Eriksson és a sikeres edzők tíz pontja

Szöveg Chris Flanagan

A mikor Sven-Göran Eriksson 1977-ben átvette a harmadosztályú svéd Degerfors irányítását, még maga sem tudta, merre tart edzői pályafutása.

Játékosként az alsóbb svéd osztályokat járta meg, edzőként azonban változott a helyzet. Miután sikereket ért el a Degerforsszal, pályafutása Göteborgban folytatódott, majd Portugáliában a Benfica élén. Következett Olaszország és a Fiorentina, majd ismét Portugália és a Benfica, újra Olaszország és a Sampdoria, valamint a Lazio.

A legértékesebb megbízatást az angol válogatott élén élte meg, 2001 és 2006 között volt szövetségi kapitány. Utána vezette a Manchester Cityt és a Leicestert, majd Mexikóba és Elefántcsontpartra távozott. Kínában a Kuangcsou R&F-et, a Sanghai SIPG-et és a Shenzent irányította. Legutóbb a Fülöp-szigeteken vállalt munkát, onnan 2019 januárjában távozott.

Nyolc országban 17 csapat kispadján ült, és elképesztően nagy tapasztalatra tett szert. Most 71 éves, és visszatért hazájába, Svédországba. De korántsem biztos, hogy már befejezte az edzősködést. Ahogyan ő fogalmaz: „Ha adódna valami, ami érdekel, nyitottan állnék hozzá”.

Mielőtt ez megtörténne, gyorsan kifaggattuk, mik a legfontosabbak egy edzőnek, aki el akar jutni a csúcsra.

---

Ha új munkába kezdek, elsőként nagyon sok információt gyűjtök. Már azelőtt megtanulom a játékosok nevét, hogy először találkoznánk, és igyekszem annyi videót megnézni, amennyit csak lehet. A legtöbb esetben arra nincs lehetőség, hogy élőben is lássam a csapatot, hiszen a kinevezés legtöbbször hirtelen jön.

Minden egyes játékosról igyekszem megtudni, amit csak lehetséges. Ha mondjuk egy válogatott irányításáról van szó, könnyebb a helyzetem, mert már eleve ismerem a játékosokat. Ha új klubhoz kerülök, nehezebb is lehet a helyzet. Amikor 2013-ban Kínában a Kuangcsou R&F vezetőedzője lettem, na, az kimondottan kemény volt.

Amikor az ember megérkezik, találkozik a futballistákkal, és megpróbál bemutatkozni. El kell mondanom nekik, mik a terveim a pályán és azon kívül is. Tudniuk kell, mit várok tőlük, és nagyon fontos, hogy mindenki megértse. Innentől már rajtam múlik, hogy ezeket el is fogadtassam velük. Meg kell érteni, el kell fogadni, meg kell csinálni. Ha nem teszed világossá, mit akarsz, könnyen felfordulás lehet belőle.

Amikor először találkoztam az angol válogatott labdarúgóival, ismertettem velük a szabályokat, amelyek a játékra és a futballon kívüli dolgokra vonatkoznak. Lehet ilyenkor szó a formációról vagy bármilyen egyéb más részletről. Ha például védekezünk, hol húzzuk meg a vonalat. Már elöl, vagy még várjunk egy kicsit. Át kell rágnunk magunkat a támadás, a védekezés, a szabadrúgások és más alapvetések kérdéskörén.

Fontos az is, hogy mindig pontosak legyenek, és olyan légkört teremtsenek, amelyben mindenki jól érzi magát. Ezzel az angol válogatottban nem is volt gond. Nem hozok olyan szabályokat, amelyeket nem lehet betartani, minden a józan észről szól. Ezt követően megadom a lehetőséget, hogy kérdezzenek.

Van olyan is, hogy egy csapat már akkor is jó helyzetben van, amikor odakerülök, és előfordul, hogy bonyolultabb a helyzet. Mindegyik új munkahely más, sosincs két ugyanolyan. Egyvalamit nem teszek soha: nem beszélek a múltról. Arról, hogyan csinálta az elődöm, és mi történt korábban. Csak a mára és a holnapra koncentrálunk, nem foglalkozunk a tegnappal.

---

Ha egy válogatott élén állok, megpróbálok minél több fiatalt betenni az együttesbe, főleg azokat, akikről azt gondolom, hogy valamiért különlegesek. Ha azt látom valakin, hogy egy bizonyos időn belül hazája nagyon fontos játékosa lehet, beválogatom. Az is lényeges, hogy készen álljanak fizikálisan, taktikai értelemben és mentálisan.

Ez történt Wayne Rooneyval is. Alig volt még tizenhét éves, amikor kezdőként pályára lépett Törökország ellen a sorsdöntő 2004-es Eb-selejtezőben. Mi is úgy gondoltuk róla, hogy készen áll, és ő is azt mondta, hogy ez így van. Érett focista volt, nemcsak fizikálisan, de mentálisan is. A szíve mélyén ő is tudta, hogy nagy játékos, és megállja a helyét ezen a szinten is. Amikor közöltem vele, hogy beáll, annyit mondott, rendben, mintegy jelezve, hogy nem gond, és számított is rá. Talán tényleg, ki tudja!

Hatalmas megelégedés, ha megbízol egy ilyen fiatalban, és ő jól is teljesít. Szerintem a teljes angol válogatott, a szövetség és a stáb is nagyon boldog volt, hogy Rooney tagja lett a keretnek. Amikor ilyen helyzet áll elő, mindenki próbál segíteni. Közöltem az idősebbekkel, hogy az első perctől fogva ott lesz a pályán a törökök ellen, és mindenki azt mondta, rendben, nagyszerű.

Klubszinten is érdemes bizalmat szavazni a fiataloknak. A klub is jól jár vele. Normális esetben mindenhol vannak ifjak a keretben. A Benficánál volt három-négy, meg is kapták az esélyt, mint például Paulo Souza. A Laziónál Alessandro Nestát tettem meg csapatkapitánynak, pedig mindössze 21 éves volt.

---

Ma már másból áll az edzői munka, mint régen. Nem elég elkezdeni a tréninget, kiadni az instrukciókat, és húsz percen át csináltatni a feladatokat. Alapvető fontosságú, hogyan bánunk az emberekkel.

Amikor az ilyen szinten lévő játékosokról beszélünk, fontos tudni, hogy sokkal nagyobb a média felől érkező nyomás, mint húsz-harminc éve. Teljesen más a helyzet. Ha valaki rosszul teljesít, azonnal kritizálni kezdik. Ezért annyira fontos a megfelelő bánásmód.

Mindig úgy gondoltam, hogy tiszteletet kell tanúsítanunk a játékosaink iránt. Akkor is, ha híresek, és akkor is, ha nem. Ha tiszteled őket, ők is tisztelni fognak téged. A tisztelet a kulcsszó, amikor az odafigyelésről beszélünk. Muszáj mindenkivel foglalkozni.

Lehet, hogy vannak sztárfutballisták is, de igyekszem nem többet figyelni rájuk, mint a többiekre. Szerintem ezt mindig betartottam. Lehet, hogy a csapatkapitánnyal kicsit többet beszélek, de senkivel nem foglalkozom többet azért, mert klasszis. Ez az esetek kilencvenkilenc százalékában működik, de van, akivel meg kell küzdeni. Ha azt látom, hogy valaki olyasmit akar magának, ami a többieknek nem jár, csak azért, mert remek labdarúgó, harcba szállok vele, mert az a hozzáállás nem fair.

Szerencsémre sok nagy játékossal hozott össze a sors a pályafutásom során. Egyvalami közös volt bennük: nagyon szerették a labdarúgást, örömmel edzettek. Okosak, tudják, ha egy kicsit kevesebbet produkálnak az edzéseken, akkor is menni fog, ugyanakkor azt is, hogy ha nem gyakorolnak nagyon keményen, rövidebb lesz a karrierjük. Úgyhogy rengeteget beletesznek, éppen ettől lesznek nagyok.

Ez az esetek kilencvenkilenc százalékában működik, de van, akivel meg kell küzdeni. Ha azt látom, hogy valaki olyasmit akar magának, ami a többieknek nem jár, csak azért, mert sztár, harcba szállok vele. Az ilyesmi nem fair.

„A LAZIÓNÁL ALESSANDRO NESTÁT TETTEM MEG CSAPATKAPITÁNYNAK, PEDIG CSAK HUSZONEGY ÉVES VOLT”

---

Az előző mérkőzés utáni reggelen már a következőn kell gondolkodni. A meccsnapon nagyon rövid beszédet tartok, mert ha nem volt megfelelő a felkészülés az előző héten, már nincs mit tenni aznap.

Fontos pontosan tudnunk, hogy mit akarunk a találkozón, ehhez videókat használunk, és az edzéseken alaposan felkészítjük a játékosokat. Ez már napokkal korábban elkezdődik. Amikor öt egyre legyőztük Németországot az angol válogatottal, az volt a legfontosabb, hogy a legjobb csapatot sikerült összeszedni, mert szövetségi kapitányként nem sok időd van együtt készülni a futballistákkal. Ez 2001-ben volt, és ha azt mondom, hogy hátul három védővel állunk ki, az nehéz lett volna. Angliában akkoriban senki sem játszott három védővel, és nem volt elég időnk, hogy begyakoroljuk. Kis dolgokon múlt a siker: ha elveszítjük a labdát, nyomjunk, vagy fussunk vissza?

Hála Istennek azon a találkozón jól működött a terv. Jó lenne persze, ha mindegyiken így volna, de ez nem lehetséges. Normál esetben egy ilyen eredmény szinte lehetetlen, de minden nekünk kedvezett. Amikor Argentínát vertük meg a 2002-es világbajnokságon, megint csak nagyon jól valósult meg a terv. A labdarúgásban néha jól, néha rosszul jönnek ki a dolgok. Az utóbbira példa, amikor egy nullra kikaptunk Észak-Írországtól 2005-ben. A kudarcokra is emlékezni kell, még ha jó is lenne elfelejteni őket.

„BECKHAM NEM BESZÉLT TÚL SOKAT, DE HA MEGSZÓLALT, MINDENKI ODAFIGYELT”

---

A válogatottban egyszerű a helyzet: ha valaki nem fitt, nincs jó formában, azt nem hívod meg. Egy klub esetében már bonyolultabb, ha van olyan futballistád, akivel gond van. Meg kell győzni valahogy, hogy változtasson a játékán és a viselkedésén. Ha ez nem lehetséges, megpróbálod eladni.

Amikor új játékosokat szerződtet az ember, a megállapodás aláírása előtt muszáj elkészítenie a „házi feladatot”. Gyakran rengeteg pénzt elkölt a menedzser, ma még nagyobbak az összegek, mint húsz évvel ezelőtt. Emiatt muszáj biztosra menni. Általában tudom, ki milyen a pályán, de vajon milyen ember? Ez is ugyanolyan fontos. Hiába dolgozom keményen, és alakítok ki jó hangulatot a csapatban, ha érkezik valaki, aki nem odavaló.

Amikor a Manchester City élére kerültem 2007-ben, hét-nyolc játékost vásároltunk, és mindegyik döntés jónak bizonyult. Nemcsak rajtam múlt, hanem a segédeimen is. Sikerült néhány jó futballistát szereznem, és hamar sokat javult a játék. Martin Petrov, Javier Garrido, Rolando Bianchi, Elano és még sokan mások beillettek a csapatba, és ennek a pályán is meglett az eredménye. Ilyen a jó bevásárlás.

Pontosan az ellenkezője történt a Leicesternél a Championshipben. A tulajdonos nagyon jól bánt velem, megadta a szükséges pénzt, de rossz játékosokra költöttem el, nem jöttek az eredmények, végül kirúgtak. Ez volt a helyes döntés, mivel az általam megvásárolt labdarúgók nem igazolták vissza a döntésemet.

---

Ha szeretnél sikeresen dolgozni egy adott klubnál, mindenkivel jól kell bánnod. Ne szigeteld el magad! Beszélgess mindenkivel, és ne félj elmondani nekik, mit is csinálsz. Ha nem jó a viszonyod a klubfőnökkel, nagyon nehéz lesz a dolgod. És persze ugyanez a helyzet, ha nem jó kapcsolatot ápolsz a labdarúgóiddal. Előbb-utóbb lehetetlenné válik a munka.

Amikor valaki megkapja a lehetőséget, a tulajdonossal elmegy ebédelni vagy vacsorázni, és a labdarúgásról, illetve az életről beszélgetnek. Az ilyesmi nekem is és a másik félnek is ugyanolyan fontos, mert megtudja, kit vett a nyakába a következő néhány évre. Előfordult, hogy a találkozó után úgy döntöttem, nem vállalom a megbízatást.

A Laziónál Sergio Cragnotti alkalmazásában álltam, és az a munka szerelem volt! Nemcsak a futballról tárgyaltunk hivatalosan, hanem a családjaink is összejártak. Csodálatos volt, bízott bennem. Elmondtam neki, mit akarok, és kit szeretnék megvenni, mire azt mondta, hogy ő nagyon drága. Tovább fűztem, hogy az illető sok gólt lőne, mire azt mondta, hogy úgy már rendben van. Manapság már ritka az ilyen tulajdonos, de akkoriban Olaszországban még gyakori volt az ilyesmi. Cragnotti bátor volt, és jöttek is az eredmények. Megnyertük az olasz bajnokságot.

Thaksin Sinawatra más volt a Manchester Citynél. Nem akarok igazságtalan lenni, ő sem sajnálta a pénzt, de az a hét-nyolc játékos, akit megvett, hát…, sajnos nem volt valami jó.

Nagyon szerettem az azóta helikopterszerencsétlenségben elhunyt Vichai Srivaddhanaprabhát a Leicester elnökeként. Igaz, hogy ő és a fia egy év után a kirúgásomról döntött, de a helyükben én is ezt tettem volna. Megkaptam a pénzt, de akiket megvettem, nem voltak annyira jók, mint amennyire reméltem, így aztán nem mentek túl jól a dolgok.

---

Olyan csapatkapitányra van szükség, akit minden játékos elfogad. Nem kell egész nap kiabálnia vagy beszélnie, de ha megszólal, akkor hallgassanak rá. Normál esetben az ember érzi, hogy ki ilyen. Látszik, kit tisztelnek a többiek is, ki az, aki képes arra, hogy felálljon, és például azt mondja, hogy „Ébresztő, rossz a védelem!”. Ha ez az illető olyasvalaki, aki már régebb óta csapattag, és ismeri jól a többieket, az csak külön jó, de nem ez a legfontosabb.

Amikor úgy döntöttem, hogy David Beckham lesz az angol válogatott csapatkapitánya, nem volt nehéz dolgom, még akkor sem, ha később számos más futballista is alkalmas lett volna erre a posztra, többek közt Rio Ferdinand, John Terry, Frank Lampard, Steven Gerrard és mások. Beckhamet mindenki tisztelte, még a közvélemény is. Voltak, akik bírálták a döntésemet, de ezt nem is értettem, és nem is foglalkoztam vele. A Görögország elleni 2001-es mérkőzés nagyon jól mutatja, miért lett ő a vezér. Az a szabadrúgás egész jól sikerült!

Beckham nem volt szószátyár, de ha megszólalt, mindenki odafigyelt. Akkor beszélt a csapathoz, ha tényleg nagyon kellett, és négyszemközt is eldiskurált a játékosokkal. Amikor fiatalabbak érkeztek a csapathoz, ő és az idősebbek kiválóan kezelésbe vették őket. Azt hiszem, mindenki rögtön otthon érezte magát. Gyakran egyeztettem vele, a legtöbbször a futballról, de például arról is, hogyan készüljünk fel a világbajnokságra. Hol szálljunk meg, hogyan utazzunk, mennyi időt töltsünk ott, ilyesmikről. Átbeszéltük a dolgokat, és néha azt mondta, rendben van, néha pedig azt, hogy kér néhány napot, és egyeztet a többiekkel. Szerintem ez a követendő. Azért választasz valakit, mert képes kiállni a többiek elé. Ha nem így van, neked magadnak kell sokat beszélned a többiekkel.

A Sampdoriánál Roberto Mancini volt a csapatkapitányom, de ő több volt annál, egy személyben szinte edző is, szertáros is. Miután munkába álltam, szóvá is tettem neki, hogy mivel mindent ő csinál, mindenért ő izgul, bizonyára fáradt. Neki azonban ez volt a módszere. Hetente egyszer meghívta a csapatot vacsorára, és ő fizetett.

---

Véleményem szerint egy jó buzdító beszéd rövid és velős. Nem lehet mindenről szólni. Mi az igazán fontos? A védekezés, a támadás, rögzített helyzetek és az, hogy a csapat mentálisan rendben legyen. Németország ellen játszunk idegenben? Nem kell őket felspannolni, mert anélkül is harapni fognak. Egy kisebb csapat ellen lépünk pályára otthon? Itt már érdemes annyit mondani, hogy gyerünk.

A német meccs előtt, azt hiszem, annyit mondtam, amennyit általában szoktam. Mi a fontos, ha elveszítjük a labdát? Minden ellenfelünk valamiben jó, lehet az a kontra, a rögzített helyzet, vagy egy adott játékos, aki extra odafigyelést igényel. Lehet, hogy annyit kell tisztázni, figyeljenek, ha a másik csapat egy adott szögből jut szabadrúgáshoz, mert az nagyon jól megy neki.

A mérkőzést megelőzően már mindent tisztáztunk, megnéztük a videókat, sokat gyakoroltunk az edzésen. A buzdító beszéd ilyenkor már csak emlékeztető. Van, hogy működik, és olyan is van, hogy nem. A másik öltözőben is van egy ember, aki pontosan ugyanezt teszi!

A szünetben ugyanez a helyzet. Röviden kell megszólalnod, nem elemezhetsz minden egyes lövést az első félidőből. Ki kell emelned, mit csinálnak jól, és megkérni, hogy azt folytassák, mert ezzel meg lehet fogni az ellenfelet. Ha pedig valami nem megy, azon változtatni kell. Az viszont nem fordulhat elő, hogy ott állsz tizenöt percen át, és minden egyes apró részletre kitérsz. A játékosaid fáradtak és izgulnak. Konkrétnak és világosnak kell lenned.

A mérkőzés alatt próbálok a lehető leghiggadtabb maradni. Kaptam már ezért kritikát. Ha a csapatom gyengén játszik, és kikap, az első, amit a fejemhez vágnak: túl hűvösen viselkedtem. Nekem azonban mindig fontos volt, hogy az edző gondolatai a megfelelő helyen járjanak. Nem veszíthetem el a fejem, azt kiabálva, hogy ba…a meg, mert ez nem valami konstruktív. Próbálok mindig nyugodt maradni, még akkor is, ha egyébként nem úgy érzem magam. Igyekszem tisztában lenni azzal, mi fontos, és mi nem az. Az ész is fontos, nem csak a szív.

---

Ha új országba költözöl, mondjuk Kínába, ne gondold, hogy majd miattad ők válnak svéddé, ilyen sohasem lesz. Muszáj megismerned őket, és rájönnöd, hogy mi számít nekik. Nyitottnak kell lenned rájuk. Emlékszem, fiatal voltam, otthagytam Göteborgot, és a Benfica vezetőedzőjeként első idegenbeli meccsem egyikére utaztunk, és volt egy repülő, ami délután fél egy-egy körül indult. Gondoltam, azzal megyünk. A csapatkapitány viszont szólt, hogy nem repülhetünk azzal a géppel, mert ebédidőben száll fel. Azt gondoltam magamban, mégis kit érdekel ez Svédországban? Előtte vagy utána is megebédelhetünk. De Portugáliában ez szent időszak, még a csapat életében is, mert ilyenkor tudnak együtt lenni. Felfogtam, hogy igaza van, és nem utazhatunk akkor.

Amikor egy idegen országba kerülsz, nagyon fontos, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tanuld meg a nyelvet. Használhatsz tolmácsot, de az sohasem lesz ugyanolyan. Még a kínaival is próbálkoztam, de megszenvedtem. Kínához nagy kihívás volt hozzászokni, de a legnagyobb mégis a Fülöp-szigetek volt. Néhány hónapig irányítottam a válogatottat, de a labdarúgás nem annyira fontos arrafelé.

Kijutottunk az Ázsia-kupára, ez először sikerült az országnak, és otthon játszottunk mérkőzéseket a Suzuki-kupában Szingapúr, Thaiföld és Vietnám ellen. Azt hittük, sokan drukkolnak majd nekünk, de az emberek valószínűleg nem hallottak róla, és nem jöttek ki. Nagyjából négy-ötezer szurkoló lehetett ott. Meg kellett volna mutatnunk, mit is jelent a futball, de nem volt könnyű feladat, nem volt jól szervezett a környezet, és ez nagy megpróbáltatást jelentett. Tapasztalatnak jó volt. A legegyszerűbben Angliában illeszkedtem be, hiszen az én generációm az ottani focin nőt fel Svédországban. Akit érdekelt a futball, az a tévé előtt ült szombat délutánonként, és a régi First Division mérkőzéseit nézte.

„NEM VESZÍTHETEM EL A FEJEM, AZT KIABÁLVA, HOGY BA…A MEG, MERT EZ NEM VALAMI KONSTRUKTÍV”

---

Amikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején dolgozni kezdtem, a média munkatársai ugyanazzal a busszal vagy repülővel utaztak, amelyikkel a csapat, és ugyanabban a szállodában szálltak meg.

A mérkőzés után leülhettünk együtt a bárban, és megihattunk valamit. Manapság az ilyesmi teljességgel lehetetlen, ez a világ nincs többé. Nagy kár, mert amikor történt valami gikszer, tudhattuk, hogy nem jelenik meg. Megvolt a kölcsönös tisztelet.

Ma a labdarúgás igényli a médiát, a média pedig igényli a labdarúgást. Emiatt érdemes lenne nyitottnak lennünk egymásra. Az edző nem mondhat el mindent, ami az öltözőben történik, de próbál minél több információval szolgálni. Nem lehetünk mindig boldogok attól, amit leírnak, de értelmetlen lenne harcba szállni velük, mert ők nyernék. Mindig övék az utolsó szó.

Amikor Olaszországban dolgoztam, azt tapasztaltam, hogy a média elég kemény, mert türelmetlen. Ha nem jönnek az eredmények, azonnal kapjuk a kritikát, ha pedig a nagy klubok, a Juventus, a Lazio, a Roma és az Inter valamelyikénél dolgozol, mindez még gyorsabban történik. Bizonyos értelemben elfogadtam ezt. Ha neked mennek, lehet, hogy igazuk van.

Ott legalább nem vették elő a magánéletet, Angliában viszont más a helyzet, ott elég gyakran. Emlékszem, hiába juttattam be a csapatot a következő nagy tornára, Európa-bajnokságra vagy világbajnokságra, minden kérdés a magánéletemre irányult. Nem értettem, miért nem érdekli őket jobban, hogy nyer-e a válogatott annál, hogy mit csinált elmúlt éjjel a szövetségi kapitány. De mindegy, élek.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. januári lapszámában.)