Szöveg Johan Lyngholm-Bjerge
Hans Christian Andersen minden egyes meséjében a főhős valamilyen nehézségen megy át, hogy végül sikerrel járjon. A dán válogatott azonban nem ilyen mesés kilátásokkal indult el a tavaly nyári Európa-bajnokságon, csak a brutális valóság jutott neki, amelyet látszólag nagyon nehéz volt elviselni. Amikor Christian Eriksen összeesett a B-csoport nyitómeccsén, milliók imádkoztak érte, ahogyan összetört csapatának tagjai is a pálya gyepén térdelve.
Ezzel azonban elkezdődött valami egészen hihetetlen. Az első mérkőzést ugyan elveszítette Dánia Finnország ellen, de a legszebb módon nyert, amikor Eriksenről már tudható volt, hogy jól van. Ez már önmagában is happy end lehetett volna, de a csapat egészen a legjobb négy közé menetelt. Mindezt egy remekül sikerült vb-selejtezősorozat követte, csak Németország tette biztossá a helyét náluk korábban.
Dánia 2021-ben nemcsak egyszerűen domináns csapattá vált, amelyik valóra tudta váltani álmait, hanem egy egész nemzet állt mögé, ahogy korábban soha. Ez nem Andersen valamelyik története, sokkal jobb annál.
Dánia meséje egyaránt szól életről, halálról, büszkeségről és még sok minden másról. Hallgassátok hát, gyerekek!
Egy egész nemzet várta pezsegve, hogy Anthony Taylor játékvezető belefújjon a sípjába, és elkezdődjön Dánia szereplése az Európa-bajnokságon.
A Parken Stadion vibrált, a játékosok és a stáb izgatottan készülődött. A koronavírus okozta hosszú várakozás után Dánia készen állt, hogy hazai pályán nagy tornán vegyen részt.
A felkészülés meglehetősen jól sikerült: Kasper Hjulmand szövetségi kapitány társulata úgy utazott el az Európa-bajnokságra, hogy barátságos mérkőzésen legyőzte Bosznia-Hercegovinát, és döntetlent játszott Németországgal. Előtte a selejtezők is jól sikerültek, megverték Izraelt (2–0), Moldovát (8–0) és Ausztriát (4–0). A magabiztos csapatot az Interrel friss olasz bajnok, a 10-es számú Eriksen vezette. A csoportkörben a hazai pálya is nekik kedvezett.
Aztán nem sokkal a félidő előtt beütött a baj. Miután fogadott egy bedobást, a Tottenham korábbi játékosa összeesett. A stadionban lévők és milliók a televízió előtt próbálták megérteni, a pályán lévők azonban gyorsan reagáltak.
Taylor jelezte a leghamarabb, hogy segítségre van szükség. Simon Kjaer sem tétovázott: a csapatkapitány a védelemből sprintelt oda a barátjához, aki ekkor már öntudatlanul hevert a földön. Kiszabadította a nyelvét a torkából, miközben megérkezett az orvosi csapat, és újraélesztésbe kezdett. A játékosok falat húztak az események köré, így csak a két csapat tagjai és stábjai látták, mi történik. Köztük volt Joachim Andersen is, aki ma már a Crystal Palace labdarúgója.
„Életem egyik legnagyobb traumáját éltem át – mondja a középhátvéd az FFTnek. – Mindenki másképp reagált, de mindnyájan tudtuk, hogy akár a legrosszabb is bekövetkezhet.”
A szemlélők között ott volt Steen Andersen, a dán válogatott legendás drukkere, aki a nyolcvanas évek óta csupán néhány meccset hagyott ki a helyszínen.
„Elsőként arra gondoltam, mégis hova tűnt – mondja az FFT-nek. – Aztán láttam, hogy a pályán fekszik. Azt hittem, elesett, amikor viszont mindenki rohant felé, sejtettem, hogy baj van. Kórházban dolgozom, ezért tudtam, hogy súlyos a helyzet, amikor láttam, hogy a mellkasát nyomkodják. Sokkoló volt, de a többiek gyorsan körülállták.”
Damsgaard öröme
Hála Istennek a legrosszabb nem következett be, és az imádkozók megkönnyebbülhettek, amikor útnak indult egy fénykép a magához tért Eriksenről. Amíg a stadionban lévő két szurkolótábor várta, hogy mi lesz, a „Christian” és „Eriksen” neveket válaszolgatták egymásnak. A dánok végül lejátszották a mérkőzést, és 1–0-ra kikaptak, miután Joel Pohjanpalo a 60. percben betalált. Talán magától értetődőnek tűnt ez, ugyanakkor az egész világ tiszteletét kivívták vele.
Az volt a fordulópont, amikor Eriksen magához tért. Nem csak a játékosok tartották fontosnak, hogy összetartsanak.
Frigyes királyi herceg tiszteletét tette a második, Belgium elleni csoportmeccs előtt a pályán, míg szurkolók ezrei fejezték ki támogatásukat a szállodától a stadionig vezető út szélén.
„Nagyon különleges élmény volt – mondja Morten Wieghorst, Hjulmand segítője, aki korábban Michael Laudruppal dolgozott a Swansea-nál. – Mindenkit nagyon mélyen megérintett az a támogatás, amit kaptunk, nagyon együtt voltunk az országgal, és ez volt a történet legfontosabb része.”
A Belgium elleni mérkőzés azonban hatalmas nyomást jelentett, mivel korábban vereséget szenvedtek az Eb-újonc Finnországtól, most azonban a világ legnagyobbra értékelt csapata várt rájuk.
A stadion azonban újra pezsgett, majd felrobbant, amikor Yussuf Poulsen két perc után vezetéshez juttatta hazáját. A belgák a második félidőben feltámadtak, és ez elég volt ahhoz, hogy 2–1-re nyerjék a meccset, a dánok azonban bizonyították maguknak, hogy akkor is képesek helytállni, ha legjobb játékosuk néhány nappal korábban még a klinikai halál állapotában feküdt.
„Nagyon kemény mérkőzés volt Belgium ellen – idézi fel Wieghorst. – Mindannyian kétségek közepette léptünk pályára, de Hjulmand kiváló vezetőnek bizonyult. Hagyta, hogy helyet kapjanak a könnyek és az érzelmek, de ezzel egy időben a meccsre is felkészítette csapatát. A legmagasabb szinten úgy kell pályára lépni, hogy az ember azt gondolja közben, az élete legfontosabb pillanata. De ez most több volt, mint labdarúgás. Sok volt a kérdőjel a Belgium és az Oroszország elleni meccsek előtt, azonban a játékosok a legmagasabb szinten teljesítettek.”
A csoport egyéb eredményeinek köszönhetően az első két mérkőzését elveszítő Dánia továbbmehetett a legjobb 16 közé. A Belgium elleni találkozó után a csapat eltelt önbizalommal. Amikor az Oroszország elleni összetartás alkalmával Andreas Christensen, a Chelsea védője megszerezte a harmadik gólt, és ezzel 3–1-re módosította az eredményt, a stadion ujjongásban tört ki. Ekkor már bármi lehetségesnek tűnt.
„Csodálatos csapatszellem uralkodott a torna kezdete előtt – idézi fel a 4–1-es győzelmet Christensen. – Lelkileg és a pályán is összeállt minden, varázslatos este volt.”
„TUDTAM, HOGY NAGY A BAJ, AMIKOR LÁTTAM, HOGY A MELLKASÁT NYOMKODJÁK”
A győzelem azt jelentette, hogy ha Finnország nem szerez pontot Belgium ellen, Dánia továbbjutó. Amikor lefújták a mérkőzést, a dán játékosok a stáb egyik tagjának telefonja körül gyülekeztek. Kört alkottak, akárcsak két mérkőzéssel korábban Eriksen földön fekvő teste körül, és várták az eredményt Szentpétervárról.
Amikor megérkezett a jó hír, ünneplésben törtek ki, amibe bevonták a tomboló közönséget is. Steen Andersen, a szurkolójuk is köztük volt. Védjegye a dán zászló, amelyre szülővárosa, Hundested neve van ráírva. Andersen az elmúlt 35 évben jóban és rosszban egyaránt jelen volt. Amikor a világjárvány miatt jóformán minden stadiont lezártak a világon, annyira kétségbeesett, hogy a Feröer-szigetekre tette át a székhelyét.
A nyolcvanas évek közepén végignézte, ahogyan a Laudrup testvérek, továbbá Preben Elkjaer, Jesper Olsen, Morten Olsen, Sören Lerby és Frank Arnesen átformálják a dán válogatottat, amely elindult az úton, hogy megnyerje az 1992-es Európa-bajnokságot. Utána azonban 29 éven át nem jutottak túl a negyeddöntőn. Végül viszont elérkezett a tavalyi Európa-bajnokság.
„A nemzet minden része egymásra talált – fejtegeti a megszállott szurkoló. – Mindenkit mélyen megérintett, ahogy Eriksen feküdt a gyepen, aztán együtt álltunk fel a közös traumából. Nem csak Eriksenért fogtunk össze, hiszen bizonyos értelemben ő volt az egyetlen, aki nem élte át ezt a traumát. A csapatot is támogatnunk kellett abban, hogy tovább tudjon lépni.”
A következő állomás a 2016-ban elődöntős Wales volt Amszterdamban. A város piros-fehérbe öltözött, miközben dán szurkolók lepték el. Kasper Schmeichel és társai kényelmes 4–0-s győzelmet arattak, így aztán jöhetett Csehország Bakiban.
Itt is minden simán ment: Thomas Delaney az ötödik percben megszerezte az első gólt, utána Kasper Dolberg talált be még a szünet előtt. Patrik Schicknek volt ugyan egy jó kísérlete a második játékrész elején, de végül Dánia jutott a legjobb négy közé.
Hjulmand, aki immár nemzeti hősnek számított a pályán és azon kívül mutatott erényeiért, korábban azt álmodta, hogy csapata elődöntőt játszik a Wembley-ben. Az álomból pedig valóság lett Anglia ellen. Eredetileg csak az Angliában élő dánok lehettek volna ott a stadionban, de végül engedélyt kapott egy kisebb dániai szurkolói csoport is. Természetesen Steen Andersen köztük volt.
„Egyszerűen hihetetlen volt, majdnem elsírtam magam – mondja. – Nagyon ideges voltam a meccs miatt, ugyanakkor rendkívül büszke is. Elveszítettük a legjobb játékosunkat, de visszajöttünk a játékba, és az elődöntőig jutottunk.”
Majdnem tovább is, legalábbis úgy tűnt, amikor az Eriksen helyére belépő fiatal Mikkel Damsgaard bevágott egy szabadrúgást a 30. percben. Végül azonban ez sem volt elég, egy ellentmondásos, a ráadás perceiben befújt büntető eldöntötte a viadalt, de Joachim Andersen, aki Christensen helyett beállva végigjátszotta az utolsó negyven percet, tudta, hogy a csapat több mint különleges.
Köszönetnyilvánítás a szurkolóknak
„Nagyon csalódott voltam, hogy elveszítettük azt a mérkőzést, még ma is bosszant, hogy nem jutottunk a döntőbe, de igazán büszke vagyok a tornán nyújtott teljesítményünkre” – mondja a Crystal Palace játékosa.
Wieghorst még hozzáteszi: „Mentálisan kimerültünk. A játékosaink fizikailag és érzelmileg is túl sok mindenen mentek át. Nem sok maradt arra a mérkőzésre, de mindent beleadtunk.”
A dán válogatott története itt nem ér véget. A nyári események után tovább fokozódott az izgalom. Kjaer csapatkapitány akár miniszterelnöknek is megválasztathatná magát, ha épp szeretné, Hjulmandot pedig sikeres üzletembereket megelőzve szavazták meg az Év vezetőjének.
A Nordsjaelland és a Mainz korábbbi vezetőedzője, Thomas Tuchel jó barátja gyakran szerepel a különböző tv-műsorokban és magazinokban, és szívesen beszél a motivációról, az akadályok legyőzéséről, a modern vezetői stílus mibenlétéről. A csapattagok telve vannak hálával főnökük iránt, aki Age Hareidét váltotta a kispadon 2020-ban. A norvég szakember eredetileg csak a torna után állt volna fel, amikor a szerződése lejárt, de a koronavírus miatti halasztásnak köszönhetően nem várta meg az Eb-t.
A dán szövetség hirtelen nyomás alá került, nem utolsósorban azért, mert még mindenki emlékezett a játékosok bizarr sztrájkjára 2018-ban, amikor futsalosok és alsóbb osztályokban szereplők álltak ki a válogatott nevében egy Szlovákia elleni, 3–0-ra elveszített barátságos mérkőzésre. Minden megváltozott azonban, amikor Peter Möller, a szövetség sportigazgatója felkérte Hjulmandot a posztra.
„Alig három éve annak, hogy mélyponton voltunk, magam is csodálkozom, milyen gyorsan változott meg minden – vallja be Wieghorst. – Möller és Christian Norkjaer, az igazgatóság vezetője hatalmas elismerést érdemelnek a fordulatért.”
Eriksen lábadozása a mai napig tart, és nem egyértelmű, mi lesz a vége, de a dán válogatott nagyon jól mutat. Dánia a második európai ország, amelyik kijutott a katari világbajnokságra, méghozzá már nyolc csoportmérkőzés után, maximális pontszámmal, a kilencedik találkozón is nyert, az utolsó, tizedik csoportmeccset viszont elveszítette Skócia ellen, így nem írt történelmet, de az kiderült, hogy a csapattal számolni kell majd a tornán.
Ugyanakkor ismét mély érzelmek hatották át a sorozatot: a hosszú ideje szolgálatban lévő kapusedző, Lars Hogh, Peter Schmeichel barátja, Kasper pályafutásának fontos egyengetője tüdőrákkal küzd. Amikor csak lehet, beveszik a felkészülésbe, mostanság ő a pozitív hozzáállás, az optimizmus és az inspiráció képviselője a válogatottnál. Wieghorst így fogalmaz: „Mindez újfent mutatja, mennyire erős a csapatunk”.
Dánia idén újra bizonyíthatja ezt. A középhátvéd Andersen szerint a határ a csillagos ég. „Egyelőre a nagy esélyesek mögött vagyunk egy kicsivel – mondja. – De ha folytatjuk a felkészülést, megnyerhetjük a világbajnokságot.”
Most írják az új meséket.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. februári számában.)
