Interjú Martin Harasimowicz
Amikor Arséne Wenger felhívott, őrjöngött. Szinte üvöltözött. A Liverpoolhoz mentem az Arsenal helyett. Öt évig voltam a Feyenoordnál, új kihívásra vágytam. Azon a nyáron néhány napot Londonban töltöttem: Wenger megmutatta a stadiont, körbevezetett az edzőpályán. Megegyeztünk, kezet ráztunk.
Miután visszatértem Rotterdamba, felhívott. „Nagyon sajnálom – mondta. – A Feyenoord tízmillió fontot akar, annyit pedig még egy csatárért sem adnánk.” Én is dühös voltam, hogy lefújták az üzletet. Aztán a Feyenoord továbbadott a Liverpoolnak, mindössze 5.75 millió fontért. „Mi a franc történt? – kérdezte Wenger, amikor megtudta. – Hét és felet ajánlottam érted, és nem fogadták el!” Mondtam neki, hogy nem az én döntésem volt. Ennek így kellett lennie.
Néhány héttel később az anyám elhozta nekem a Liverpool-sálamat. Azelőtt tíz éven át a gyerekszobám falán lógott. Még tizenhat évesen Németországba utaztam egy nemzetközi versenyre, ahol egy családnál szálltam meg. Az övék volt a sál, és nagyon megtetszett, úgyhogy odaadták. Igazi kincsként tekintettem rá, és az ágyam fölé tettem ki.
Lengyelországban régóta népszerű a Liverpool. Az 1982–83-as BEK negyeddöntőjét a Widzew Lódz ellen játszotta: az 1984-es finálét pedig én is néztem a tévében, amikor Bruce Grobbelaarral legyőzte a Romát. Akkor lettem Liverpool-drukker, de álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer ott játszhatok.
Amikor megérkeztem, Gerard Houllier elvitt az edzőpályára. Átjárta a helyet a régi, nagy Liverpool szelleme, olyan érzés volt, mintha az öltözőben ott ülne mellettem Kevin Keegan vagy Ian Rush.
Néhány héttel később már a Boavista ellen játszottam a Bajnokok Ligájában. Egy egy lett. Szeptember 11-e volt, a Világkereskedelmi Központ elleni támadás napja: aznap akartam visszamenni Hollandiába a maradék cuccomért, de lezárták a reptereket.
Abban az idényben a negyeddöntőig jutottunk, de összesítésben négy háromra kikaptunk a Bayer Leverkusentől. Az odavágót megnyertük, de Houllier lehozta Didi Hamannt, hogy a támadásra tudjunk koncentrálni, és megfordult a helyzet. Emlékszem, amikor a csapattal a döntőt néztük, sokan azt mondogatták: „Nekünk kellene ott lennünk a Leverkusen helyett. Jobbak vagyunk.” Az az idény volt a pályafutásom legjobb egy éve. A bajnokságban az Arsenaltól alig lemaradva végeztünk, és Oliver Kahn és Gianluigi Buffon mellett szerepelt a nevem az UEFA listáján az Év kapusa cím nevezettjei között.
A második idényem viszont nagyon kemény volt. A lengyel válogatottal kijutottunk a 2002-es világbajnokságra, de a csoport legalján végeztünk. Nagyon elfáradtam, de nem akartam szólni a klubnál. Ami visszaütött. Middlesbrough-ban nagyot hibáztam: benéztem Gareth Southgate beadását, és veszítettünk. Utána a Manchester United ellen is elbénáztam egy védést, pedig az is fontos mérkőzés volt. Rontottam Diego Forlán fejesénél. Két napig nem tudtam utána aludni: tudtam, hogy az idény egyik legfontosabb találkozóján hagytam cserben a csapatomat.
A Vörösök készen állnak
„BENÍTEZT VÉGÜL A BAJNOKOK LIGÁJA MENTETTE MEG. HA NEM NYERÜNK ISZTAMBULBAN, BIZTOS, HOGY KIRÚGJÁK”
Houllier akkor azt mondta: „Ne aggódj, a következő mérkőzésen is benne leszel a kezdőcsapatban”. Kupameccset játszottunk az Ipswich ellen. Nem is akartam pályára lépni, de azt monda, muszáj lesz, mert csak így tudom túltenni magam a történteken.
A csapattársaim (a Liverpool himnuszára utalva) „Dudek, sosem jársz egyedül!” feliratú pólóban jöttek el a meccsre, és az egész stadion üvöltve biztatott. Hatalmas ereje volt. A bajnokságban kihagytam néhány hetet, de utána a Ligakupa döntőjében Houllier kiküldött a pályára a Manchester United ellen. Azt mondta: „Megnyered nekünk, és te leszel a meccs játékosa. Figyeld csak meg.” Elég lehengerlő volt, de végül igaza lett! Kettő nullra győztünk, én lettem a meccs játékosa, és megtaláltam belső békémet.
Amikor 2004-ben megjött Rafa Benítez, forradalmat csinált. Korábban az edzéseken spóroltunk az energiánkkal, hogy legyen elég a meccsekre. Benítez viszont azt mondta: „Nem, fiúk, gyakorolnotok kell. Ha keményebben gyakoroltak, keményebbek lesztek a találkozón is.”
Iszonyú erősen edzettünk, volt, aki nem bírta. Rengeteg időt töltöttünk a konditeremben és a taktikai táblák előtt. Volt, hogy a meccs napján kora reggel is tréningeztünk. Mégsem értünk el semmit. A Premier League-ben sorra veszítettük el a meccseket, és az ötödikek lettünk. Benítezt végül a Bajnokok Ligája mentette meg. Ha nem nyerünk Isztambulban, biztos, hogy kirúgják.
Személy szerint nekem is nehéz idényem volt: Benítez hol engem állított a kapuba, hol Chris Kirklandet. A híres Olympiakosz-meccsen is ő védett, amivel bejutottunk a kieséses szakaszba. Hetente újabb pletykák röppentek fel arról, hogy Benítez az idény végén új kapust akar venni. Amikor rákérdeztem, azt mondta: „Dehogyis! Teljességgel megbízom benned és Chrisben.”
A szurkolók is kivették a részüket a diadalból
A nyolcaddöntőben végre visszavághattunk a Leverkusennek: összesen hat kettővel küldtük haza őket. A Juventus elleni negyeddöntő visszavágójában egyszerű stratégiát játszottunk: gól nélküli döntetlennel akartuk megerősíteni az odavágó kettő egyes győzelmét. Sikerült is. Az elődöntőben a Chelsea ellen játszottunk: mindenki tudta, hogy Benítez és José Mourinho ki nem állhatja egymást. Mindenki Luis García góljára emlékszik a visszavágón: én nyilván nem láttam belőle semmit, de az apósom ott volt a lelátón a kapu mellett, és szerinte mindenképpen bent volt!
Az isztambuli finálé előtt rengeteget beszéltem a kapusedzőnkkel, aki egy csomó felvételt mutatott arról, hogyan lőnek a Milan játékosai tizenegyest, hátha majd párbajra kerül sor. Beállított egy lemezzel, amin több mint száz tizenegyes felvétele szerepelt az olaszok futballistáiról. Még a két évvel korábbi, Juventus elleni BL-döntő felvételei is ott voltak.
Dudek elképesztő dupla védésének is köszönhetően tizenegyespárbajban dőlt el a döntő
Benítez azt mondta: „Ne féljetek, a Milan csapata öregszik. Az erőnlétük kikezdhető, az idény végére kifáradnak.” Erre az első percben lőttek egy gólt, aztán ellentámadásból még kettőt. Ők diktálták az iramot.
A félidőre már iszonyúan ki voltunk akadva. Isztambulban messze van az öltöző a pályától, úgyhogy csak öt-hat percünk volt átbeszélni a tervet. Kész őrület volt. A segédedző csak annyit mondott, hogy ne essünk pánikba, és próbáljunk meg minél hamarabb gólt szerezni, hogy nyomás alá helyezzük a Milant.
Aztán megtörtént a csoda. Ahogy visszaértünk a pályára, a szurkolók felálltak, és elkezdték énekelni a Liverpool himnuszát. Egészen hihetetlen volt. Steven Gerrard odahívott minket a kezdőkörbe, és azt mondta: „Halljátok ezt, b…szki? Több ezer mérföldet utaztak ide miattunk, ezt meg kell hálálnunk nekik. Muszáj lesz!”
Igazán motiváló volt. A drukkerek nem veszítették el a hitüket. Sok más klubnál egy ilyen félidő után hazamentek volna. Gerrard befejelte az első gólunkat, majd a nézőtér felé fordult, és két kezével integetve azt jelezte: „Ez sokat segít, adjatok még rá!”. Kitört a tűzhányó, és hat percen belül egyenlítettünk.
„A JÁTÉKVEZETŐ MEGTEHETTE VOLNA, HOGY ÚJRARÚGATJA. JÓ EGY MÉTERRE VOLTAM A GÓLVONALTÓL”
Persze messze volt még a vége, nem lazíthattam. A hosszabbításban szembejött egy keresztbe fejelt labda. Akkor azt hittem, Jon Dahl Tomasson küldte. Sikerült hárítanom, de hátraestem. A földön fekve láttam, hogy a Milan egyik játékosához került. Tudtam, hogy tökéletes gólhelyzetben van. Megpróbáltam felemelkedni, magam elé emeltem a kezem, és vártam a csodát.
Ha Andrij Sevcsenko akkor megpróbálja átemelni felettem, vagy a kapu másik sarkába pöccinteni, esélyem sem lett volna. Csak a meccs után értettem meg, miért hunyta be a szemét, és bikázta rá. Övé volt a fejes, nem Tomassoné. Felhúzta magát azon, hogy elsőre kivédtem, és most bele akart adni mindent. Hogyan védtem ki? Kis ösztön, kis gyakorlás, és a lengyel II. János Pál szent keze segítségével, aki akkor egy hónapja halt meg.
„Meggondolta magát, ami nagy hiba volt”
Amikor kirepült a labda, felpattantam, és azt üvöltöttem: „És most mi lesz, b…szki?”. Kirobbant belőlem a felgyülemlett feszültség: a bajok Benítezzel, hogy keveset játszhattam az idényben, sőt úgy volt, hogy lecserélnek. John Arnie Riise odarohant, és arcon csókolt. Utána transzba estem. Azt ismételgettem magamban: „Erre vártál egész életedben. Ne cseszd el.”
Elképesztő magabiztossággal vártam a tizenegyeseket. Életemben nem voltam még olyan magabiztos. Megbeszéltük a kapusedzővel, hogy kézjeleket váltunk minden egyes lövés előtt. Hat zónára osztottuk a kaput: három jobbra, három balra. A statisztikák alapján jelezte, hová érkezik a legnagyobb valószínűség szerint a lövés.
Az én dolgom az volt, hogy belemásszak a rúgó agyába, hogy ösztönből lőjenek, és ne tudatosan válasszanak irányt. Minden tizenegyes előtt kézbe vettem a labdát, és a szemükbe néztem. Folyamatosan mozogtam a gólvonalon, hogy idegesítő legyek. Amikor Serginho rárúgta az elsőt, már tudtam, hogy bevált a terv. Olyan magabiztos voltam, hogy a kapusedző kézjelét sem néztem.
Andrea Pirlóval is eljátszottam: sikerült a fejébe férkőznöm. Azt várta, hogy az egyik irány mellett döntsek. Csak akkor pislogtam, amikor már lendületet vett, úgyhogy nem tudott teljes erőből lőni. Léptem előre egy nagyot (majdnem egy métert), és kivédtem a labdát. Nem is néztem meg, hogy a játékvezető elfogadja-e, csak a lelátó felé fordultam, és a magasba lendítettem a kezem: pedig megtehette volna, hogy újrarúgatja.
Hernán Crespo két gólja után Dudekék már csak a csodában reménykedtek
És akkor megtörtént a lehetetlen. Két hónapon át gyakoroltuk a tizenegyeseket: az edzések végén mindenkinek legalább kettőt kellett rúgnia. Benítez a jegyzetfüzetében követte a statisztikát. Riise addig sosem hibázta el, de Isztambulban Dida kivédte a lövését, szóval, maradt még dolgom.
A Milanból Sevcsenko volt az utolsó. A végső pillanatig vártam a vetődéssel. Ahogy odaért a labdához, azt hiszem, meggondolta magát, ami nagy hibának bizonyult. Kivédtem, és aztán láttam, hogy a csapattársaim felém rohannak. Tudtam, hogy nyertünk.
Az öltözőben mindenki ünnepelt. Lengyel barátaim is ott voltak, sőt Houllier is, aki azt mondta: „Le kell fotózkodnom a kupával, elvégre a csapat nyolcvan százalékát én raktam össze!”. Benítez szörnyen dühös volt, amikor meghallotta. A szállodában előkészítettek nekünk egy báltermet, mi pedig hajnali ötig buliztunk. Végül egy ágyban aludtam el a lengyel válogatott Jacek Krzynówekkel, aki akkor a Leverkusenben játszott, és a nyolcaddöntőben még gólt is rúgott nekünk. A többi barátomnak a másik ágyban jutott hely.
Amikor visszatértünk Liverpoolba, őrület, hogy mi fogadott. Még az Everton-drukkerek is minket ünnepeltek. Mindent felvettem a kézikamerámmal: jut eszembe, ideje lenne újranézni a felvételeket. Amikor hazatértem Lengyelországba, a repülőn a kapitány azt mondta a hangosbemondóban: „Üdvözöljük a fedélzeten Jerzy Dudek Bajnokok Ligája-győztest”. Elsírtam magam, annyira meghatódtam. Még egy dal is született, a „Du the Dudek”. Amikor Krakkóban meghívtak egy gyermekrendezvényre, megmutatták a koreográfiát.
A Vörösök bravúrja Isztambulban
Azon a nyáron Benítez megvette Pepe Reinát. Pepe remek, de a menedzserünk akkor szerzett új kapust a csapatnak, amikor éppen a csúcson éreztem magam. Megkértem az ügynökömet, hogy keressen egy másik klubot. A lappangó dühöm miatt egy edzésen súlyosan megsérültem: eltörtem a könyököm, három hónapig nem léphettem pályára. Amire visszatértem novemberben, vészesen közeledett az átigazolások ideje. Megmondtam Beníteznek, hogy mindjárt itt a világbajnokság, muszáj sokat védenem. A Köln jelentkezett, de aztán felhívtak, elmondták: Benítez nem áll szóba velük. Meg voltam lepve, azt hittem, mindenben megegyeztünk.
Másnap az edzés végén odaálltam elé. Közölte: „Csak kölcsönszerződést ajánlottak, te pedig túl fontos vagy. Nyolcszázezer fontot kínáltak, de mi van, ha Reina megsérül? Nem állíthatok be a kapuba egy bőröndöt, benne nyolcszázezer fonttal!” Megígérte, hogy segít a távozásban, most meg azzal jött, hogy sosem állt szándékában elengedni. Irtó dühös voltam. Az egész csapat ott állt körülöttünk, elég feszült helyzet volt.
És akkor őrült gondolatom támadt: „Be kellene húznom neki egyet”. Egy gonosz kis hang azt mondta a fejemben, hogy ha most behúzok neki egyet, elengednek a Kölnhöz. De végül csak intett egyet, és azt mondta: „Gyere be holnap az irodámba, megbeszéljük”. A többiek azt hitték, tényleg megütöm. Volt, aki egyenesen remélte. Utána nevettek, és azt mondták: „Legalább fojtogathattad volna kicsit”.
Végül maradtam, és Beníteznek részben igaza is lett: nem sokkal később be kellett állnom Reina helyett, sok fontos meccsen kellett védenem. Végül 2007-ben a Real Madridba igazoltam, és annyi év után most már nem haragszom Benítezre. Megértem, hogy olyan döntéseket kellett hoznia, amelyek a klub érdekeit szolgálják, csak az zavart, hogy nem volt velem őszinte. Visszatekintve hálás vagyok, hogy egy olyan történelmi klubnál szerepelhettem, mint a Liverpool.
„Egy fotót, Gerrard? Nem mondjuk el Rafának…”
Tavaly elmentem a fiammal Madridba, a Tottenham elleni találkozóra, és megnéztük, hogyan nyeri meg a Liverpool ismét a Bajnokok Ligáját. Játékosként sosem értettem, miért sírnak a szurkolók a nagyobb győzelmek után, de amikor megláttam a Liverpool futballistáit a kupával a kezükben, könnyek szöktek a szemembe. Még inkább megértettem azt a sok szeretetet, amit a mai napig kapok a drukkerektől.
Novemberben visszatértem az Anfieldre, ott voltam a Napoli elleni BL-meccsen. Odajött hozzám egy szurkoló a kisfiával, és megmutatott neki: „Tudod, ki ez, fiam? Ez a mi hősünk, Jerzy Dudek!” Bárhol járok, az emberek mindenhol emlékeznek arra, ami Isztambulban történt. Nemrég a Dominikai Köztársaságban jártam, egy üdülőben arról a híres meccsről faggattak.
Azóta eltelt tizenöt év, de mintha csak nemrég történt volna. A Liverpool addig is sok trófeát begyűjtött már, de a 2005-ös Bajnokok Ligája-diadal még inkább öregbítette a klub hírnevét. Halhatatlanok lettünk.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. júliusi lapszámában.)
Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!
