A 2018-as, Oroszországban rendezett világbajnokság összes lehetséges forgatókönyve közül az volt a legvalószínűtlenebb, hogy Portugália és Argentína találkozik a döntőben. Nemcsak azért, mert egyiküket sem az esélyesek között tartották számon, hanem azért is, mert ebben az esetben Cristiano Ronaldo és Lionel Messi, generációjuk két legjobbja találkozott volna a legnagyobb trófeáért folytatott küzdelemben. Ilyesmi pedig szinte sohasem történik.
„JÁTÉKOSKÉNT IS NAGY TISZTELETTEL VISELTETTÜNK EGYMÁS IRÁNT, ÉS EBBŐL LETT A BARÁTSÁG”
Erre azonnal rávághatná valaki, hogy pontosan ez esett meg az 1998-as világbajnokság döntőjében, amikor Zinédine Zidane és Ronaldo csapott össze a Stade de France-ban, amire azt válaszoljuk, hogy a fiatal francia játékos épp azon a mérkőzésen vált klasszissá. Úgyhogy, ha a kivételt keressük, amely a szabályt erősíti, az 1974-es döntő lesz az igazi. Ott ugyanis a Császár találkozott a Királlyal.
Franz Beckenbauer lépett pályára Johan Cruyff ellen a létező világok legnagyobb döntőjében, és ezt még sokkal valószínűtlenebbé teszi, hogy a két óriás mindössze négyszer küzdött meg egymással. Egy évvel a világbajnokság előtt ők voltak csapataik kapitányai a BEK negyeddöntőjének első összecsapásán, ahol a Bayern München és az Ajax csapott össze (a visszavágón Cruyff sérülés miatt nem játszott). Később, 1979-ben és 1980-ban az NASL-ben találkoztak, Beckenbauer a New York Cosmos játékosa volt, míg a holland géniusz a Los Angeles Astecs és a Washington Diplomats csapatát erősítette. A legérdekesebb az, hogy hiába szült a nyugatnémet győzelem mély elkeseredést Hollandiában, és hiába vette kezdetét az egyik legádázabb rivalizálás a futball történetében, a két férfi, aki a két csapatot irányította, tisztelte egymást a müncheni találkozó előtt és után is, végül pedig jó barátok lettek. Amikor a holland 2016 márciusában meghalt, Beckenbauer ezt üzente: „Le vagyok sújtva. Nemcsak kedves barátom, de a testvérem is volt.”
A „testvér” nem is olyan nagy túlzás, ha megvizsgáljuk, milyen hasonlóságokkal bírt a két játékos. Kezdjük a három BEK-győzelemmel, amelyet szereztek. Aztán egyikőjük sem játszott az 1978-as világbajnokságon, holott még mindketten aktívak voltak. Mindketten az Egyesült Államokban vezettek le, mielőtt szülővárosuk csapatának ádáz riválisából (Cruyff a Feyenoordból, Beckenbauer a Hamburgból) visszavonultak volna. Végül edzősködésbe fogtak csupán néhány hónap különbséggel az 1984–85-ös idényben.
Mivel egyikük sem vágyott arra, hogy kijárja az edzőiskolát, új pozíciókat találtak ki nekik. Cruyff technikai igazgató lett, Beckenbauer a válogatott főnöke. Edzői éveik sikeresen alakultak, de nem nyúltak hosszúra. Mindketten 1996-ban voltak utoljára edzők, majd olyan szerepbe kerültek, amelyet leginkább „lelkiismeretnek” nevezhetnénk.
Cruyff híressé vált rettegett nyilvános megjegyzéseiről, és ettől német társa sem maradt el. 2000 júniusában egyenesen kifigurázta a német válogatottat, miután az az Eb-csoport alján végzett. A kifejezés – Rumplefussball –, amit akkor használt, máig a nehézkes, gyatra játék szinonimája.
A Király és a Császár kétszer bukkant fel ugyanabban a csapatban. Cruyff a Cosmos játékosa lett, miután otthagyta a Barcelonát, és két barátságos mérkőzést játszott Beckenbauer oldalán, a világválogatott ellen 1978 augusztusában és a Chelsea ellen egy hónappal később. Végül továbblépett Los Angelesbe, mert az NASL nem akarta, hogy minden nagy sztár New Yorkban horgonyozzon le.
Beckenbauer 70. születésnapján Cruyff ezt nyilatkozta a 11Freundénak: „Nem tudnám pontosan megmondani, mikor lettünk barátok. Már játékosként is nagy tisztelettel viseltettünk egymás iránt, és ebből lett a barátság. Gyakran találkoztunk, mert Kitzbühelbe jártunk síelni, ő pedig ott élt. Együtt sportoltunk, majd esténként leültünk beszélgetni. Az évek múltával a kapcsolat egyre szorosabb lett.”
Pelén és Maradonán kívül talán senki sem tudja, milyen lehet Johan Cruyffnak vagy Franz Beckenbauernek lenni. Cruyff meg is jegyezte: „Mindketten tudjuk, hogy az élet a csúcson magányos”.
FRITZ WALTER, 1954
Az olimpiai bajnok magyar válogatott 31 mérkőzésen keresztül volt veretlen az 1954-es vb döntője előtt, és amikor a mágikus magyarok 2:0-ra vezettek a nyugatnémetek ellen a fináléban, nem volt
kétséges, ki nyer aznap.
Ám minél inkább esett az eső, a német kapitány, Fritz Walter annál jobban játszott. Annyira kiválóan remekelt a 33 éves futballista az Adidas forradalmian új stoplis cipőjének köszönhetően a nedves talajon, hogy a németek a mai napig „Fritz Walter-időnek” hívják, ha esik.
Nem is csoda, hogy a nyugatnémetek hamarosan kiegyenlítettek, majd Helmuth Rahn teljessé tette a berni csodát a 84. percben. Az, hogy Walter egyáltalán játszhatott, csoda. Épphogy csak megmenekült a Gulagról, mert egy őr felismerte, és azt hazudta a védelmében, hogy nem is német, hanem osztrák. Hogy az őr milyen nemzetiségű volt? Természetesen magyar…
PUSKÁS FERENC, 1954
Puskás Ferenc volt a világ legjobb játékosa 1954-ben, és úgy volt, hogy azon a világbajnokságon királlyá koronázzák. Három góllal kezdte a svájci tornát, amikor a csoportban 9:0- ra győztük le Dél-Koreát, és 8:3-ra végeztünk a nyugatnémetek ellen. Az utóbbin azonban 5:1-nél súlyos sérülést szedett össze Werner Liebrichnek köszönhetően.
Emiatt kihagyta a negyed- és az elődöntőt Brazília, illetve Uruguay ellen, de ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen a bosszúszomjas németekkel vívott fináléban. Hat perc után a nem teljesen egészséges Puskás szerzett vezetést, de a nagy sárral ő sem tudott mit kezdeni. Végül úgy nézett ki, mégiscsak kiegyenlít az utolsó pillanatban, de a walesi partjelző, Sandy Griffiths lest intett.
„Sosem fogom ezt megbocsátani neki – írta később Puskás önéletrajzában. – Lógattuk az orrunkat. Mit tehettünk volna? Meg mégsem verhettük.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi számában.)
