Szöveg Ryan Herman
Mind emlékszünk arra, amikor 2007-ben José Mourinho úgy összeveszett Roman Abramoviccsal, hogy két bajnoki cím után otthagyta a Chelsea-t. Képzeljük el, milyen lett volna, ha azt mondja: „Francba ezzel, megyek a harmadosztályba!”.
Brian Clough 1973-ban megnyerte a bajnokságot a Derbyvel, amellyel a BEK elődöntőjéig is eljutott, ahol sajátos körülmények között kikapott a Juventustól. Nyolc hónappal később Clough már az akkori harmadosztályban játszó Brighton kispadján ült.
Clough 34 meccs erejéig maradt a tengerparti csapatnál: ez huszonhattal több mérkőzés, mint amennyit a Leedsnél volt. A Brightonban töltött időszakot már csak a kvízműsorok kérdéseiben szokás emlegetni, pedig a Goldstone Ground kispadja súlyosabb mélypontja volt Clough pályafutásának, mint az Elland Roadon eltöltött negyvennégy nap. A legjobbaktól kikapni nem szégyen: ünnepelt mesteredzőként a harmadosztályban elbukni viszont megalázó.
A Derby akkori tulaja, Sam Longson és Clough között fellépő súrlódás miatt Clough egyszer már felmondott 1972-ben, de meggondolta magát, és egy bajnoki cím erejéig visszatért, mielőtt 1973 őszén újra beadta a lemondását. Longson ezúttal nem dőlt be a trükknek, és nem próbálta visszahívni. Clough-nak tényleg mennie kellett.
Tizenkét nappal később Clough bejelentette, hogy egy olyan klubnál folytatja, amelyik a harmadosztályban is alig tudott megmaradni. Peter Taylor is vele ment: a kétszemélyes módszer a Derbynél is bevált, de később, a Nottingham Forestnél is csodát tett.
Nem mintha Clough bizonyítani akart volna: egyértelműen a magas fizetés érdekelte. A Brighton akkori tulaja, Mike Bamber igazi nagypályás vállalkozó volt. Olyan ajánlatot tett, amit nem lehetett visszautasítani.
Az új edzővel az első öt meccsből egyet még megnyertek, aztán az FA-Kupa első körében csúnyán kikaptak a félprofi Walton & Hershamtől. Otthon, 4–0-ra. Három nappal később a jó formában játszó Bristol Rovers ellen álltak ki. És kikaptak. Otthon, 8–2-re.
Másnap meghívták Clough-t és fiát, Nigelt (aki később maga is edző lett) a BBC fociműsorába. „Itt van velem Nigel Clough, aki a tegnapi meccsen ott ült az apjával a kispadon – mondta vidáman Brian Moore műsorvezető. – Nigel szeretné újra látni a Bristol Rovers nyolc gólját.” A kamera Nigel elkeseredett apjára fókuszál.
Moore az alábbi zárszóval búcsúzott: „Hadd gratuláljunk még egyszer a Bristol Roversnek a nyolc gólért, ami annyira lenyűgözte Nigelt: szegény Brian nagyon egyedül érezhette magát Brightonban.”
Volt egy pont, ahol Clough még megmenthette volna a klubot: a Sirályok azonban végül a tizenkilencedik helyen zártak, a Leeds pedig úgyis ajánlatot tett. „Kit érdekelnek a díjak? Kaptál már ki 8-2-re a Bristol Roverstől?„
Alex Ferguson négy évet töltött a St. Mirrennél: ezalatt két feljutást sikerült összekaparnia, továbbá elvesztett egy pert a klubbal szemben, kocsmát vezetett, és még ki is rúgták. Úgy tűnik, megtanulta a leckét: azóta tudja, mikor kell letenni a fegyvert.
Ferguson 1974-től négy éven át vezette a St. Mirrent. Még csak harminckettő volt, az East Stirlingshire-t edzette, amikor felfigyeltek rá. Mind a két csapat a skót másodosztályban játszott: valójában a St. Mirren állt rosszabbul, az eladott jegyek száma sokszor az ezret sem haladta meg. „A Love Street sosem volt vidám hely, de amikor én odaérkeztem, különösen lehangolónak tűnt” – emlékezett Fergie a Glasgow Heraldnak.
Azt mondják, mindent neki kellett csinálnia: még a hipót is ő rendelte a takarítóknak. Az első idényben a csapat sokat szenvedett az új edző igyényei miatt, de azért sikerült „feljutnia”. Az új skót első osztály, a Premier Division bevezetésével a második liga első hat klubja felkerült a First Divisonbe, ami ugyebár így is a második vonalat jelentette, de már a Premier Division alatt.
Nagy egó. Nagy jövő. Nagykabát
Ferguson ekkoriban keresete kiegészítéseként kocsmát vezetett. Reggel a Love Streeten kezdett, délben csapolt néhány korsó sört Glasgow-ban, aztán vissza Paisleybe a délutáni edzésre, majd este záróráig megint a pult mögött.
A St. Mirren 1977-ben megnyerte az első osztályt, amivel feljutott, de a színfalak mögött állt a bál. Az Aberdeen felkereste Fergie-t, aki egészen 1978-ig halogatta a távozást, elvégre addig szólt a szerződése. A dolog azonban a tulaj fülébe jutott.
„TAPASZTALATLAN ÉS TEHETSÉGTELEN, A MENEDZSERI PÁLYÁRA TELJESEN ALKALMATLAN”
Willie Todd, a klub akkori elnöke erről így beszélt később: „Jim Rodger a Daily Mirrortól azt állította, Alex legalább egyvalakit megkörnyékezett a csapatból, hogy menjen vele Aberdeenbe”. Todd kirúgta Fergusont, aki cserébe beperelte a klubot. A St. Mirren tizenöt pontban szedte össze Ferguson szerződésszegéseit: többek között állították, hogy Ferguson a pályamesterrel vitette el magát a Wembleybe az 1978-as BEK-döntőre (Ferguson azzal védekezett, hogy az összes költséget ő állta). Egy másik vád szerint sértegette a titkárnőjét. Ferguson erre azt mondta, egy vitában a saját titkárnője Todd mellé állt, amire Alex azt válaszolta: „Ilyen marhaságot ne csinálj többet!”.
A St. Mirren 1978-ban majdnem kiesett, de ez nem Ferguson hibája volt: ő csak a meccsek között keveredett bajba. Amikor végül jogi útra terelték az ügyet, az alábbi szakmai vélemény született meg Fergusonról: „tapasztalatlan és tehetségtelen, a menedzseri pályára teljesen alkalmatlan”.
Önéletrajzi könyvében Ferguson így ír az esetről: „Ahogy átgondoltam a dolgot, még mindig dühös voltam, de megtanultam, hogy a vezetési stílusom kiszolgáltatottá tesz. Együtt kell élni azzal, hogy az ember néha utálja a főnökét.”
Joachim Löw a Tirol Innsbrucknál 2001-ben már azt sem engedhette meg magának, hogy hibázzon.
A Karlsruhénál és az Adanaspornál eltöltött szörnyűséges időszak után senki sem hitte volna, hogy a német válogatott egyszer Löwvel a kispadon nyeri meg a világbajnokságot.
Amikor 1999-ben leigazolt a Karlsruhéhoz, már öt éve edzősködött: a Stuttgarttól és a Fenerbahcétól is sikeresen távozott. Aztán az első öt hónapjában egy győzelmet, hét döntetlent és tíz vereséget sikerült összehoznia. Még az idény vége előtt távozott a klubtól, amelynek tizenkét pontra lett volna szüksége ahhoz, hogy ne essen ki, pedig két éve még a Bundesligában játszott. Löw visszaadta a szerződést, és azt tanácsolta, költsék a fizetését jobb játékosok vásárlására, hátha elkerülhetik a kiesést.
Nem akart bűnbak lenni. Egy működésképtelen klubbal kellett dolgoznia, amely két év alatt háromszor váltott edzőt. A sportigazgató Guido Buchwald, az 1990-es vb-győztes válogatott egyik tagja szörnyű igazolásokra verte el a pénzt. Bár az is igaz, hogy Löw utódjával az idény hátralévő hét meccséből kettőt megnyertek.
Joachim az Adanaspornál ütött tanyát, Törökországban. A Karlsruhe ehhez képest semmi volt: alig három hónapot tudott maradni, ez alatt egy meccset sem nyert meg. Az Adanaspor a tabella alján végzett.
Úgy tűnt, lassan befejezheti edzői pályafutását. De akkor jött a Tirol Innsbruck. Ami a focit illeti: Löw egymás után három bajnoki címhez juttatta a csapatot. A klub maga azonban a tönk szélén állt: lehúzta az adósságspirál, az új építésű stadiont pedig a feléig sem tudta megtölteni.
A Tirol Innsbruck 2002 áprilisában licencet kapott, hogy az osztrák Bundesligában játsszon, azzal a feltétellel, hogy letesz 4.5 millió eurót az asztalra, igazolva, hogy képes lesz végigjátszani a bajnokságot. Nem tudták összeszedni az összeget, így az egyesületet csődeljárás keretében felszámolták, Löw pedig ismét az utcára került. Bármivel próbálkozott, kirántották a talajt a lába alól.
Egy évvel később az FK Austria Wiennel megnyerte a bajnokságot. És Jürgen Klinsmann elhívta a válogatotthoz segédedzőnek…
A nemzetközi színtér jobban állt neki, mint a klubfoci. Arra nem sok esély volt, hogy a német válogatott csődbe menjen.
„Amíg meg nem jártad a poklot, senki sem fog komolyan venni” – szokták mondani a Szilikon-völgyben. Buktatók nélkül senkiből sem lesz jó szakvezető.
Arséne Wenger edzői pályafutása remekül indult. A Strasbourgnál az ifjúsági csapat trénereként, a Cannes-nál segédedzőként szerzett nevet magának. Michel Platini apja, Aldo 1984-ben, 34 évesen beajánlotta a lotaringiai Nancyhoz.
Az első meccsén a Parc de Princes-be vitte a csapatot, ahol az 4–2-re megverte a házigazda PSG-t. Ugyanabban az idényben oda-vissza győzte le a Marseille-t, és amikor a PSG jött vendégségbe az idény utolsó meccsére, 6–1-gyel küldte haza a fővárosiakat. Bárcsak több ember látta volna: sajnos csak négyezer szurkoló ment ki a meccsre.
A csapat a tizenegyedik helyezett lett a Ligue 1-ben, amivel kissé túllőtt a célon: a Nancy akkoriban a fennmaradásért küzdött, és gyakran kénytelen volt eladni a legjobb játékosait. Később Wenger erről így beszélt a francia televízióban: „Nem volt könnyű. Évről évre keményen kellett küzdenünk, nehogy kiessünk. És az összes jó játékos elment.” Az első nyáron távozott Robert Jacques, Wenger főcsatára; amikor a következő idényben már a PSG színeiben játszott, ő törte meg a Nancy nyerő szériáját. A klub a maradék kevés pénzét is kénytelen volt az edzőpályára költeni. Mivel nem volt tőkéje belépni a játékospiacra, Wenger kénytelen volt az akadémiáról érkezetteket játszatni.
Ezerkilencszáznyolcvanhatban a tizennyolcadik helyen végzett a csapat: az osztályozón sikerült 3–2-es összesítéssel leköröznie a Mulhouse-t.
A bukást azonban nem lehetett sokáig halogatni. Még több futballistát kellett pénzzé tenni, és amikor az 1986–87-es idényben 4–0-ra vesztettek a Brest ellen, már mindenki tudta, hogy vége. Huszonnyolc gólt szereztek az idény harmincnyolc meccsén: búcsúzniuk kellett az első osztálytól.
Ezúttal Wenger is távozott. Nem akarta épp a kiesés pillanatában otthagyni a klubot, de addigra a külső szemlélők érdeklődését is felkeltette. A Monaco egy ideje már figyelte, de a Nancy nem akarta elengedni a szerződése lejárta előtt.
Wengernek a Monaco és a PSG közül kellett választania. Mivel a Monaco elnökéről tudta, hogy jó véleménnyel van róla, oda ment. A döntés egész későbbi pályáját meghatározta
Egy éven belül megnyerte a francia bajnokságot, és belépett az európai küzdőtérre. Ekkor már olyan fontos emberek figyeltek fel rá, mint az Arsenal alelnöke, David Dein. Wenger megjárta a poklot: és valóban elkezdték komolyan venni.
Bobby Robson edzői pályafutása rosszabbul nem is kezdődhetett volna. Az első megbízása már az első meccs előtt a bíróságon ért véget, a második pedig kieséssel indult.
Ha Robson ma vágott volna bele az edzői munkába, egy ilyen kezdés után esélye sem lett volna kimászni a gödörből, és megnyerni az UEFA-kupát az Ipswich-csel, eljutni a vb-elődöntőbe a válogatottal, és 1997-ben a Barcelonával elért KEK-győzelemért megkapni az Év menedzsere díjat.
Robson 1967-ben nem fogadta el a Southend ajánlatát, hanem családjával együtt hajóra szállt, és a kanadai Vancouverbe utazott, az észak-amerikai bajnokság első idényére.
Brigadier Ted Eakins, a Vancouver Royals tulajdonosa meggyőzte a harmincnégy éves angol pályakezdőt, hogy jöjjön a klubjához vezetőedzőnek. Eakins nagy terve az volt, hogy a Royalst egybeolvasztja a San Francisco Golden Gate Galesszel. Elvégre csak 1300 kilométer és egy országhatár választja el a két várost.
REGGEL MUNKÁBA IGYEKEZETT, ÉS MEGLÁTTA EGY ÚJSÁGOSBÓDÉN A SZALAGCÍMET: „ROBSONT KIRÚGTÁK!”
Nem mintha ez önmagában nem lett volna elég bonyolult, de Robson csak a vancouveri csapatot edzette: San Franciscóban ugyanis a Real Madrid magyar sztárja, Puskás Ferenc menedzselte a csapatot. A cél az volt, hogy a két klub a kanadai székhelyen végül egyesüljön. Zseniális, nem?
Mi az, hogy forduljunk vissza?
Hát egyáltalán nem. Először is, Robson igazából nem értette, mire is vállalkozott, amikor aláírta a „vezetőedzői” szerződést. Puskás nem igazán tudott angolul, és lássuk be, Robson magyartudása s hagyott kívánnivalót maga után.
Másodszor, Robsont egyáltalán nem nyűgözte le a Mágikus Magyar: az volt a véleménye, hogy Puskás „csak egy kiöregedett játékos, aki edzőnek akar látszani”. Később, 1971-ben Puskás a BEK döntőjéig vitte a Panathinaikoszt, vagyis vagy nagyon gyorsan belejött, vagy jól titkolta a tehetségét. Akárhogy is, az egész terv halálra volt ítélve, Robson pedig jogi úton érvényteleníttette a szerződést.
A Fulham dobott neki mentőövet, a klub, ahol Bobby játékosként 370-szer lépett pályára. Sajnos rosszkor érkezett jó helyre: a londoniaknak csak tizenhat pontjuk volt az elmúlt huszonnégy mérkőzésből, amikor Robson átvette a posztot Vic Buckinghamtől, az Ajax egykori vezetőedzőjétől, a totális futball egyik atyjától.
Robson legnagyobb sikere a Fulhamnél Malcolm Macdonald leigazolása volt a félprofi Tonbridge Angelstől: a hátvédből olyan csatárt faragott, aki végül a Newcastle egyik hőse lett. Robson azonban mindig kénytelen volt eladni a jobb játékosokat, a maradéktól meg nem lehetett csodát várni, így a Fulham 1968-ban kiesett az első osztályból. Különösen kínossá tette a helyzetet, hogy a később a válogatottat irányító Robson olyan labdarúgóknak volt kénytelen parancsolgatni, akikkel nemrég még együtt játszott.
A Fulham a tabella nyolcadik helyén állt 1968 novemberében. Egy reggel, amikor épp munkába igyekezett, meglátta egy újságosbódé oldalára ragasztva az alábbi szalagcímet: „Robsont kirúgták!”. Az nem lehet, hogy róla van szó! Pedig de.
Kérdésére a klub titkára elmondta, hogy másnap terveznek az ügyben formális ülést tartani, de a döntés már megszületett. Robson így ír az elbocsátás hivatalos bejelentéséről 2005-ös önéletrajzában: „Miután a kezembe adták a végzést, otthagytam őket a tanácsteremben, és kisétáltam a pályára, ahol játékospályafutásom túlnyomó részét töltöttem. Megálltam a kezdőkörben, felnéztem az öreg stadionra, és eleredt a könnyem.”
Képzeletünkben elsétált a hétéves Gary Lineker mellett, aki ezt később elmesélhette Paul Gascoigne-nak.
Herbert Chapman nélkül nem lehet listát írni mesteredzőkről. Ezerkilencszázhuszonkettőben megnyerte az FA-kupát a Huddersfielddel, amit két hazai ligagyőzelem követett. Majd ugyanezt megismételte az Arsenallal. És valószínűleg folytatta volna a nyertes szériát, de 1934 januárjában belehalt egy súlyos tüdőgyulladásba.
A Leeds City FC-nél töltött időszaka azonban jelentős botrányoktól volt hangos. Herbertet egy életre eltiltották a labdarúgástól, a Leeds City pedig feloszlott: az utána maradt űrt töltötte be az Elland Roadon alapított Leeds United.
Chapman 1912-ben csatlakozott a Leeds Cityhez mint edző és titkár. Az első világháborúban csak félgőzzel dolgozott a klubnak, mert beállt egy lőszergyárba munkavezetőnek. A háború idején a labdarúgók maximális fizetését államilag korlátozták. Amikor híre ment, hogy a Leeds City játékosai mégis többet kapnak az előírtnál, az FA magyarázatot követelt a klubtól.
A leedsieknek nem akaródzott válaszolniuk. A klub nem volt hajlandó kiadni a szóban forgó dokumentumokat, ami felért egy beismerő vallomással. Az FA kirúgta őket a ligából, és a klub bezárta kapuit. Chapmannel együtt öt tisztviselőt vontak felelősségre.
Életrajzi könyvében Patrick Barclay így magyarázza a történteket: „Örök vita tárgya, hogy Chapman milyen szerepet játszott az ügyben. Az is lehet, hogy ártatlan volt. Papíron nem tekinthető bűnösnek, elvégre a Leeds Cityt nem tiltott kifizetések, hanem a dokumentumok visszatartása miatt büntették meg.
Chapman fellebbezését elutasították. Ekkorra már egy vasgyárban dolgozott Selbyben. A Huddersfield 1921-ben aztán felkérte segédedzőnek. A klub támogatta a második fellebbezésben: terhelő bizonyítékok hiányában az eltiltást végül visszavonták. Több mint egy évvel később Chapman megnyerte az FA-kupát.
Guardiola és Sir Alf Ramsey is szívesen elfelejtenék a bemutatkozó meccsüket edzőként.
Nem minden tréner lehet olyan, mint Bill Nicholson, aki az első meccsén a Spursszel 10:4-re megverte az Evertont. Alf Ramsey és Pep Guardiola első megméretése nem volt ilyen zökkenőmentes.
Tizenegy esztendővel a vb-győzelem előtt, 1955-ben Ramsey csatlakozott a frissen harmadosztályba bukó Ipswich-hez. Az első meccsen otthon kaptak ki 2:0-ra a Torquaytől. Ahogy az újságok másnap írták: „a valaha látott legszörnyűbb teljesítmény a Portman Roadon”.
Ramsey a kritikákra fittyet hányva készült a második mérkőzésre, és 4:2-re megverték a Southamptont. Hét évvel később angol bajnok lett a csapat.
Pep Guardiolának erre egy év is elég volt, bár ő a Barcelona A-csapatát vette át a Bután. Ja, hogy úgy könnyű? Pedig nem volt az. A Barca 1–0-ra kikapott a Numanciától az első ligamérkőzésen, és a Racing Santander is megszorongatta. A csapat a tizenhetedik helyen állt. A harmadik, Sporting Gijón elleni találkozó előtt a sajtó már le is írta Guardiolát. Szerencséjére a katalánok 6–1-re taroltak.
A Barcelona még abban az idényben megnyerte a Király-kupát, majd a La Ligát. Három hónappal később elhódította a Spanyol Szuperkupát, majd az UEFA Szuperkupáját és végül a FIFA-klubvilágbajnokságot. Mindezt egy év alatt. Guardiola talán mégis alkalmas volt a feladatra.
Lehet, hogy Bobby Robsont meglepte, hogy elküldték, de legalább nem a félidőben szóltak neki, az idény utolsó napján, egy karnyújtásnyira a bajnoki címtől.
Carlo Ancelotti vért izzadt azért, hogy elfogadják a Juventus szurkolói. Játékosként mindig is a Romához és a Milanhoz állt közelebb, a Juve két legnagyobb riválisához. Ráadásul Marcello Lippit volt kénytelen váltani, akit vallásos áhítattal tiszteltek, és senki sem lett volna elég jó helyette. Ancelotti a Parmából jött, ahonnan kirúgták, mert csapata csak hatodik lett a Serie A-ban.
„Minden téren különböztünk – mondta Ancelotti a Juventusnál töltött időszakáról. – Én parasztgyerek voltam. Ők meg öltönyös-nyakkendős üzletemberek. Swatch voltam a Rolexek között. Műanyag az arany ellen.”
A kudarc persze nézőpont kérdése. A Juvénál a Scudetto a minimum. Ancelotti első idényében nyolc mérkőzéssel a vége előtt kilenc ponttal jártak a Lazio előtt. Három meccsel a vége előtt viszont elbuktak.
Ancelotti és a Juventus reményeit elmosta a perugiai eső
Az 1999–2000-es idény utolsó napján a Lazio 3–0-ra megverte a Regginát a napsütötte Rómában, 140 kilométerrel odébb, Perugiában pedig az ítéletidő miatt 80 percet csúszott a második félidő. Pierluigi Collina végül úgy döntött, folytatják a mérkőzést. A Juventusnak győznie kellett, ha bajnok akart lenni. A találkozó egyetlen gólját Alessandro Calori, a Perugia játékosa szerezte. A torinóiak lecsúsztak a Scudettóról.
„A JUVENTUS SZURKOLÓI NEM SZERETTÉK, NEM TUDTÁK ELFOGADNI. MA IS KUDARCKÉNT EMLEGETIK”
Kétezer-egyben újra nekifutottak. Ancelotti már tudta, hogy az idény végén leváltják, de ezt a szurkolók bizarr módon az utolsó meccs alatt, a félidőben tudták meg, amikor a Juventus épp 1–0-ra vezetett az Atalanta ellen, és jó esélye volt a bajnoki címre. A Roma azonban 2–0-ra megverte a Parmát, amivel elhalászta a Juventus orra elől a trófeát.
„Hogy miért kellett mennie? Nehéz olyan városban dolgozni, ahol a szurkolók és a sajtó is a véredet akarja” – mondta a tulajdonos Gianni Agnelli.
A játékosok is tudták ezt. „Carlo rengeteget szenvedett a Juve-drukkerek miatt – emlékezett Alessandro Tacchinardi. – Nem tudták elfogadni. Úgy emlegetik a torinói szerepvállalását, mintha kudarcot vallott volna, csak azért, mert nem nyert bajnokságot, de szerintem jó idényei voltak. Sokat fejlesztett a csapat taktikáján. Megváltoztatta az addigi négy négy kettes felállást, beletett egy trequartistát (egy klasszikus irányítót – a szerk.). Később mindig ezt alkalmazta.”
Ez volt az a 4–3–1–2-es hadrend, amivel hazai és európai téren is sikereket ért el a Milannal. Például 2003-ban, a Bajnokok Ligája döntőjében, az Old Traffordon. Éppen a Juventus ellen.
Húsz évvel az után, hogy először próbált szerencsét a Juventus kispadján, az elmúlt nyáron ismét szóba került a neve a torinóiak lehetséges edzőinek listáján, mielőtt a szintén volt Chelsea-tréner Maurizio Sarrira esett a választás. Ancelotti nyilván örült, hogy nem kell otthagynia Nápolyt. Pedig bizonyára nagy volt a kísértés, hogy a félidőben jelentse be döntését.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. januári lapszámában.)
