Cazorla majdnem elvesztette a lábát, de a király visszatért

Szöveg Chris Flanagan Fotó Leon Csernohlavek

Santi Cazorla sohasem felejti el a napot, amikor élete négy legnehezebb éve után visszatért a spanyol válogatott öltözőjébe.

Voltak új arcok, és voltak régiek. A régi szép időkből ismert csapattársak barátként üdvözölték: Sergio Ramos, Jordi Alba, Sergio Busquets, Jesús Navas és még sokan. Azok, akikkel Európa-bajnokságokat nyert. Akikkel azt hitte, sohasem játszhat többet.

„Beléptem, és azt kérdezték: mit keresek ott? – idézi fel nevetve Cazorla azt a júniusi napot. – Amire azt feleltem, nem tudom. Hihetetlen, nem igaz?”

Még most is nehezére esik elhinni, ahogy itt ülünk a Villarreal edzőkomplexumának stadionjában. Húsz fok van, de nem tudni, mi áraszt több melegséget, a nap az égen vagy a velünk beszélgető Cazorla. Kevesen vannak a világon, akik boldogabbak lehetnek, mint ő. A teljes kudarcból hozta vissza a pályafutását.

Maga sem hitte, hogy lehetősége lesz újrakezdeni, most mégis teljesült a lehetetlen. Harmincöt évesen, két évvel az után, hogy majdnem elvesztette a jobb lábát, az után, hogy majdnem feladta és visszavonult, Cazorla ismét a spanyol válogatott rendes tagja.

Sokáig úgy tűnt, az Anglia elleni 2015-ös győzelem, Cazorla hetvenhatodik mérkőzése volt az utolsó a válogatottban. Ő rúgta a második gólt: egész testét kihasználva, ballal varrta be a labdát a háló sarkába.

Cazorla addigra már két éve küszködött lábsérülésével, ami az Arsenalnál töltött második idénye óta kísérte. Az első idényben tizenkét gólt szerzett, kitartó labdabirtoklásával pedig kivívta az Ágyúsok tiszteletét. A nyári szünet után Genfben a chilei válogatott elleni felkészülési meccs következett.

„Egy kisebb rúgást kaptam a bokámra, ami után sokat fájt a jobb lábam – mondja Cazorla. Négy héttel később már ismét az Arsenallal lépett pályára, de valami nem stimmelt. – Először azt hittem, kicsi rúgás volt, nem veszélyes, néhány hónapig fájni fog, és ennyi. De nem így lett. Meccsről meccsre, napról napra kicsit jobban fájt.”

Sokáig észre sem lehetett venni. A 2013–14-es idény végén Cazorla rúgta az FA-kupa döntőjének harmadik gólját, amivel az észak-londoniak elkezdhettek feltámadni 2–0-s vert helyzetből a Hull City ellen. Arséne Wenger kilenc év után aznap nyert először trófeát.

Cazorla a válogatottban is szerepelt, egészen a 2015-ös Anglia elleni mérkőzésig. A 2016-os Európa-bajnokságra már ki sem jutott, bár az új idényt még elkezdte az Arsenallal. Hamar rá kellett jönnie azonban, hogy a saját érdekében abba kell hagynia a játékot.

„A MŰTÉT UTÁN FELKELTEM, MEGLÁTTAM A KAROMAT, ÉS AZT MONDTAM: MI EZ, BARÁTOCSKÁM?”

Akkor ugyan még nem tudta, de 2016-ban játszott utoljára az Arsenal színeiben, a bolgár Ludogorec elleni meccsen. Az Ágyúsok 6–0-ra nyertek aznap: mielőtt lecserélték, Cazorla még adott egy gyönyörű gólpasszt Mesut Özilnek a negyedik gólhoz.

„Az volt az utolsó estém az Emirates Stadionban, és valóban az a gólpassz volt az utolsó labdaérintésem, de már akkor is nehéz volt – emlékezik. – Meccsről meccsre nagyobb fájdalmaim voltak: egy percét sem élveztem a mérkőzéseknek. Utána elsírtam magam a fájdalomtól. Egy lépést sem tudtam megtenni. Az orvosok azt mondták, azonnal abba kell hagynom a labdarúgást, és ki kellett deríteni, mi van a bokámmal.”

Megműtötték, de ezzel sem volt vége: a műtét fertőzéshez vezetett. Kiderült, hogy üszkösödni kezdett a lába: mintha egy első világháborús lövészárokban sérült volna meg. Cazorla halálra rémült, amikor megtudta, hogy a fertőzés szép lassan elemészti az Achilles-inát.

„Azt mondták, már tíz centi hiányzik belőle. Nem hittem el – folytatja. – Azt hiszem, kicsit későn fedezték fel. A bőröm addigra teljesen elhalt, azt mondták, a karomról kell áttenni egy darabot. Egész életem legborzalmasabb időszaka volt, nemcsak a pályafutásomé.”

A bal karjáról kellett bőrt venni, pedig korábban oda tetováltatta lánya, India nevét is. „Azt mondták, ott a legjobb az artériás működés, ezért onnan érdemes venni” – idézi fel.

Azzal nem számolt, mégis mekkora darabot vágnak ki. Teljesen kettészakították a tetoválást: a karján még mindig olvasható, hogy „Ind”, a második rész, „ia”, viszont már a bokáját díszíti.

„Azt hittem, csak egy kis részt vesznek le. Amikor a műtét után felkeltem, és megláttam a karomat, azt mondtam: nahát, mi ez, barátocskám?”

Lehetett volna rosszabb is. Ha később fedezik fel a fertőzést, akár amputációra is sor kerülhetett volna. „Igen, közölték, hogy volt rá esély, de nem akartam elhinni – magyarázza Cazorla, akit láthatóan most is felzaklat lába elvesztésének gondolata. – Nehéz azzal a tudattal élni, hogy bármikor elveszthetem a lábam. Azt mondták, egy kevés sansz mindig lesz rá, de próbálok nem erre gondolni.”

Harminckét éves volt, elkerülhetetlennek látszott a visszavonulás. „Tudatták, vissza kell vonulnom, de mindennap visszajártam a kórházba, hogy hamarabb felépülhessek. Megmondtam, hogy nem akarok meghátrálni, vissza akarok térni.”

A spanyol középpályás optimizmusát súlyosan próbára tették a hosszú hetek, amelyeket felépülése alatt, a családjától távol töltött. Már nem is volt olyan szörnyű a visszavonulás gondolata.

„Egyedül voltam a szállodában, ez volt az egészben a legrosszabb. Minden héten elutaztam a terapeutámmal Vitóriába és Salamancába is. A szállodákban kaptam meg a kezeléseket, de még mindig mozdulni sem bírtam: nem tudtam járni, futni, labdához érni. Minden nap kínszenvedés volt. Megkísértett, hogy visszavonuljak. A legsötétebb pillanatokban felhívtam a feleségemet, és azt mondtam neki, abbahagyom. De ő mindig azt válaszolta, hogy nem, másnap felkelek, elmegyek a kórházba, és küzdök. A családom, a barátaim, a terapeutám és az orvosom is hittek bennem. Küzdenem kellett, hogy kiderüljön, játszhatok-e még.”

Végül sikerült elindulnia a felépülés felé, bár az arsenalos éveknek így is befellegzett. Már 2016-ban lejárt a szerződése, amit Wenger egy évvel hosszabbított meg, amikor Cazorla Svédországba repült első bokaműtétjére – a tízből.

„Nem tudtuk, hogyan lesz tovább – idézi fel a vészterhes időket Cazorla. – A műtét előtt felhívott Wenger, és azt mondta, írtak még egy megállapodást, kapok még egy évet. Műttessem meg magam, ne izguljak, és menjek vissza, amint tudok. Nagyon jólesett. Hálás vagyok neki.”

A 2017–18-as idény végére lejárt az egyéves hosszabbítás, bár Cazorla még messze járt attól, hogy visszatérjen. Wenger 2018. április 19-én arról beszélt, hogy mindenképpen ragaszkodik a sérült spanyolhoz. Másnap döntöttek az Arsenalnál, de nem Cazorla, hanem az edző ügyében. Az idény végével felmondták a szerződését.

Cazorla végül nem kapott újabb ajánlatot. Máshogy lett volna, ha Wenger mégis az Emiratesben marad? „Lehet, hogy akkor maradok még egy évet. De túl sok minden megváltozott: új menedzser, új munkatársak. Nem volt biztos, hogy maradok. Tudtam, hogy elég súlyos a sérülésem.”

Nagyon nehéz lehetett öt, Londonban töltött esztendő után így távoznia. „Valóban rosszul esett ott hagynom az Arsenalt, hiszen nagyon szerettem – vallja be Cazorla. – A felépülésem alatt több csapattársam is írogatott nekem, főleg a spanyolok, Nacho Monreal és Héctor Bellerín, de Per Mertesacker és Danny Welbeck is törődött velem. Hetente megkérdezték, hogy vagyok. Arról érdeklődtek: mikor megyek vissza Londonba, mert hiányzom a pályáról! Öröm volt az Emiratesben játszani, kemény volt meccs nélkül búcsúznom.”

A futball nem ment, de nem tudta ennyiben hagyni. Néhány nappal az után, hogy Wenger távozását bejelentették, telefonált a francia szakembernek.

„Az Európa-liga elődöntője előtt felhívtam Wengert, és megkérdeztem, edzhetek-e velük a meccs előtt? Azt válaszolta, persze. Elmondtam, hogy játszani nem tudok, elég, ha tréningezhetek az Emiratesben. Még egyszer, utoljára.

Három órával a kezdőrúgás előtt mentem oda, szóval nem sokan voltak. De nekem sokat jelentett: futni egy kicsit, csak passzolgatni abban a stadionban. Szükségem volt erre az utolsó alkalomra.”

Végül Cazorla egykori első felnőtt klubja, a Villarreal ajánlotta fel, amit Wenger tett volna: velük készülhetett a nyáron, hogy megnézzék, tudják-e szerződtetni. Pár héten belül egyéves szerződést kapott. És hogy hogyan jelentették be? Meghívtak egy bűvészt az El Madrigalba. A pálya közepére állított üvegkalitka megtelt füsttel, és amikor kinyílt az ajtó, kilépett belőle maga Cazorla. „Hát az érdekes volt! – nevet Cazorla. – Sokáig voltam oda bezárva, vagy negyvenöt percig. Nálam volt a telefonom, azt kérdezgettem a többiektől, mi történik. Féltem, hogy ott hagynak egyedül.”

A látványos leleplezést végre élesben játszott mérkőzések követték. Legutóbbi klubmérkőzése után 668 nappal Cazorla pályára lépett a Villarreallal a La Liga 2018– 19-es idényében, a Real Sociedad ellen.

„Elárasztottak az érzelmek. Más a bajnoki, mint a barátságos meccs. Egy felkészülésin visszafoghattam volna magam. Itt azonban azt mondtam, csináljuk, lássuk, hogy lesz. Két év kényszerpihenő után kicsit féltem. De az első öt perc után már nagyon élveztem. Keményen megdolgoztam érte. Különleges nap volt.”

A visszatérő középpályás hamar lenyűgözte a közönséget. A sok szenvedés és kétség közepette sem felejtette el, hogyan kell játszani.

„Tudtam, ha nem kezdek erősen, azt mondják majd, végem van, nem állom meg a helyem az első osztályban. Úgy érzem, jól indultam. Néha belenyilall a fájdalom, de ez most más, ez nem súlyos.”

Cazorla 2019 elején szintet lépett: két gólt rúgott a klubvilágbajnok Real ellen. Az El Madrigalban játszott mérkőzés 2–2-vel zárult.

„A betegágyban fekve Real Madrid-, Barcelona- és Arsenal-meccseket néztem, és az járt a fejemben: szeretnék még egyszer ilyen nagy csapatok ellen játszani. Amikor visszatértem, két gólt lőttem a Real Madridnak: mámoros volt.”

Nem volt felhőtlen az első idény: Cazorla csúcsformája ellenére a Villarrealt a kiesés fenyegette. Áprilisban az öltöző bejáratánál zokogott, amikor a Real Betis elleni mérkőzésen nem sikerült belőnie egy kulcsfontosságú büntetőt. „Nehéz helyzet volt – vallja be. – Egy héten három meccset játszottunk. A Celta Vigo ellen félidőben kettő nullra vezettünk, mégis vesztettünk három kettőre. A Barcelona ellen a hosszabbításban vezettünk négy kettőre, aztán Lionel Messi és Luis Suárez is gólt szerzett. Majd kettő egyre megint kikaptunk a Betistől, ahol elrontottam egy tizenegyest az utolsó percben.”

Cazorla azonban már nagyobb akadályokat is legyőzött. Három győzelemhez segítette hozzá a Villarrealt, amivel megmenekültek a kieséstől. Néhány nappal később felhívták a válogatottól. „Meglepett – mondja. – Őszintén szólva nem hittem, hogy még játszom a nemzeti együttesben. Harmincnégy éves voltam már, és rengeteg remek, nálam fiatalabb középpályásunk van, egy egész nemzedék.”

Cazorlát kitörő örömmel üdvözölték régi játékostársai. Júniusban játszott először, Feröer ellen. Amikor Sergio Ramost lecserélték a félidőben, a hátvéd Cazorlának adta át a kapitányi karszalagot. „A válogatottság és hogy kapitány lehettem a második félidőre, tényleg csodálatos volt” – mosolyog Cazorla.

„SOSEM HITTEM, HOGY ÚJRA VÁLOGATOTT LESZEK. CSODÁLATOS VOLT KAPITÁNYNAK LENNI EGY FÉLIDŐRE”

Csúcsformáját második idényére is megtartotta: nemrég megdöntötte Juan Román Riquelme rekordját mint a Villarreal legtöbb gólt szerző középpályása; novemberben pedig pályára lépett a 2020-as Európa-bajnokság két utolsó selejtezőmérkőzésén. A Málta elleni meccsen szerzett gólja kísértetiesen hasonlított a 2015-ös góljára Anglia ellen. Ami majdnem az utolsó lett. Egy egyértelmű győzelem második gólja. Teljes testtel, bal lábbal a sarokba. A kapufa mellé. Jó újra látni, Santi Cazorla.

A visszatérése óta rengeteg üzenetet kapott a régi arsenalos csapattársaitól és Wengertől. „Sokan mondták, örülnek, hogy visszatértem. Wenger volt az egyikük, akinek nem tudok elég hálás lenni. A pályám egyik legfontosabb edzője volt. Amikor az Arsenalba kerültem, az első perctől hitt bennem.”

Az Arsenal-drukkerek sem feledkeztek meg róla. „A közösségi média oldalain csak úgy zsongtak: rengeteg üzenetet kaptam, nem is tudom, miért.” Pedig nem kellene meglepődnie: az Arsenalnál nagyra értékelték a munkáját.

„Próbálkoztam, ahogy a többiek is – szerénykedik. – Az első pillanattól csodálatos volt Londonban. A Hull elleni FA-kupa-döntőben szerzett gól a kedvencem: 2–0-ra vezetett az ellenfél, amikor a gólommal elkezdtük a fordítást. Az Arsenal már kilenc éve nem nyert semmilyen trófeát, úgyhogy sokat számított. Nagyon támogattak a szurkolók, szeretnek, és én is szeretem őket.”

Ha nem sérül meg, Cazorla mostanra talán az Arsenal kapitánya lenne. Bár már nem tartozott az Ágyúsokhoz, szívesen segített másfél éve Unai Emerynek, hogy megtalálja a közös hangot a csapattal. „Felhívott, a klubról és a játékosokról kérdezett – mondja Cazorla. – Próbáltam neki segíteni. Segítek az Arsenalnak, amikor csak tehetem.”

Szívesen visszatérne hozzájuk, akár pályafutása alkonyán is. „Meglátjuk, mit hoz a jövő – mondja. – Mindig örülök, ha Londonban járhatok.”

Az előző idényben Cazorla majdnem visszatért az Emiratesbe. Az Európa-liga negyeddöntőjét a Villarreal a Valencia ellen játszotta, a győztes pedig a londoniakkal került volna szembe. „Ha akkor megverjük a Valenciát, az Arsenallal játszottunk volna. Majdnem összejött. Minden vágyam, hogy újra az Ágyúsok drukkerei előtt játszhassak. Mindig mondom az ottaniaknak, hogy szervezzenek egy barátságos meccset, szeretnék még egyszer ott futballozni, mielőtt visszavonulok!”

A hosszú kiesés után azt reméli, messze még a búcsú. „Addig szeretnék játszani, ameddig csak tudok – szögezi le. – Meglátjuk, belefér-e még három-négy év. Megtanultam, hogyan élvezzem a futball apró részleteit is. A sérülésem előtt hétköznapi élmény volt a stadionba buszozás. Most az utazásokat is tudom értékelni, mert két éven át nem lehetett részem benne.”

A családja is fontos. Megpróbálta helyreállíttatni szétszabdalt tetoválását. „Megkérdeztem, de azt mondták, veszélyes lenne, mert elfertőződhet a heg. Lehet, hogy máshova újracsináltatom.”

A visszatérése már eleve boldoggá tette az egész családot. „Minden meccsre eljönnek, aminek nagyon örülök. A kisfiam folyton azt kérdezgette, miért nem focizom már. Olyankor mindig elmondtam, hogy apu most nehéz helyzetben van, de visszatér. Őérte.”

Sokáig úgy tűnt, erre nem sok az esély. Sőt lehetetlen. Végül mégis sikerült megtartania az ígéretét. Santi Cazorla visszatért.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. februári számában.)