Interjú Mauricio Savarese Fordítás Bodor Balázs
Te vagy az egyetlen játékos, aki három vb-döntőn szerepelt. Melyik volt a legjobb?
Természetesen a 2002-es japán–dél-koreai! Különleges érzés volt aznap legyőzni a németeket. A meccs végén csak arra gondoltam, hogy magasba emelhetem a trófeát. Rájöttem, hogy beírhatom a nevem a történelembe. Ez nagy siker volt nekem, aki a favelában nőttem fel, és húszas éveim elején a visszavonulást fontolgattam, mert egy csapat sem akart szerződtetni. A 2002-es vébé számomra az utolsó is lehetett volna, ezért volt számomra olyan felkavaró. 1994-ben is fantasztikus volt a győzelem, de akkor tudtam, még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy további vébéken játszhassak majd, ahol fontosabb szerephez is juthatok. Az 1998-as vereség borzasztó volt, de sokat tanultunk belőle.
Milyen volt 1994-ben a döntőben futballozni?
Egy kicsit játszottam a többi meccsen is, de a döntőben a nagy Jorginhót kellett helyettesítenem (és korai cserével kerültem a pályára). Akkor kezdtem a Sao Paulónál, Jorginho viszont akkor már a Bayern München egyik legjobbjának számított. Ideges voltam. A kapuson, Claudio Taffarelen múlott, hogy megnyertük a meccset. Az a győzelem sok terhet levett a vállamról a többi világbajnokságon.
Miben változtál a francia vébé után?
Egy dolog azt mondani, hogy a brazilok csak az aranyéremnek örülnek, egy másik pedig ennek megfelelően cselekedni. A döntő nagyon nehéz volt, különösen azért, mert egyesek szerint más dolgok is álltak annak hátterében, hogy nem tudtunk nyerni (mint az az állítás, hogy Ronaldót, aki nem volt jó állapotban, csak a szponzorok miatt játszatták). Az életem mindig a foci körül forgott, így tudom, milyen a fináléban játszani, különösen, ha egy vébédöntőről van szó. Kemény volt, de segített nekünk abban, hogy a következő négy évben koncentrálni tudjunk.
Kétezer-kettő előtt voltál már csapatkapitány? Mi jutott eszedbe, amikor Scolari neked adta a karszalagot?
1996-ban kapitány voltam a Palmeirasnál. Néhányszor a Románál is, amikor (Francesco) Totti nem játszott. Szerintem a csapatkapitánynak vezérnek kell lennie, de ez nem azt jelenti, hogy többet beszélj, és kevesebbet figyelj. Én sok mindenre figyeltem, és sokat is beszéltem. Úgy gondolom, hogy akkor alkalmas voltam erre a feladatra, mert az a csapat olyan volt, mint egy család, és senki sem akarta a saját befolyása alá vonni. Abban a csapatban a kapitánynak csak meg kellett értenie a kollégáit, és csak akkor kellett megszólalnia, amikor erre a csapat fejlődése érdekében szükség volt.
A csapat család volt, de aztán mégis egyedül tartottad a magasba a kupát a pódiumon. Ez hogy történt?
Annyira izgatottak voltunk mindannyian! Ez teljesen spontán volt; egyszerűen olyan magasra akartam tartani a kupát, amennyire csak tudtam. Szerintem ez így volt jól, mert ha azt nézed, a többi brazil kapitány is ugyanígy emelte a magasba a kupát. Bellini, Mauro, Carlos Alberto és Dunga megkapták a trófeát, és felmutatták a tömegnek, a világnak, a többiek pedig ez után csatlakoztak. Emlékszem, vicces volt látni, ahogy a körülöttem állók, mint Pelé és
Blatter elnök megpróbált engem a magasban tartani. Ha leestem volna, az lett volna a legrosszabb vébé-kupaemelés! Olyan szép pillanat volt, mert tisztelegtem a feleségem és a szülőföldem előtt (Cafu ráírta a mezére, hogy „100% Jardim Irene” – a szerk.). Nem az volt az üzenete, hogy én ott fent állok. Hanem azt mutattam meg, hogy egy favelaszülött élete legfontosabb pillanatában tiszteleghet a favelája előtt. Jardim Irenében vannak a gyökereim. És örülök, hogy így történt.
Téged és Roberto Carlost tartanak minden idők két legjobb hátvédjének. Vele milyen volt a kapcsolatod pályafutásod során?
Nem létezik, hogy valaki ne jöjjön ki a Tininindzsával! Sok mindenben hasonlítunk. Mindketten vigyáztunk magunkra, így aztán sok éven át játszhattunk. Együtt nyertünk, együtt veszítettünk. A pályán kívül más stílust képviselünk; ő üzletember, én meg inkább közösségszervező. De tartjuk a kapcsolatot, és gyakran beszélünk.
Tizennyolc éves pályafutásodra visszatekintve, sajnálsz bármit is?
Sajnálom, ahogy a 2006-os vébé alakult. 2002-vel és 1994-gyel ellentétben itt nem volt olyan családias a légkör. 1998-cal ellentétben itt egyetlen meccsen sem játszottunk jól. A csapat nem koncentrált annyira a győzelemre, és ezt kezdettől fogva érezni lehetett. De voltak még nehéz időszakaim a válogatottban, mint amikor 2001-ben a Hondurastól elszenvedett vereséggel kiestünk a Copa Américából. Voltak nehéz időszakaim a Románál, az AC Milannál és a Palmeirasnál. De az a német világbajnokság különösen nehéz volt. Talán azért, mert tudtam, hogy nekem az lesz az utolsó.
Nemzetközi pályafutásod végén a Milannal megnyerted első BL-címedet. Ez kárpótolt a 2005-ös, Liverpool ellen elszenvedett vereségért?
A Bajnokok Ligája majdnem olyan, mint a világbajnokság. És nagyon akartam egy európai kupagyőzelmet. De őszintén szólva az, hogy 2005-ben háromgólos vezetés után kaptunk ki, fájó seb volt. Szerintem nem érdemeltük meg. Persze különleges volt 2007-ben legyőzni a Liverpoolt, de azt hiszem, az isztambuli este emléke tovább fog élni a Milan-játékosok szívében, mint a 2007-es győzelemé.
Kik voltak a focistapéldaképeid?
A nagyok közül sokan: Maradona, Zico, Cerezo… de Falcao (képünkön) különleges volt. Minden mozdulata olyan volt, mintha táncolna. Sokat figyeltem őt, és örültem, amikor a brazil válogatott edzőjének választották, nem sokkal az után, hogy professzionális labdarúgó lettem. Örömöm megkétszereződött, amikor felhívott, hogy életemben először játsszak a brazil válogatottban. Amikor bevett a csapatba, mindenben megpróbáltam követni őt. Kár, hogy nem maradt velünk egészen a vébéig, de ő nagy motiváló tényező volt az életemben. Eleinte nem a jobbhátvédek inspiráltak, középpályásként kezdtem. Carlos Alberto Silva, a Sao Paulo edzője helyezett át, és aztán már nem is játszottam máshol.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. júliusi számában.)
