Interjú Mark White
Milyen érzés egy nagy tornán hazai pályán képviselni Angliát a Wembleyben?
Óriási szerencsém volt, hogy Anglia éppen akkor rendezett világversenyt, amikor a csúcson voltam. Ez tényleg csodálatos.
A döntőbeli mesterhármast leszámítva mire emlékszik vissza a leginkább?
Amikor az ember játszik, szinte buborékban van. Később elmondják neki, hogy hatalmas tömeg volt a Trafalgar Square-en, egész éjjel ment a buli, de akkor nem tudja figyelembe venni. Amit azonban még én is figyelembe tudtam venni, az egy hatalmas transzparens volt. A buszról láttam, ketten tartották, és az volt ráírva, hogy „Nobby Stilest miniszterelnöknek!”. Több mint harmincmillióan látták azt a döntőt, ötven évre visszamenőleg ez a legnagyobb televíziós nézettség, még a koronázási ceremóniákat, esküvőket sem nézték ennyien.
Úgy ment a meccsekre 1966-ban, hogy hazai pályán játszik, vagy inkább úgy, hogy semleges területen?
Talán inkább semleges területnek hat, annyiféle nemzetiség van jelen, mindenki próbál a saját csapatának szurkolni. Szokták mondogatni, hogy azért nyertük meg, mert hazai pályán voltunk, de én sosem éreztem ezt. Nagyon sikeresek voltunk idegenben is. A világbajnokság előtt csaknem egy éven át maradtunk veretlenek, és jó benyomást keltettünk. Nem tekintettük magunkat favoritnak, és nem voltak túlzottan nagy várakozások velünk szemben. Ezzel együtt megérdemeltük az eredményt, amit elértünk ezzel a jól strukturált csapattal, azzal, ahogy mentünk egyre előbbre, ahogy Alf Ramsey összerakott bennünket három évvel a torna előtt.
Van annál nagyobb érzés, mint hogy az ember a hazájáért játszhat?
Nincsen. Ez az egyszerű és rövid válasz erre a kérdésre. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer az angol válogatott játékosa leszek. Szinte sokkolt, amikor Ron Greenwood leállíttatott egy kispályás meccset a West Hamnél, és közölte velem, hogy meghívtak a válogatottba. Ez egy labdarúgó pályafutásának a fénypontja. Néhány évvel ezelőtt volt olyan hangulat – bár senki sem mondta ki –, hogy fontosabb a Bajnokok Ligája, mint az angol válogatott. Ezzel sosem értettem egyet.
Ön szerint Harry Kane megismételheti, amit ön tett az 1966-os világbajnokságon?
Persze! A történelem azonban azt mutatja, hogy rettenetesen nehéz lesz neki. Ötvenöt év alatt még senki sem szerzett mesterhármast nagy válogatott torna döntőjében. Kane kimagaslóan jó a Tottenhamben és az angol válogatottban. Nem egyszerűen csak gólvágó: a játéka nagyot fejlődött az évek során, ráadásul nagyon veszélyes is. Könnyen szerzi a találatokat, de elő is készíti őket.
Ki nyűgözte még le a válogatottból?
Ha csak a támadósort nézzük – Kane, Marcus Rashford, Raheem Sterling –, már az is milyen támadósor! Gólok, tempó, közös munka. A középpályán ott van Phil Foden, Jadon Sancho, Mason Mount, Jack Grealish. Hatalmas teherbírásúak. Declan Rice főnyeremény a posztján, és micsoda idény volt ez idáig neki és a West Hamnek! Vannak csodás fiataljaink. Gareth Southgate is remekül dolgozik, és az ő idején változott meg az a vélemény, hogy az európai klubszíntéren folyó harc fontosabb, mint a válogatott. Volt egy kis csalódottság a közvéleményben, de amióta ő vette át a csapat irányítását, ez drasztikusan megváltozott. Hatalmas a várakozás. Úgy látom, nagyon jó eséllyel érhetünk el sikert az idei nyáron.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júniusi lapszámában.)
