Éric, a gall: Cantona kalandjai Franciaországban

Szöveg Philippe Auclair Fotó OFFSIDE, pa photos, colorsport

A legtöbb angol futballrajongó számára a Manchester United XX. századi legnagyobb játékosa nem 1966. május 24-én született, hanem akkor, amikor átkelt a csatornán. Ami azelőtt történt – hét szezon a francia első osztályban –, azt inkább pletykákból ismerhetjük, amelyek csínyekről és kihágásokról szólnak.

Az igazság az, hogy mikor 1992-ben Cantona a Sheffieldben találta magát, már több sikerben volt része, mint amennyi más focistáknak egész pályájuk során kijut. Mindez bőséges munícióval látja el korunk brit krónikásait, és ők ezt örömmel ki is használják, anélkül, hogy bármikor is megkérdőjeleznék az információk pontosságát.

Hazai sikereiről ritkán vesznek tudomást, pedig aligha vonható kétségbe, hogy ha Cantona Angliában lett „a Király”, akkor trónkövetelése Franciaországban kezdődött. Addigra, hogy Trevor Francis adott neki egy lehetőséget a Hillsborough-n 25 éves korában, ő már 20-szoros válogatott volt, kétszer nyert francia bajnoki címet, Európa-bajnokságot hazája U21-es csapatával, Francia Kupához segítette a Montpellier-t, ez volt e csapat első trófeája.

Cantonának mindig szüksége volt egy apafigurára. Elsőként ott volt a sajátja, Albert, aki mindvégig mellette állt, amikor megtette első lépéseit – kapusként – a SO Caillolais-ban. Amikor csatlakozott a Marseille külvárosában lévő Mazargues-akadémiához, Albert szerepét átvette az 1958-as vb-bronzérmes francia csapat veteránja, Célestin Oliver. Amikor pedig 15 éves lett, jött Guy Roux.

A „Roux” szónak nincs angol megfelelője. Amolyan Dario Gradit képzeljünk el, aki számtalan tehetséget fedezett fel, és a környék legjobb csapatát faragta Crewe-ból. Roux a teljes ismeretlenségből vezette négy kupagyőzelemhez, egy bajnoki címhez és egy KEK-elődöntőhöz az Auxerre-t.

Az alatt az öt év alatt, amit Cantona az Auxerre-nél töltött, Roux a kétbalkezes, heves, déli ifjúból fegyelmezett futballistát faragott. Egy kivételes tehetségű játékos bújt elő a gubóból: 17 gólt szerzett az 1986–87-es szezon összes megméretésén együttvéve, ekkor 20 éves volt. Minden megvolt a nemzetközi karrier kezdetéhez, ami hamarosan el is következett. A válogatottban évekig őrizte helyét, hacsak nem volt épp sérült, vagy ami még gyakoribb: eltiltva.

De mire emlékszünk ezekből az időkből az Auxerre-ről? Nem a gólokra, és nem is a megmozdulásokra, amelyek hatására érzelmektől átitatva zengett Roux hangja.

1986-ban meglógott az auxerre-i szállóból Brestbe, hogy tiszteletét tegye egy helyi fodrásznál, aki – ahogy a franciák mondanák – elsősegélyben részesítette őt. A tinédzser csínytevésből szenzáció kerekedett, amint néhány fotós kiszúrta, hogy ez a furcsa kinézetű figura az Auxerre támadója.

Azután ott volt egy lefejelés. Az Auxerre kapusa, Bruno Martini nem volt hajlandó eltakarítani az éjjel lehullott havat a klub pályájáról. Cantonának mindez nem tetszett, és a fentebb említett módon reagált csapattársai nagy megelégedésére. Roux a háttérben kuncogott, és ezzel el is volt intézve. Azt leszámítva, hogy amikor Cantona Angliába érkezett, minden egyes neki szentelt beszámoló megemlítette ezt az esetet, kihagyva viszont elképesztő ragaszkodását a klubjához, mert ez nem fért volna bele a róla kialakítani szándékozott képbe, történetesen, hogy az angol labdarúgás beszerzett egy jól képzett, de elmebeteg játékost. Ugyanezen ok miatt jellemezték a Marseille-ben töltött két szezonját megalázó hibák sorozatának.

Tény, hogy Cantona ottlétének alig maradt valami nyoma a Marseille-nél. Annak ellenére, hogy Bernard Tapie sztárokból álló csapata mindkét alkalommal megnyerte a bajnokságot, és 1991-ben a BEK-döntőig is eljutott. Cantona azonban hiányzik a klub múzeumából, mivel kitörölték őt történelmükből.

Ennek egyik oka, hogy az egyesület szurkolói nem nagyon kedvelték őt. Pojácának tartották. Pedig „tesóknak” szólította őket azelőtt, hogy a viszony elmérgesedett volna. Akkoriban még boldogan énekelték bele nevét a hangosbemondókba, különösen nagyon sikeres montpellier-i kölcsönkalandja (1989–1990) után, amikor az 1990–91-es idényben kicsattanó formában játszott, először Gérard Gili, majd Franz Beckenbauer keze alatt. A vb-győztes edzővel nagy becsben tartották egymást, és a 15 meccsen lőtt nyolc gólja a nagyszerű visszatérés jele volt. Senki sem emlékszik már arra a Marseille-nél, így senki nem is értékeli nagyra, hogy ez másképp is lehetett volna, mivel 1990 októbe­rében, egy bizonyos bresti Racine Kane egy belépőjével elszakította Cantona térdszalagját.

Mire Cantona felépült, Beckenbauert már felmentették tisztségéből, miután az egész öltöző szeme láttára otthagyta az elnököt, Bernard Tapie-t; helyére Raymond Goethals-t nevezték ki. Ravasz machinátor volt ő, akit ki lehetett, és talán kellett is volna tessékelni a sportvilágból, miután 1984-ben a Standard Liége edzőjeként megkísérelte megvesztegetni a Waterschei játékosait. Azonban a belga inkább megfelelt Tapie edzőről alkotott elképzeléseinek.

A valóság az, hogy a „démoni” Tapie – Cantona kifejezése – olyan mértékben irányította játékosai karrierjét, mint Sir Alex Fergusonon kívül senki más. Tapie volt az, aki elcsábította őt az Auxerre-ből 1988 nyarán, különgépet küldött neki, amivel elrepülhetett Burgundia egy parányi repülőterére, ott autóba ült, ami vidéki búvóhelyére szállította, amit azonban addig még ő maga sem ismert.

Az elnök az ajtó előtt várta, és ezt kiabálta: „Bármennyit is kínálnak érted mások, én sokkal többet fogok, és otthon fogod magad érezni nálunk”. Szerződtetése a jellemzően harsány stílusban zajlott. Cantona és akkori felesége, Isabelle meglátogatta Tapie-t párizsi luxusszállodájában, ahol egyenruhás és parókás szolgák vették körül. Amint Cantona hozzáérintette tollát a megállapodást tartalmazó papírlaphoz, csörgött a telefon: egyik ügynöke kereste őt az ügyben, hogy a Milan is szívesen igazolná. Cantona azonban lemondott a lehetőségről, hogy Marco van Basten oldalán játsszon, és inkább a szívére hallgatott. Utólag bánhatja, mert „hazaköltözése” élete legviharosabb időszakában történt, azokban az esztendőkben, amelyek során a francia közvélemény kialakította a saját képét személyiségéről.

Egy tv-interjúban, amelyet mindössze 21 évesen adott sikeres válogatottbeli bemutatkozása után (ő lőtte a franciák egyetlen gólját egy nyugatnémetek elleni, 2–1-es vereséggel végződő meccsen), erősen pimasz és ellentmondásos stílusban bevallotta, hogy máris milliomos. Azonban ahogy belépett a Marseille öltözőjébe, a kapcsolat megromlott. Cantona legvágyottabb álma az volt, hogy a művészeknek kijáró szabadsággal irányíthassa életét. De Tapie, aki ezt nem engedte, egy személyben lett kritikusa, bírája és hóhéra.

Régi tévedés, hogy Cantona folyamatosan a lelépés lehetőségét kereste bármely klubtól, ahol játszott, kivéve a Manchester Unitedet. Ő maga nem sokat tett annak érdekében, hogy ezt a tévhitet eloszlassa, mivel beleillett abba a képbe, amit ő maga akart kialakítani magáról: futballkalandor, aki mindig felülhet a legkellemesebb fuvallatokra, mit sem törődve a következményekkel.

De eltekintve attól, ahogy az Auxerre-től (a klubtól, ahol felnőtt) távozott, minden egyes kölcsönbeadását és igazolását olyan körülmények és személyek irányították, amelyekre és akikre ő vajmi kevés hatással lehetett.

Pályafutása kezdetén, 1986-ban majdnem teljesen egyedül megmentette a Martigues-t a harmadosztályba való kieséstől, ez Roux-nak köszönhető, mert igyekezett mederbe terelni a 20 éves Cantona életét. Ekkoriban lett szerelmes Isabelle-be – közeli barátja és csapattársa, Bernard „Nino” Ferrer testvérébe –, és képtelen volt feldolgozni hiányát, mivel a lány Aix-en-Provence-ben élt, egy órányira Martigues-től. Roux egyszerre volt megértő apa és minden idők legeszesebb vezetőedzője. Megmentette Cantonát saját magától, és megmentette őt a jövő számára is: egy elégedett játékos lehet az Auxerre számára a legeslegnagyobb érték.

Ezzel szemben Tapie döntésére, miszerint Cantonát a legádázabb ellenfél, a Claude Bez által irányított Bordeaux-ba adja kölcsön, nem volt ésszerű magyarázat. A mozgatórugó egy olyan incidens volt, ami az egész francia médiát megmozgatta. 1988 decemberében Sedanban a Marseille jótékonysági meccset játszott a Torpedo Moszkvával az örményországi földrengés áldozatainak támogatására. A találkozót nulla fok alatti hőmérsékleten, fagyott gyepen játszották. A kamerák már forogtak, a shownak mennie kellett a maga útján.

Mint a többiek, Cantona sem tudta rendesen kezelni a labdát, de egyedül ő élte meg úgy, mintha rosszabb formában lenne aznap. Edzője, Gérard Gili, mikor látta, hogy a helyzet robbanásközeli, úgy döntött: lecseréli. Hatalmas hiba volt. Cantona levette a mezét, és a kispadhoz vágta. A gyermeki csalódottságból eredő gesztust a média, amennyire csak lehetett, felfújta, mindig is várta, hogy Cantona szállítsa nekik a botrányokat.

Tapie megragadta az alkalmat arra, hogy letörje lázadozó sztárja szarvát. Cantona addigra kettő kivételével a Marseille összes meccsén játszott, de sohasem rejtette véka alá megvetését Tapie rezsimjével szemben. Az elnök azt találta mondani, hogy Cantoná­nak pszicháter segítségére lenne szüksége, és ezzel egy időben Cantona eltűnt a szem elől. Felszállt egy Barcelonába tartó gépre, itt élt anyai nagybátyja, majd megalázva tért vissza a Marseille-be, de csak arra a hírre, hogy csomagolhat, mert kölcsönadták Bordeaux-ba. Itt három és fél hónapot töltött, 11 meccsen hat gólt szerzett. Rövid és pontatlan életrajzát olvasva azt gondolhatnánk, alig vetette meg a lábát Bordeaux-ban. De kár lenne becsapni magunkat. Hatása óriási volt. Segítségével a klub, amely akkoriban messze alulteljesített korábbi önmagához képest, újra elkezdett felfele kapaszkodni a tabellán, Clive Allen is új erőre kapott, amiért hálából Cantonát a „karmester” jelzővel látta el.

Az öt győzelem és egy döntetlen 1989 februárja és áprilisa között hitet adott nekik, hogy európai szinten is versenyben maradhatnak ahelyett, hogy összeomlanának. Cantona kifogástalanul viselkedett száműzetése során, de ekkorra már beskatulyázták. Kiváló játéka senkit sem érdekelt. Nem úgy, mint ritka kitörései. Az egyik eset, amikor a francia sajtó méltóztatott foglalkozni vele, az volt, amikor kihagyott egy tizenegyest egy kupameccsen az alsóbb osztályban játszó Beauvais ellen. Ez a srác nem tudott jót csinálni.

A kölcsönjáték véget ért, és Cantona a pokol tornácán találta magát. A Marseille-ben továbbra is szörnyetegként tekintettek rá. Ha Tapie azt sugallta volna, hogy van még jövője a klubnál, Cantona nem csatlakozott volna korábbi U21-es csapattársához és közeli barátjához, Stéphane Paille-hoz a Montpellier-ben; visszatért volna Marseille-be, ahogy azt egy évvel később meg is tette. A csavargó folytatta vándorlását, mert megfosztották otthonától, nem mintha ő nem ment volna szívesen haza.

Egyébiránt, ahogy néhány bizalmasa fogalmaz, ez az év Montpellier-ben „pályafutása tökéletes összefoglalása volt”. Olyan címet nyert itt, aminek sokkal jobban örült, mint a „jelentéktelen” bajnoki aranyaknak, amelyekkel 1989-ben és 1991-ben gazdagította vitrinjét: a Francia Kupát, pedig annak megszerzése szinte teljesen esélytelennek tetszett röviddel egyesülete és csapata elkerülhetetlennek tűnő összeomlása után.

Mindez 1990-ben történt. Paille (Franciaországban Az év játékosa volt két évvel korábban) és Cantona gyümölcsöző kapcsolata, ami az U21-es válogatottat is elvezette első európai győzelméhez 1988-ban, Aimé Jacquet keze alatt kezdődött újra. Egy gyengélkedő futballcsapat egy alapvetően rögbi uralta városban, Montpellier-ben nem túl sok vizet zavart. Azután hirtelen, ahogy „Steph” és „Canto” megjelentek a városban, mindenki titkos bajnokesélyesként kezdte emlegetni az együttest. Jacquet olyan játékosokkal dolgozott, mint a fiatal Laurent Blanc, az 1984-es olimpiai bajnok Daniel Xuereb és a kolumbiai Carlos Valderrama.

Egy megfelelő labdaszerző játékos hiánya azonban végzetesnek bizonyult. A Montpellier két hónap alatt az éllovasok közül kieső helyre csúszott le. Cantona sérülés miatt kihagyta a szezon kezdetét, de később szinte folyamatosan játszott, ám a helyzet nem javult. Paille vele ellentétben a Bordeaux-ba távozott, ahol élete egyenesbe fordult. Azután a Heart of Midlothiannál fejezte be, míg legjobb barátja az olümposzi csúcsok közelébe tört az Old Traffordon. Senki sem lepődött meg, hogy Jacquet-t, aki a kezdetektől óvatosan bánt a „Paille, Cantona” felhajtással, 1990 februárjában kirúgta a Montpellier ellentmondásos elnöke, Louis Nicollin. Helyére a korábbi francia középpályás, a jószívű déli Michel Mézy került, aki azonnal megkedvelte Cantonát.

A szabadúszó csatár kiváló játékosa lett egy középszerű együttesnek. Ahogy csapattársa, Kader Ferhaui fogalmazott az FFT-nek, márciustól „ragyogóan játszott, éhes volt, mint egy farkas, fantasztikus volt, amit láttunk tőle”. Persze, sokat is kellett bizonyítania. Ugyanekkor Marseille-ben kipattant a botrány: a klub játékvezetőket és ellenfeleket vásárolt meg, pedig erre semmi szüksége nem lett volna. Remek csapatukkal így is nyerni tudtak volna. De inkább csaltak. A Montpellier pedig nem. Egy valamiért nem: túl rendezetlenek voltak ehhez. Ennek a sikerekkel teli szezonnak egy momentuma Angliában is jól ismert: hogyan indított el Cantona egy öltözői balhét azzal, hogy csapattársa, Jean-Claude Lemoult arcába vágta cipőjét. Ez 1989. október 21-én történt, az ellenfél a Lille volt, a Montpellier pedig nyolcadik versegét szenvedte el. Cantona meghallotta, amint Lemoult a hátvéd Mihel Der-Zakarjannak panaszkodik, hogy a csatárok nem képesek gólt szerezni, a Lille pedig élt egyetlen lehetőségével. Ez okozta Cantona kitörését, amiről azonnal tudott mindenki, mivel valaki értesítette a sajtót.

Figyelemre méltó viszont, hogy a L’Équipe és egyéb lapok ezúttal elmulasztották ráhúzni a francia futball botrányhősére a vizes lepedőt. Új szelek kezdtek fújni. Az efféle incidensek mindennapossá váltak más kluboknál is, és ha Cantona nem volt szereplője az esetnek, néhány felületes sorral túlléptek rajta. Nicollin, aki korábban azzal fenyegette forrófejű „talizmánját”, hogy kirúgja, most csak rácsapott a kézfejére, és Cantona ragyogó dolgokat művelt a pályán.

Május 24-én, Cantona 24. születésnapján a Montpellier bejutott a Francia Kupa döntőjébe. Cantona egyedülálló módon 22 gólt szerzett ebben az idényben úgy, hogy a csatárok mögött játszott, és úgy ünnepelte meg mindezt, hogy kifizetett egy hatalmas számlát – köztük Lemoult-ét is – egy saint-étienne-i étteremben, és még azelőtt távozott, hogy ezt bárki is észrevette volna. A Montpellier a hosszabbításban 2–1-re nyerte meg a kupát a Racing Matra ellen, és hajnali ötre már egy nagy műanyag Cantona-figura állt a Champs-Élysées-en, kezében az ezüstszínű serleggel. Sikere azt is jelentette, hogy Tapie visszavárta a Marseille-be. De akarhatott-e újra saját végzetének irányítója lenni?

Lemondott arról, hogy Van Bastennel játsszon az AC Milanban. A Marseille-t választotta

Visszatérése a Vélodrome-ba elsőre jó ötletnek tűnt, de amint Goethals feltűnt, Cantona nem találta a visszautat csapatához. A belga vezetőedző a 4–3–3-as rendszert honosította meg, és Cantona azon kapta magát, hogy a kispadról szemléli az eseményeket, és ez igencsak természete ellen való volt. Abedi Pelé, Chris Waddle és Jean-Pierre Papin kapott inkább lehetőséget. Cantona láthatatlanná vált, nem utazott el a csapattal a Crvena zvezda elleni vesztes BEK-döntőre sem.

Ezen nyomorúságos utolsó marseille-i hónapok közepette Cantona élvezte a válogatott szövetségi kapitányának, Michel Platininek a bizalmát, aki mindig játszatta őt, amikor csak tudta. És ki állt még mellette? Jean-Pierre Papin. De ami jó volt Franciaországnak (nyolcból nyolc győzelemmel jutott ki a ’92-es Eb-re, ami akkor rekord volt), az nem volt elég a Marseille-nek. Eljött az idő, hogy lezárja viharos kapcsolatát Tapie-val.

A következő lépést megint a szükség szülte. Csak ő tudott előállni azzal a nem túl gyakorlatias megoldással, hogy a reménytelen helyzetben lévő Nimes-hez csatlakozott, ezt most barátja, Michel Mézy intézte el. A katasztrófa, ami ebből eredt, előre megjósolható volt, akárcsak a stílus, amiben az egész lezajlott. Számos középszerű eredmény után Cantona egy játékvezetőn bosszulta meg minden dühét, aki ellene mert ítélni. Válaszul erősen hozzávágta a labdát a gyanútlan bíróhoz. A francia szövetség fegyelmi bizottsága előtt találta magát, ahol joviális emberek szándékozták helyretenni őt, ezért mindegyikükhöz külön odament, és idiótának nevezte őket. Emiatt egyről három hónapra növelték eltiltását. Cantona elhatározta, hogy visszavonul, Platini és milliók nagy-nagy bánatára.

Az, hogy ebből mégsem lett semmi, egy másik történet. Miközben ő azzal a gondolattal játszott, hogy Japánba megy, a színfalak mögött Platini és különösen Gérard Houllier egyengette sorsát, ez utóbbi tárgyalásokra bírta rá a Sheffield Wednesdayjel, de csak azután, hogy Graeme Souness letett arról, hogy a Liverpoolba vigye. Ami ezután következett, az a futballfolklór része. Talán magyarázatot ad arra is, hogy ami korábban történt, az miért marad meg az anekdoták szintjén. Cantona Angliában jutott el saját lényegéhez, és itt kezdett el igazán élni. De most is, mint Cantonával kapcsolatban mindig: hagyjuk a tényeket, aminek kell, az a mitológia részévé fog válni.

Philippe Auclair a Cantona című könyv szerzője

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. szeptemberi lapszámában.)