén Greenwoodnak köszönhető, hogy Hurst balhátvédből erős, taktikus csatár lett, egyben Greaves nagy kihívója, Roger Hunt méltó párja a válogatottban.
„Roger kőkemény, kiváló játékos volt, őrületesen bátor egy olyan időszakban, amikor a védők nem gondolkodtak sokáig azon, hogy szanaszét rúgják-e a csatárokat hátulról – mondta George Cohen, aki szerint azok ketten tökéletes párost alkottak. – Amikor Geoff megjelent a színen, remekül működött a párosítás. Két erős fiú, elképesztően hatékony játékkal.”
Ramseynek volt miből választania: vagy visszaáll a 4–3–3-ra, amellyel a tornának nekivágtak, vagy folytatja a 4–4–2-vel: ebben a képletben Hurst és Hunt szerepel Alan Ball és Peters, Nobby Stiles pedig a védők előtt, miközben Bobby Charlton a játékmester. Hurst maradhatott a portugálok ellen is, és sikerült 2:1-re legyőzni a torna favoritját. Játéka ezúttal is meggyőző volt.
„Kíváncsi voltam, vajon játéklehetőséget kapok-e a döntőben, jó két-három napig csak ezen gondolkoztam – írta Hurst az 1966 and All That című könyvben. – Jimmy felépült, és mivel 43 mérkőzésen 54 gólt szerzett Angliának, joggal várhatta, hogy ismét pályára léphessen. Azt hiszem, aznap minden csapattársam úgy vélekedett, valószínűbb, hogy én maradok ki a keretből.
A többi már történelem. Greaves maradt ki. Tizenkét perc után Anglia már hátrányban játszott, az egyenlítő gólt egy másik West Ham-játékos Bobby Moore készítette elő. Tudta, hol lesz a csapattársa, gyorsan elvégzett egy szabadrúgást, orvosi pontossággal megtalálta Hurstöt, aki Hans Tilkowski mellett a kapuba fejelt. Németország mindössze egyetlen kiváló középső védővel játszott – Horst-Dieter Höttgesnek Hurstöt kellet fognia –, így a csatár biztos volt benne, hogy az ő és Hunt fizikális ereje sok problémát okoz majd.
Nemcsak intuíciói és kiváló mozgása jelentettek állandó fenyegetést az ellenfélre nézve. Hurst apósa azt jósolta a mérkőzés előtt, hogy a fiatalember mesterhármast szerez. „Nevetséges, gondoltam magamban – jegyezte fel a csatár. – Az előző hét válogatott meccsemen két gólt sikerült szereznem. Már az egyet is hatalmas sikernek tartottam volna, de alapvetően az foglalkoztatott, hogy túléljem a kilencven percet. Mennyire másképp alakult minden!”
Hurst később felidézte első edzését, amelyen Ramsey félrehívta, és a következőt mondta neki: „Nem holmi virágszálakra van szükségem, azért hívtalak meg a válogatottba, hogy csináld azt, amiről tudom, hogy képes vagy. Most már csak rajtad áll.”
Hurst a hosszabbításban fejezte be művét, amit a rendes játékidőben elkezdett, és vált Anglia-szerte hőssé. Nem is olyan rossz ez egy olyan játékostól, aki azt hitte, hogy már akkor véget ért a világbajnokság számára, amikor az még el sem kezdődött.
Geoffrey Hurst vitatott gólja:
GIUSEPPE MEAZZA, 1938
„Győzelem vagy halál!” Ami a motivációs üzeneteket illeti, ez sem egy rosszul sikerült darab. Benito Mussolini híres mondata személyesen Giuseppe Meazzának lett címezve a magyarok elleni 1938-as vb-döntő előtt. A vezér olyan nagy becsben tartotta a válogatott csapatkapitányát, hogy még állandó nőügyeit is elnézte neki. Az Inter ikonja egyszer azt mondta, két szerelme létezik: az édesanyja és a futball. Nincs hely egy harmadik számára.
A termékeny csatár elsősorban végzetes lövéseiről volt híres, de az 1938-as világbajnoki fináléban Silvio Piolának pakolta oda a jobbnál jobb labdákat. A Lazio csatára öt gólt szerzett Franciaországban, ezzel segített biztossá tenni hazája második világbajnoki aranyérmét. Meazza egyetlen gólja is emlékezetes maradt, miután elszakadt a gumi a rövidnadrágjában, midőn egy tizenegyeshez készülődött a Brazília elleni elődöntőben. Az egyik kezével fogta, miközben lőtt, a kapus, Walter nem is hitte el, amikor bement a labda a kapujába.
OBDULIO VARELA, 1950
Lehetetlen lenne úgy gondolnunk az 1950-ben világbajnokságot nyerő Uruguay csapatára, hogy ne lássuk magunk előtt Obdulio Varela széles vállát. A csapatkapitány képtelen volt veszíteni. A finálé reggelén – az utolsó csoportmeccs, a házigazda Brazília elleni volt a mindent eldöntő találkozó – Varela lement a szálloda halljába, hogy szerezzen egy újságot. „Íme, a világbajnok” – harsogta az O Mundo címlapja a brazilok fényképe felett. Varela begyűjtötte az összes példányt, felvitte, és utasította csapattársait, hogy vizeljék le a napilapokat.
Amikor az ellenfél 1:0-ra vezetett, Varela nem ijedt meg. Egy les körül kialakuló vitához tolmácsot kért, majd lecsendesítette a Maracanába zsúfolódott 200 ezer nézőt, és elordította magát: „Most pedig győzni fogunk”. És győztek is. Juan Schiaffino és Alcides Ghiggia okozta a brazil futball egyik legnagyobb kudarcát, amelyet a mai napig nem dolgoztak fel.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi számában.)
