Interjú Emanuel Rosu Illusztráció Gavin McBain
Sosem gondoltam volna, hogy a Steaua Bucaresti egyszer BEK-győztes lesz. Ki gondolta volna? Addigra már hatszor elbukott az első körben. Nem gondoltuk, hogy messzire jutnánk. Persze teljesíteni akartuk a kötelességünket a szurkolók és a tulajdonosok felé, de a trófea nagyon messze volt.
Az 1985–86-os kiírás elején olyan csapatokkal kellett megküzdenünk, amelyeket manapság már nem látni a Bajnokok Ligájában: ilyen a dán Vejle, a magyar Honvéd vagy a finn Lahti.
Akkoriban Románia még kommunista uralom alatt állt: a klub nem hivatalos elnöke maga Valentin Ceausescu, a diktátor Nicolae Ceausescu fia volt. Amikor bejutottunk a negyeddöntőbe, eljött hozzánk, és azt mondta, innen már egyenes az út a győzelemig. Amikor kiment a szobából, majdnem kinevettük. Lehetetlennek tűnt.
Valójában sokat köszönhettünk neki. Télen felvitt minket a hegyekbe edzőtáborba. Mire tavasszal lejöttünk, bivalyerősek voltunk. Otthon neki köszönhetően játszhattunk reflektorfényben az áramfogyasztási tilalom ellenére is. És amikor kiderült, hogy mezt kell váltanunk a Barcelona színei miatt, Valentin csináltatott nekünk új, piros-fehér dresszt.
Egy tucat könyvet meg tudnék tölteni az emlékeimmel arról az évről. Csak le kellene ülnöm, hogy megírjam. Mindkét Lahti elleni meccsnek külön története van. Az odavágót Bukarestben játszottuk, pedig az egész országot elöntötte az árvíz. Amikor a pályát több mint fél méter mély víz borította el, a klub tulajdonosa, a román hadsereg jött segíteni. Hogy mit csináltak? Két helikopterrel felszárították a pályát.
A finnországi visszavágón sem volt sokkal jobb a helyzet. Méteres hótorlaszok vették körbe a játékteret. De jó volt a hangulat. Több mint harmincezren jöttek el, ami rekordnak számított Finnországban, és mind a románokat akarták látni.
Mire az elődöntő visszavágóján megvertük az Anderlechtet három nullára (egy egy nullás elvesztett odavágó után), már jóval merészebbek voltunk.
Persze Sevillában még így is mi voltunk az esélytelenek. Mégiscsak a Barcelonáról volt szó. Nyilván azt hitték, nem tudunk az ő szintjükön játszani, és nem gondolták, hogy a hosszabbításig kihúzzuk.
Ahogy múltak a percek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lesz könnyű dolguk. A sok edzés meghozta gyümölcsét. Akadt néhány helyzetünk is. Azt hiszem, a kilencvenedik perc körül már kezdtek aggódni. A hosszabbításban szerintem már mi voltunk a jobbak.
Ahogy tovább folyt a meccs, mi egyre magabiztosabbak lettünk, ők meg egyre idegesebbek. Nem a leglátványosabb döntő volt, az már igaz, de elképesztő erő volt bennünk, és hittünk magunkban.
Ahogy a bíró lefújta a hosszabbítást, azt gondoltam: „Eljött az én időm!”. Nem is érdekelt, tőlünk ki lő majd, minden erőmmel a feladatra összpontosítottam. Nem is néztem a mi tizenegyeseinket, csak a szurkolók reakcióját láttam.
Volt két újságírónk, akik segítettek videókat gyűjteni az ellenfeleinkről a román nagykövetségen dolgozóktól. A sors iróniája, hogy az egyetlen meccs, amit nem láttam, a Barcelona elődöntője volt a Göteborg ellen, ahol tizenegyespárbajjal nyertek. Vagyis nem tudtam, hogyan lő Ángel Pedraza, Pichi Alonso meg a többiek, de talán jobb is volt így. Biztosan azt hitték, hogy már tanulmányoztam őket, ami elbizonytalaníthatta őket.
Az elsőt volt a legnehezebb kivédeni, José Ramón Alexankóét. Jól tippeltem meg az irányt. Az a fajta lövés volt, ami a kapusok kedvence: nem túl magas, nem túl erős. Ha a másik irányba megyek, úgy tűnt volna, hogy megfontolt lövés, de jól ugrottam. Hogy szerencse lett volna? Figyelj, vetődhetsz tízből tízszer a jó irányba: ha nem vagy elég edzett vagy erős, akkor egyiket sem véded ki.
Nagy volt a nyomás, mert Urruti kivédte az első két lövésünket, de mindig is a tizenegyesek mestere voltam, ismertem már a lövők észjárását. A másodiknál megpróbáltam logikus megközelítéssel élni. Pedraza volt a következő. Megpróbáltam a helyébe képzelni magam. Urruti az első lövésnél balra ugrott, a másodiknál jobbra. Én viszont megint jobbra ugrottam. Pedraza talán azt gondolta, én is egyszer ide, egyszer oda vetődök, mint Urruti. Jó formában voltam. Erős lábam volt, nagyot ugrottam, hogy biztosan meglegyen.
Marius Lacatus kapufás góljával és a kétszer két hárítással egygólos előnyben voltunk. A harmadik volt a legkönnyebb. Alonso biztosan azt gondolta, ha kétszer jobbra vetődtem, harmadjára nem merek, úgyhogy oda lőtt. Pedig harmadjára is jobbra mentem, és ezt is könnyedén elkaptam. Gabi Balint szépen begurította a sarokba a következőt, úgyhogy már két góllal vezettünk. Minden a Barcelona következő tizenegyesén múlott. Marcos volt a soron. Megérzésre mentem. Ha aprólékosan elemezzük a felvételt, látni lehet, hogyan játszottam vele. Először elhitettem vele, hogy balra készülök ugrani. Ahogy közeledett, kissé jobbra léptem, majd hirtelen balra ugrottam. Látta, hogy irányt váltok, azt hitte, mégis jobbra ugrok, és megeresztett egy gyenge lövést balra. Így elmagyarázva egyszerűnek tűnhet, de hidd el, hetvenezer néző előtt, a BEK-döntőben sokkal bonyolultabb!
Dumitru Stangaciu, a cserekapus (balra): „Én is kivédtem volna mindet!”
Azt sem tudtuk, hogyan ünnepeljünk. Teljesen megdöbbentünk. Megkaptuk a kupát, visszamentünk a szállodába, megittunk egy pohár bort, talán egy kis pezsgőt, és ennyi. A másnap azonban őrületes volt.
A Barca régi riválisa volt a Sevillának és a Real Betisnek is, úgyhogy a helyiek sörrel itattak minket. Papírpénzt meg szalvétákat írattak alá velünk. Nekünk, akik egy zárt, kommunista országból jöttünk, ez elképesztő volt. El sem hittem. Huszonhét évesen négy tizenegyest védtem ki a BEK-döntőben, megnyertük a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Pedig ez volt az utolsó mérkőzésem ezen a szinten.
Romániában azt rebesgették, a vezetőség nem akarja, hogy megnyerjük a serleget.
Őrültség volt. Nem tudom, honnan jöhetett a pletyka. A kommunisták jelentős jutalmakat ígértek nekünk! Nem mintha azt kaptuk volna, amit ígértek… Először úgy volt, hogy egy román gyártmányú motort kapunk. Aztán ebből lett egy Dacia személyautó, abból egy összkerekes ARO, szintén román gyártmány. Két hónappal a finálé után végül mindenki kapott egy ARO terepjárót. A gond az volt, hogy nem újakat adtak: korábban a hadsereg használta őket! A kapitányunkat, Stefan Iovant még nagyobb meglepetés érte. Az ő ARO-ját több különböző autóból barkácsolták össze! Nem igazán örült neki, bár mi meg voltunk elégedve. Az ARO pont megfelel egy birkapásztornak: jó áron el is adtuk nekik mindet.
Ám ekkor fordultak igazán rosszra a dolgok. Néhány héttel a döntő után játszanom kellett volna egy mérkőzésen, amit megbundáztak. Az volt a cél, hogy a mi csatárunk legyen a bajnokság legjobb góllövője, de én nem akartam ebben részt venni. Támadónk végül három gólt lőtt, de a Sportulnál egy tehetséges srác az utolsó meccsén még többet, úgyhogy harmincegy góllal zárta az idényt. Az a srác Gheorghe Hagi volt.
„MINDENKI KAPOTT EGY TEREPJÁRÓT, DE A HADSEREG HASZNÁLT AUTÓI VOLTAK. ELADTUK ŐKET A PÁSZTOROKNAK”
Mivel nem voltam hajlandó játszani, két hétre kitiltottak a klub területéről. Még tárgyalást is rendeztek a pályán, ott volt a diktátor fivére, Ilie Ceausescu meg egy tábornok. A kiszabott pénzbüntetés kéthavi fizetésemmel ért fel, de itt még nem ért véget a rémálom.
A jobb karomban egy aneurizmát fedeztek fel az orvosok. Megműtöttek, és már indultam is a csapat után Tokióba a világkupára, a River Plate elleni meccsre. Az edzéseken ott kellett ugrálnom a többiekkel, hogy a helyi sajtósok le tudjanak fényképezni: csak arra kellett figyelnem, hogy ne essek a jobb oldalamra. Az orvosok hamar megmondták, hogy túl veszélyes lenne tovább játszanom. Úgyhogy kirúgtak a hadseregtől is, mert Ceausescu azt mondta: ha nem tudok focizni, a hadseregben sem maradhatok (a Steaua Bucaresti a román hadsereg saját klubja volt, a tagjai katonák voltak – a szerk.). El sem hittem. Hatalmasat zuhantam.
Innen jött a pletyka, hogy Nicu Ceausescu, Valentin öccse karon lőtt: de ez nem igaz. Már harminchárom éve kérdezik, hogy valóban rám lőtt-e a Ceausescu család valamelyik tagja, mert túl jó voltam, vagy felidegesítettem őket. Akkoriban Bukarestben már nagyon utálták őket. Ha valaki reggel mondott valamit egy gyárban, estére az egész város zsongott.
Duckadam kivédi Pedraza lövését
A döntő után még találkoztunk is Nicolaéval. Volt egy fogadás, ahol beszélgetett velünk, amire egyikünk sem számított. Nem volt barátságos, egy elismerő szava sem akadt: hűvös volt. Még azt is mondta, ha jobban felkészülünk, már a hosszabbítás előtt nyerhettünk volna!
Később a határőrségnél helyezkedtem el, ott töltöttem hét évet. Most a Steaua (új nevén: FCSB – a szerk.) követe vagyok.
Szokták kérdezni, hogy lesz-e még ilyen, de amit akkor csináltam, azt hiszem, egyedi volt. Kelet-európai csapat voltunk, százhúsz perc és négy tizenegyes után is nulla nullára állt a meccs, és én a maradék kettőt is kivédtem. Elég sok oka van, hogy egyedi eset lett, és szerintem nem is ismétlődik már meg.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. februári lapszámában.)
