„Hitelkártyás huligánok” – amikor az angol WAGS-csapat letarolta Németországot

 

 

Szöveg Steve Anglesey Fordítás Kovács Gergely

 

2006. július 2. hajnalán, Baden-Baden egyik szállodájának bárjában iszogató angol társaság összefutott egy német férfival, aki még náluk is mérgesebb volt, pedig Portugália akkor ejtette ki Angliát büntetőkkel.
„A Garibaldi’s bár vezető pultosa volt. Részegen, vigasztalhatatlanul zokogott – emlékszik vissza Andy Lines újságíró. – Egyikünk átkarolta, és vigasztalta, hogy nincs veszve minden, de őt nem annyira Anglia érdekelte. Felsóhajtott: »Vége életem legjobb három hetének. Ilyen nem lesz többé soha.«”

 

Ezt a megállapítást 13 év elteltével sem lehetne cáfolni a békés üdülőhelyen, amit a helyiek „Isten várótermeként” is emlegetnek. Pár Wayne Rooney-képen kívül a Garibaldi’s bárban nem sok utal arra, hogy 2006-ban rövid időre újra világhírűvé vált a városka, amely egykor Viktória királynőt, Marlene Dietrichet, Charles de Gaulle-t és Adolf Hitlert is vendégül látta.
Ez nem is annyira Rooneynak és csapattársainak köszönhető, akik idejük nagy részét a Schloss Bühlerhöhe Hotelben töltötték, húszpercnyi sétára a Fekete-erdőben. A hírnév a leendő feleségnek, Coleennek, a modern Viktória királynőnek, barátnőjének, Cherylnek és egy csapat magas, karcsú, szőke ifjú hölgynek köszönhető, akik azért utaztak Baden-Badenbe, hogy szurkoljanak párjaiknak, és kikapcsolódjanak egymás társaságában. A végén meg őket hibáztatták azért, hogy beárnyékolták, sőt tönkre is tették az angolok világbajnokságát. A sajtó „hitelkártyás huligánoknak” nevezte őket, legtöbben mégis WAG-ként ismerik a társaságot, ami a feleségek és barátnők (wives and girlfriends) angol rövidítése, a Mail On Sunday után szabadon.

Talán emlékszünk még a címlapokra. Victoria Beckham állítólag hatvan napszemüveget vett. Több üveg Veuve Clicquot pezsgőt ittak szívószállal. Egyórás vásárlás 57 ezer fontért. Elen Rives, Frank Lampard barátnője őszinte szavakat váltott a német szurkolókkal. A barack-bellini koktélok. Carly Zucker, Joe Cole partnerének rövid felbukkanása bulvárhősként, kora reggeli haspólós kocogásai kapcsán.
Lehet, hogy a másnaposság is ismerős. „Kicsit nagy lett a cirkusz körülöttünk – mondta Rio Ferdinand 2008-ban. – A futball majdhogynem másodlagossá vált az események sodrában. Az emberek többet foglalkoztak azzal, ki milyen ruhát vett fel, és hova ment, mint az angol válogatottal.”

 

 

„David Beckham szerint a feleségeknek ott a helyük”
Amikor 2005 decemberében az Angol Labdarúgó-szövetség bejelentette a válogatott vb-bázisának helyszínét, még elképzelhetetlen volt ilyen mértékű kritika. Brigitte Görtz-Meissener Baden-Baden idegenforgalmi irodájában így vélekedett: „Nem is lehet jobb felkészülést elképzelni, mint a csodás Fekete-erdőben megszállni, ahol minden adott ahhoz, hogy megfelelően erőt gyűjtsenek a meccsekre.”
„Azt hittük, el vannak zárva mindentől, amennyire csak lehet – mondja Brian Barwick, az Angol Labdarúgó-szövetség akkori elnöke. – A hotel és az edzőtábor több kilométerre volt a várostól, fent a hegyen, és azt hittem, az egyik legeldugottabb hely, ahol valaha jártam. Ugyanakkor tudtuk, hogy a játékosok feleségei a városban, a Brenner’s Park Hotelben szálltak meg, időnként találkoztak a párjukkal, de többnyire azt csináltak, amit akartak.”
Amikor 2005. december 15-én nyilvánosságra hozták a bázis helyszínét, Sven-Göran Eriksson elhintett néhány ötletet a WAG-csapat programjára vonatkozóan azzal, hogy Baden-Baden „csodálatos atmoszféráját, remek éttermeit és kávézóit” dicsérte. A svéd edző keményen lobbizott mind a helyszínért, mind azért, hogy az angol játékosok nyugodtan hozhassák családjukat is, ha szeretnék, és ők így is tettek. A 23 tagú csapatból csak a 19 éves Aaron Lennon nem hozott magával senkit, minden más játékost elkísértek családtagjai. Az angol különítmény összesen száztíz tagú volt.
„Sven jóban volt David Beckhammel, aki úgy gondolta, hogy a feleségeknek ott a helyük – mondja Oliver Holt újságíró. – Nyilvánvaló volt, mennyire tetszett Svennek Baden-Baden mint helyszín. Bájos, felső kategóriás fürdővel, operával, szép folyóval, parkkal. Olyasmi, mint amilyen Bath Angliában, de kisebb és elegánsabb.”

 

Sokan berzenkedtek a WAG-ek meghívásának ötlete ellen, köztük Alan Shearer egykori csapatkapitány és Sir Bobby Robson elnök, akik szerint csak a vb előtti edzőtáborba kellett volna meghívni őket, Algarvéba.
De Eriksson és Beckham – mindketten pályafutásuk vége felé az angol válogatottban – kötötték az ebet a karóhoz, mondván, hogy a WAG-ek saját maguk állják a költségeiket.
David Davies, akkor magas rangú tisztségviselő a labdarúgó-szövetségben, így vélekedik: „Nem tudtunk szembe menni a kapitány akaratával, és az edzőnek is meg kell adni, amit szeretne. Van olyan klubvezető, aki másképp vélekedik, és nagyobb elkülönülést akar. Glenn Hoddle felfogása ez volt 1998-ban, ahogy Fabio Capello is ezt követte Dél-Afrikában. Ki így, ki úgy. Vannak olyan edzők és klubvezetők, akik még a focisták közelében sem akarják tudni a feleségeket és a barátnőket.”

Így volt ez 1966-ban is, a győzedelmes vb-n, amikor az angol válogatott egyetlen kapcsolata a feleségekkel az volt, hogy közösen mentek vásárolni a Golders Greenen. Azóta eltelt 40 év, és megváltozott az emberek hozzáállása a celebekhez. Míg Tina Moore, Norma Charlton, Judith Hurst és társnőik észrevétlenül vásárolgathattak a döntő előestéjén útban a színházba, a The Black And White Minstrel Show-ra, addig 2006-ban a feleségek minden mozdulatát megörökítette az OK!, a Closer, a Heat és a Hello.
Diana hercegnő 1997-es, lesifotósok által elősegített halála után rövid szünetet tartott, majd újra támadásba lendült a bulvársajtó. Egy címlapfotó Victoria Beckhamről garantáltan tízezrekkel emelte meg az aznap eladott példányszámot a csökkenő eladások idején.
A döntés, hogy a WAG-csapatot elengedték Baden-Badenbe, isteni ajándék volt a médiának. „Mielőtt kimentünk volna, sejtettük, hogy óriási lesz, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ennyire hisztérikus méreteket ölt a felhajtás – mondja Andy Lines. – Kontrollálhatatlan szörnyeteggé nőtt, és ezt azok is elismerték, akikkel a szövetségtől találkoztunk kint.”
Amint a WAG-csapat leszállt a stanstedi gépről, az események elkezdtek a Focistafeleségek forgatókönyve szerint alakulni. Elen Rives lekéste a gépet, mert öt hatalmas kézipoggyásszal kísérelt meg felszállni. Volt, aki szerint Beckhamné Madridból várható, 30 farmerral együtt.

 

Emlékezetes éjszaka követte a vacsorát, melyet Nancy Dell’Olio szervezett egy XII. századi kastélyban
Mind a válogatott, mind a WAG-csapat vonakodva kezdte a világbajnokságot. A feleségek megérkeztek a Brenner’s Parkba, és vacsora után rögtön le is feküdtek, a válogatott pedig másnap határozatlanul győzte le Paraguayt. Útjaik itt váltak ketté. Míg a férfiak végigbukdácsolták a világbajnokságot, a hölgyek bámulatos kitartást mutattak a vásárlás, az ivászat és az otthoniak szórakoztatása terén.
Akkor adták meg az alaphangot, amikor visszatértek a nyitó meccsről. A WAG-csapat a Brenner’s Park nyugis bárjában kötött ki, ahol a szórakozásról egy Frederico nevű zongorista gondoskodott Cole Porter zenéjével. Aztán megrendelték a barackos bellini-koktélokat, amelyek cukrozott pezsgőspoharakban érkeztek. Szétosztották őket, majd kértek még. Néhány perccel később a poharak csilingelését a Queen We Are The Championsét éneklő magas hangú, vihorászó, nem túl dallamhű kórus váltotta fel. Pizzák és chips volt ezüsttálcákon, de jól fogyott a többi barackos bellini, a bor és a sör is.
Néhányan kidőltek, amikor éjfélt ütött az óra, egy keménymag azonban, köztük Coleen, Elen, Carly, David Beckham húga, Joanne és Steven Gerrard párja, Alex Curran a Garibaldi’s, a városka egyik night clubja felé vették az irányt, miután magukhoz vettek egy 300 fontos Moetet és kilenc vodka-Red Bullt. A buli hajnali háromig tartott, előtte Rives még lelkes táncba kezdett egy padra felugorva. „Még csak kárt sem tett a tűsarkújával” – csodálkozott Carmine Tortora, a tulajdonos.
A Garibaldi laza légköre, a terasz, ahol kicsit barnulhattak, és a bőkezűen töltő személyzet miatt egyhamar a WAG-csapat nem hivatalos székhelyévé vált. „Jól emlékszünk rájuk – mondja darabos angolsággal a nő, aki felveszi az étterem telefonját. – A feleségek jól érezték magukat, semmi gond nem volt velük. Nagyon érdekes volt az egész.”

Bár a Maxi’s night club is népszerű volt, különösen Rivesnél, aki egyszer csendre intett egy csapat bulizó németet, akik nem átallották azt énekelni, hogy „Mi fogjuk megnyerni a vb-t”, majd felugrott az asztalra, és elkezdte üvölteni az I Will Survive-ot. Mivel azonban csak hétvégén tartott nyitva, így a WAG-csapat jórészt a Garibaldiban múlatta az időt.
Emlékezetes éjszaka követte a vacsorát, amelyet Nancy Dell’Olio szervezett egy XII. századi, vizesárokkal körülvett kastélyban. A ráksaláta, a házi sajttálak, a füstölt lazac tagliolini, a tatár beefsteak és a báránysült után a WAG-csapat visszatért a Garibaldiba, ahol elismerésre méltó piakészletet csapoltak meg, több üveg Legas Grand Cru pezsgőt, számtalan vodka-Red Bullt, és epersziruppal ízesített Moetet. Aznap este Coleen McLoughin vezette az éneklést, a lista a következő dalokból állt: „We’re not going home” közösen, aztán a Three Lions, majd Rives „Super Frankie Lampard” feldolgozása, majd a nemzeti himnusz átirata nem más, mint Neville Neville, Phil és Gary édesapja vezetésével.

 

A WAG-csapat bevásárló körútjai is hasonló érdeklődést váltottak ki. A helyi Gucci és Hermes franchise döntése, amely szerint gyorsan rendeltek még 200 ezer fontért árukészletet, helyesnek bizonyult. Az Albert napszemüveg-szalon, ahol az 500 fontért vesztegetett dizájnerlencséket egy-kettőre kisöpörték, éppúgy része volt a körútnak, mint a Monica Scholz, Gero Mure butikok és a Bijou Brigitte ékszerei. Június 19-én, az utolsó csoportmeccs előtt egy óra leforgása alatt 57 ezer fontot költöttek. Coleen 900 fontnyi vásárlással büszkélkedhetett, és boldogan mondta a riporternek, hogy „csak kimentem sétálni egy kicsit, aztán vettem pár dolgot”. A Bild német lap így fogalmazott: „Baden-Badenből egy csapásra Shopping-Shopping lett”.
Kialakult a napi rutin. „Reggel kávé, esetleg kis futás a városban, vásárlás, vissza a hotelbe, aztán kezdődhet az iszogatás – mondta Andrew Stenning fotós. – Nem volt egy perc megállásunk. Nem pihentek, így mi sem. Nekünk azok voltak a pihenőnapok, amikor az angol válogatott meccseiről tudósítottunk.

 

„Többet költöttek ruhákra, mint legtöbben egész életünkben”
Amikor megérkeztek az első angol lapok, amelyek a WAG-csapat első átbulizott éjszakájáról tudósítottak, a lányok gyanúsan kezdték szemlélni a riportereket. A paranoiának nem használt, hogy jó néhány öreg róka szintén a Brenner’s Parkban szállt meg velük együtt. „Volt, akit ez zavart – mondja Oliver Holt. – Aaron Lennon családja különösen rossz néven vette, hogy ott vagyunk.”
Akik csak azért mentek oda, hogy a WAG-ekről gyűjtsenek híreket, szintén barátságtalanul fogadták. Egy újságírónőre, aki magát brit nyaralónak álcázva foglalt szállást a Brenner’s Parkban, ráförmedtek, hogy hagyja el a hotelt. Egy másikat, aki WAG-nak öltözött, és egyik nap elkísérte a lányokat egy vidámparkba, megragadták a valódi feleségek, és megfenyegették, hogy „kitépik a póthaját”.
Egyik este a Garibaldiban kiéleződött a helyzet, amikor Andy Lines elmondása szerint „mindenki részegen énekelt. Az egyik focista barátnője kiszúrt magának, és azt ordította: »Hogy lehet, hogy ilyen rondának születtél?«. Kivezettek a biztonságiak, miközben vagy harminc WAG integetett búcsút nekem, hangos »Cheerio, cheerio, cheerio« éneklés közepette.
De mi négy-öt nappal a WAG-csapat előtt érkeztünk, és én már összehaverkodtam a tulajjal. Előkaptam a telefonom, felhívtam, és egy percen belül már újra bent voltam, kollégáim nagy örömére.”

A paparazzikkal való kapcsolat viszont másképp alakult. Lines: „Eleinte öt-hat lesifotós volt itt, és alkudoztak a lányokkal. Volt egy WAG – nem Carly Zucker –, aki egyszer sokat felfedő topban kocogott a városban. Később láttuk őt az egyik lesifotóssal, miközben nézegették a képeket a fényképezőgépén, és mondta, hogy »Küldd ezt, ezt meg ezt!«. Valószínűleg részesedést kapott az eladott képek után.
De ez kétélű fegyver volt. A lesifotósok elég kellemetlen figurák. Egyszer egy sajtófotóssal mentünk, amikor megláttuk Ashley Cole-t ebédelni az utca túloldalán egy étteremben. A fotós gyorsan elővette a nagy objektívet, és ellőtt pár képet. Aztán megláttuk az egyik lesifotóst, aki egyenesen Cole arcába tolta a gépet, és úgy fényképezett. Ez ránk is rossz fényt vetett.”

 

Andrew Stenning azt mondja, hogy „a WAG-ek tudták, hogy a lesifotósok közelről dolgoznak, egy adott célpontot kiszemelve”. Ezért csapatostul jöttek, mint a reklámban. Sok minden zajlott még a Garibaldiban és a Maxiban, ahova viszont nem engedték be őket. Ezekről az estékről csak olyan képek kerültek ki, amik a többi vendég mobiltelefonjaival készültek. Végül a legtöbb lesifotós haza is ment.
Őket tehát legyőzték, de a WAG-csapatnak egy trükkösebb ellenféllel, a világsajtóval is meg kellett küzdenie. Míg a brit bulvárlapok nem akarták levágni az aranytojást tojó tyúkokat, megsokasodtak az ellenlábasok. „Többet költenek ruhára tíz perc alatt, mint te egy egész életben” – fintorgott a Bild. „Még a Vuitton és a Gucci sem tud lépést tartani a Visa-kártyás huligánok mindennapos támadásával” – morgott a spanyol ABC. Akik közelebbről szemlélték a dolgokat, nem így gondolják. „A WAG-csapat csupán jól érezte magát, ahogy egy jómódú fiatal hölgy tenné” – mondja Holt.

 

 

Mindazonáltal kezdett nagy port verni a dolog, és bár a lányok nyilvánosan sírtak a portugálok elleni vereség után, valójában örültek, hogy hazamehetnek. Már csak egy gyors délelőtti vásárlás volt hátra, mely során mindössze 30 ezer fontot költöttek, egy utolsó pohár ital a Garibaldiban, ahol Tortora egy Szent György-képpel díszített tortát adott át nekik, aztán összepakoltak a Brenner’s-ben. Ez kicsit tovább tartott, mint amire számítottak, mert a 26 ezer fontra rúgó hotelszámlán felül sikerült extra költségeket is összehozniuk. Rives 28 607 fontot fizetett ezen felül, Curran 25 321 fontos számlája pedig 60 üveg 75 fontért mért rozépezsgőt is tartalmazott.

Baden-Badenben szeretettel emlékeznek a WAG-csapatra. „Nagyon szívesen láttuk őket, és jól szórakoztunk – mondja Goertz-Meissener. »Baden-Baden hatalmas buli« – ezt hallottam tőlük állandóan”.
Mások viszont másként vélekedtek. David Davies emlékszik, hogy „nem sokkal miután visszajöttünk, volt egy alkalom a Soho Square-en, ahol megbeszéltük, hogy rossz hatással volt-e ránk a WAG-csapat. Voltak néhányan, akik szerint mindenképpen.” Oliver Holt hozzáteszi: „Azt is mondhatnánk, hogy Baden-Baden és Sven kövezte ki az utat a tekintélyelvű Fabio Capello előtt.”
Hibázott-e az Angol Labdarúgó-szövetség? Brian Barwick így vélekedik: „Természetesen tiszteletben tartom, amit egyes játékosok, például Steven és Rio mondtak. Ha Victoria Beckham és Cheryl Cole egy helyen mutatkozik, ott felbukkan a sajtó is, a játékosok viszont jogosan szeretnék, ha ott lennének a partnereik.”
Davies szerint „a WAG-csapat hatalmas színjátékot adott elő, amelynek jelentőségét messze felnagyították. Higgye azt bárki nyugodtan, hogy az angol válogatott azért nem nyerte meg a vb-t, mert ott voltak a feleségek és a barátnők, de ezzel nem értek egyet, és felteszem nekik a kérdést: ki nyerte a 2006-os vb-t? Olaszország. És mi történt a döntő másnapján? Az olasz válogatott visszarepült Rómába, kinyílt a gép ajtaja, megjelent Marcello Lippi és Fabio Cannavaro a kupával a kezükben. És ki jött közvetlenül mögöttük? A többi játékos és a feleségeik. Az olasz WAG-csapat is ott volt tehát.
Baden-Badenben sokan jól érezték magukat, de nem ezen múlt a vb-győzelem.”

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. júniusi számában.)