Szöveg Chris Flanagan
Dennis Bergkamp csak mosolyog, amikor felidézi azt a benzinkutas jelenetet az M25-ös autópályán.
Elég csak megemlítenünk, és képzeletben már vissza is repül 1995-be. „Hihetetlen volt” – mondja nevetve, és belevágunk a beszélgetésbe.
Nem a benzinkút 25 évvel ezelőtti, kétségtelenül alacsonyabb színvonalú szolgáltatására gondol, sokkal inkább arra, amikor közbeavatkozott a gondviselés, és rájött, hogy küldetése az angol klubnál sikerre van ítélve. Egy nappal korábban hét és fél millió font értékű szerződést írt alá a londoni csapattal, már azt követően, hogy Olaszországban lejárt nem túl sok boldogságot jelentő időszaka az Internél. A megállapodást követően autóval indult haza Észak-Londonból Hollandiába, de véletlenül kerülőt tett, és az M25-ös körgyűrű déli szakaszán találta magát.
Croydontól délre, a Clacket Lane üzemanyagtöltő-állomáson azt vette észre, hogy egy fickó egyre mérgesebb lesz, és vörös fejjel magyaráz, mert a holland BMW-je úgy állt, hogy attól többen nem tudták megközelíteni a kutakat. Ian Wright volt az. A páros még sohasem találkozott korábban. Amikor Wright rájött, hogy Bergkamp miatt nem tud mozdulni, odasietett hozzá, és jól megölelte.
„Azóta átbeszéltük már néhányszor a történteket, és elég vicces, hogy éppen egy benzinkúton futottunk össze – állapítja meg a holland. – Hányan is élnek Londonban? Tizenöt-tizenhat millióan? Mi pedig egy nappal a szerződéskötésem után találkoztunk a nyári szünetben. Tiszta őrület! Ha ez nem jel, akkor mi az?”
Ők ketten alkották később a kilencvenes évek egyik legjobb párosát, és ketten együtt bajnoki címet szereztek az Arsenalnak.
A holland egy kiváló időszak meghatározó játékosa volt a londoni klubban, és meghatározó szerepe lett abban, hogy a George Graham utolsó éveiben gondokkal küszködő Premier League-csapat a modern futballtörténelem egyik legjobb támadó alakulatává vált. Mindeközben csodálatos gólokat szerzett klubja és hazája mezében is. Kevesen képesek úgy varázsolni a pályán, ahogyan Dennis Bergkamp.
Bergkamp életében az angol labdarúgás mindig is kitüntetett helyen szerepelt. Az 1969 májusában született futballista az akkor az idény legtöbb BEK-gólját szerző Manchester United-csatár Denis Law után kapta a nevét. Gyerekkorában Glenn Hoddle technikája volt rá nagy hatással.
Huszonhárom éves koráig kellett várnia, hogy először lépjen pályára Angliában felnőttcsapatban. A holland válogatottal utazott a Wembleybe, hogy vb-selejtezőt játsszon. Hazája a csoport harmadik helyén állt, és eggyel több mérkőzést tudhatott maga mögött, mint Norvégia, valamint a Graham Taylor által irányított Anglia. Fél óra elteltével már 2–0-s hátrányban voltak, nyakig a slamasztikában.
És ekkor jött Bergkamp, aki megváltoztatta a történelem menetét. Jan Woutersnak a tizenhatos szélére adott passzát egyetlen érintésből, rendkívül finom mozdulattal emelte át Chris Woods felett. Aztán pedig Peter van Vossen késői szabadrúgásának köszönhetően a hollandok 2–2-re hozták az eredményt, ezzel Anglia világbajnoki részvétele inogni látszott, majd hat hónappal később, szintén nagyban köszönhetően Bergkampnak, végleg elúszott, mivel ő szerezte hazája második gólját a rotterdami visszavágón, ahol Hollandia 2–0-ra nyert. Ezzel ők és a norvégok utazhattak az Egyesült Államokba.
„Mindig is volt kapcsolatom az angol labdarúgással, így az ellenük játszott meccsek egészen különleges helyet foglalnak el az életemben”
„Mindig is volt valamiféle kapcsolatom az angol labdarúgással, így aztán könnyen megértheti bárki, hogy ezek a meccsek egészen különleges helyet foglalnak el az életemben – mondja a most 51 éves egykori labdarúgó. – Gyerekkoromban nagy becsben tartottam az angol focit. Hetente megnéztem az összefoglalót az aktuális fordulóról. Ezeken a selejtezőkön sokkal motiváltabb voltam, keményebben játszottam.”
Miután Marco van Basten sérülése miatt egyre inkább kivonult a játékból, szép fokozatosan Bergkamp lett a holland válogatott legfontosabb embere. Fiatalon a legeslegnagyobb volt a mestere, maga Johan Cruyff.
„Az Ajax ificsapatában találkoztam vele először – mondja Bergkamp, aki 12 éves volt, amikor Cruyff másodszor is a klub játékosa lett. – Az első csapatban játszott, de néha átjött az ifikhez, és ő tartotta az edzés valamelyik részét. Megjelent, mutatott néhány gyakorlatot, azt mindannyian megcsináltuk, majd ment tovább. Mindenkire óriási hatással volt. Tizenhét éves koromban már ő volt az Ajax vezetőedzője, és neki köszönhetem profi bemutatkozásomat, 1986 decemberében. Végig ott volt a pályafutásom során, mindig egymásba akadtunk, lehet, hogy csak egy hónap telt el, lehet, hogy négy, de mindig volt köztünk kapcsolat.”
Első idényében Bergkamp csere volt a Kupagyőztesek Európa-kupája döntőjében, ahol az Ajax megverte a Lokomotive Leipziget. Cruyff a következő évad közepén távozott, az Ajax ismét KEK-finálét játszott, de ezúttal kikapott a Mechelentől.
Három egymást követő alkalommal lett az Eredivisie gólkirálya, az 1992–93-as idényben pályája legtöbb gólját szerezte minden sorozatot számítva, 33-at összesen. Egy évvel korábban UEFA-kupát nyert. Háromszor talált be három különböző Európa-bajnoki mérkőzésen 1992-ben, ezzel Karl-Heinz Riedle, Tomas Brolin és Henrik Larsen mellett ő is aranycipőt érdemelt a tornán.
Néhány hónappal azt a bizonyos Anglia elleni gólt követően a Wembleyben, eljött az idő, hogy szintet lépjen. Meghozta a döntést, majd beszélt Johan Cruyff-fal, aki akkor a Barcelona edzője volt.
„Vicces, de sohasem kérte, hogy kövessem. Volt egy saját stílusa, ennek köszönhetően inkább ilyeneket mondott: »Miért választod ezt a csapatot? Az a klub nem éppen jó, ilyen és ilyen problémákkal fogsz szembesülni.« Valójában sosem kért meg, hogy a Barcelona játékosa legyek, de tudtam, hogy szeretné! Akkoriban azonban csak három külföldi lehetett egy időben a pályán, és már ott volt Hriszto Sztoicskov, Ronald Koeman és Romário. Nagy nevek. Én is szerettem volna megalapozni a jövőmet, ezért Olaszországot választottam, és az Inter játékosa lettem.”
Bergkamp 1993-ban a második helyen végzett az Aranylabda-szavazáson (egy évvel korábban a harmadikon), és harmadik lett a FIFA Év-játékosa-választáson. Ezzel együtt az Interben töltött időszaka nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna.
Azzal az ígérettel csalogatták oda, hogy a csapat új támadójátékra rendezkedik be, de a tervet hamarosan jegelték, és csupán a 13. lett a Serie A-ban. Mindössze egyetlen ponton múlt az egyébként elképzelhetetlen kiesés.
„Az Ajaxban sok volt a fiatal, több minden alapult a technikán és azon, hogy érezzük jól magunkat – folytatja. – Egy csatárnak egy mérkőzésen öt-hat lehetősége is adódott, hogy gólt szerezzen. Olaszországban minden a tökéletes ellentéte volt annak, amihez hozzászoktam. A csatárnak egyetlen lehetősége volt, de azt biztosan értékesítenie kellett, mert hatalmas nyomás nehezedett rá.
Ha nem próbáltam volna ki, Angliában sem lettem volna az, aki lettem, nagyon sokat tanultam. Az olaszoknál gyakran úgy tekintettem a labdarúgásra, hogy megyek dolgozni. Gyakran előfordult, hogy délelőtt kilenckor kezdtünk, és délután ötkor értünk haza. Rendkívül intenzív életet éltem. Sokkal komolyabban vették a futballt, mint Hollandiában. Nem sokkal korábban házasodtunk össze a feleségemmel, így az ottani élet egy kicsit olyan volt, mint egy meghosszabbított nászút, a futball viszont inkább munka, és nagyon meg kellett küzdenem minden elismerésért.”
Bergkamp mindössze nyolc alkalommal talált be első olaszországi idényében, és további nyolc gólt szerzett az UEFA-kupában, ahol ezzel társgólkirály lett, és ahol sokkal nyitottabb volt a verseny. Az Inter a döntőig menetelt, ahol legyőzte a Salzburgot, és Bergkamp 25 éves korára bezsebelte harmadik nagy nemzetközi trófeáját.
De még ezzel sem győzött meg mindenkit a San Siróban, és a második idényben csupán négy gólt ért el, miközben megromlott a viszonya a vezetőedzővel, Ottavio Bianchival, és még az is stresszes lett számára, hogy az idegenbeli mérkőzésekre elutazzon. „Pszichésen viselt meg, és egy ponton már a játékomat is érintette. Az idegenbeli meccsek esetében többet koncentráltam az útra, mint az összecsapásra.”
Két jelentős döntést hozott meg 1995 nyarán. A holland válogatott Eb-selejtezőt játszott Fehéroroszország ellen, de amikor a válogatott elindult volna Minszkbe, visszalépett, és elhatározta, hogy többet nem vesz részt olyan találkozón, ahova repülővel kell utaznia.
„Nem akartam többet repülni – magyarázza. – Nehéz döntés volt, de jobb játékos és jobb ember lettem tőle. Valóban kihagytam néhány olyan mérkőzést, amelyet nem szerettem volna, de mentálisan felszabadultam, és ezáltal jobb lettem. Sokat segített.”
Azt is elhatározta, hogy otthagyja az Intert. „A második idényem végén az ügynököm megkérdezte a klubot, hogy mik a szándékai velem a következő évben. Rengeteg ígéretet hallottunk, ezeket nem tartották be, úgyhogy ismét kérdezősködni kezdtünk. Nem érkezett egyenes válasz, ezért mindkét fél egyetértett abban, hogy tovább kell lépnem. Késő volt már, május vagy június, ezért gyorsan kellett klubot találnom magamnak. Azonnal kijelentettem, hogy szeretném Angliában folytatni.”
Nem volt híján a lehetőségeknek. „Az ügynököm három-négy szigetországi klubot is megemlített. Nem vagyok biztos benne, hogy a Manchester United is köztük volt-e, vagy abban, hogy lett volna még egy londoni csapat, talán a Tottenham szóba került, nem is tudom.”
KEK-győzelem az első felnőtt idényében
Végül az Arsenal keltette fel az érdeklődését. „Akkoriban nyerte meg a csapat a KEK-et, és nem egy izgalmas történet keringett róla, úgyhogy elkezdtem beleásni magam.”
Az ügynökének is voltak kapcsolatai a klubbal, miután a holland Glenn Helder szintén az Arsenal játékosa lett egy hónappal korábban, ő a Vitesse Arnhem csapatát hagyta ott a hazájában. „A londoni klub kapcsolatba lépett az ügynökömmel, én pedig telefonon beszéltem David Deinnel és Bruce Rioch-hal. Szóltak a terveikről, és jó érzés lett úrrá rajtam. Mindez egy héttel az után történt, hogy döntöttem az Interrel kapcsolatban, így más csapatnak nem is volt lehetősége megkörnyékeznie. Így működöm: ha meghozom a döntést, ragaszkodom is hozzá.
Hiába emelhette a magasba az Arsenal a KEK-serleget 1994-ben, a klub nehéz időszakát élte, amikor Bergkamp odakerült. A bajnokságban nyújtott teljesítménye az 1991-es aranyérem óta nem volt kimagasló: az 1992–93-as idényben a tizedik lett a csapat, és az Arsenal szerezte a legkevesebb gólt. Egy év múlva a tizen kettedik hely jutott, majd 1995 februárjában kirúgták George Graham menedzsert, miután jutalékot fogadott el egy ügynöktől. Ugyanebben az évben ismét KEK-döntőt játszott a csapat, de ezúttal a Real Zaragoza nyert.
Rioch azon a nyáron érkezett a csapat élére, azzal a szándékkal, hogy új stílust honosítson meg.
„Volt benne némi szerencsejáték, végül jól sült el – mondja a holland saját döntéséről. – Nem sokat tudtam korábban az »unalmas Arsenalról«, az első néhány évben ismertem meg ezt a fogalmat, amikor többen azt mondogatták, hogy körém fog épülni az együttes, azzal a szándékkal, hogy tetszetősen, közönségvonzóan futballozzunk. Szerettem volna változtatni, ezért mentem az Interbe is, majd ugyanezért lettem az Arsenal labdarúgója. Része akartam lenni a stílusnak, a játékrendszernek.”
Ennek ellenére az első hét mérkőzésen még csak gólt sem szerzett. Amikor a Ligakupában a negyedosztályú Hartlepool ellen sem talált be a kapuba, az egyik újság Hartle-Foolnak nevezte. A Tottenham elnöke, Alan Sugar élesen kritizálta a drága külföldi szerzeményeket, Stuart Pearce pedig azt hangoztatta, hogy az Arsenal jobban járt volna, ha inkább Stan Collymore-t szerzi meg. A kritikák szerencsére nem vágták földhöz Bergkampot.
„A feleségem és én egy szállodában laktunk, a babánkat vártuk, ami hatalmas lépést jelentett az életünkben. Néha mindenáron főzni akartunk valamit, mert néhány hét elteltével az embernek elege lesz a szállodai menüből. Észre sem vettük, miket írnak az újságok. Leginkább arra koncentráltam, hogy jól menjen minden a futballal és a csapattársakkal. Azt várták tőlem, hogy lőjek gólokat, és mérkőzéseket döntsek el. Csak alig két hónap elteltével értesültem róla, hogy szóba kerültem. Néhány társam és egy-két edző a szájára vett, de más klubok elnökei is azt hangoztatták, hogy csak a pénzemért jöttem, aztán gyorsan felszívódom. Későn hallottam erről az egészről, és így volt a legjobb. Tudtam, hogy javulnom kell, bár a kezdet nem is volt annyira rossz. Amikor aztán betaláltam, nagyon sokan megkönynyebbültek, köztük én is.”
„HA NEM PRÓBÁLTAM VOLNA KI AZ INTERT, ANGLIÁBAN SEM LETTEM VOLNA AZ, AKI LETTEM. NAGYON SOKAT TANULTAM”
Végül a Southampton ellen tört meg az átok szeptember 23-án. Az Arsenal 4–2-re nyert, Bergkamp is két gólt is szerzett. Az első egy kiválóan eltervezett emelésből született, a másik egy bombalövésből a tizenhatoson kívülről. Abban az idényben összesen 16 gólt ért el, és neki is köszönhető, hogy a londoni klub ismét indulhatott nemzetközi kupában.
Az UEFA-kupa siker ellenére a milánói kitérő nem sült el jól
Az 1996–97-es idény kezdete előtt kirúgták Rioch menedzsert, mivel a kapcsolata megromlott a klubvezetőséggel.
„Furcsa időszak kezdődött az életemben – emlékezik Bergkamp. – Egy évvel korábban a terveknek köszönhetően döntöttem az Arsenal mellett, most pedig azon gondolkodtam, vajon ismét az olasz módi jutott-e érvényre, azaz hogy megígérnek valamit, majd tesznek rá. Aztán elég hamar megtudtam, hogy Arséne Wenger kerül a csapat élére. Amikor az Ajax játékosa voltam, összesen két klubra volt jellemző a négy három hármas felállás: az Ajaxra és a Monacóra, ahol ő volt a vezetőedző. Emiatt azt gondoltam magamban, ez akár még jól is elsülhet. Elgondolása középpontjában a támadójáték állt, ami feküdt nekem. Végül megérkezett, és elkezdte a beszélgetéseket a játékosokkal. Pontosan értettem az elképzeléseit, az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk.”
Wenger Wrightból is kihozta a legtöbbet. „Nagyon jól működött a kapcsolatunk – állapítja meg Bergkamp. – Sokat tanultunk egymástól a pályán és azon kívül is, ezáltal mindketten magasabb szintre léptünk. Rengeteget tanultam az angoloktól, és ők is árgus szemekkel figyelték a hozzáállásomat a futballhoz. Ezt többször el is árulták. Minden összeállt.”
Az 1997–98-as idényben olyan eredményes volt a Bergkamp, Wright páros, hogy az Arsenal megnyerte a Premier League-et. A holland 22 gólt szerzett, ez a csúcsa Angliában. Augusztusban ő lett az első és azóta is egyedüli olyan futballista, aki a hónap első, második és harmadik legszebb gólját is szerezte a BBC havi összeállításai szerint. Az egyiket a Southampton ellen lőtte, a másik kettőt pedig a Leicester elleni emlékezetes estén, amikor ő hozta össze az összes „ágyús”gólt a 3–3-as találkozón. Az ellenfél edzője, Martin O’Neill azt mondta, hogy ez volt a legszebb mesterhármas, amit életében látott.
Az első egy tizenhatoson kívülről kanyarintott erős lövés volt a felső a sarokba, a másodiknál megpattant a labda Kasey Keller kapuson, és hatalmas ívet leírva pottyant a kapuba, de az igazán emlékezetes gól a 92. percben született, amikor jobb lábbal beleért Matt Elliott távolról előreívelt labdájába, mielőtt az leesett volna, ballal is hozzáért, majd maga elé tette, és külsővel a jobb felső sarokba varrta úgy, hogy közben végig ráragadt egy védő. Mindez egy pillanat alatt történt.
„Tudtam, hogy képes vagyok az ilyesmire – mondja. – Akikkel együtt játszottam, tudják, mit gyakoroltunk az edzéseken, és ez az egész a Leicester elleni meccsen állt össze. Az első gól azért volt különleges, mert a védjegyem volt, hogy kapásból a felső sarokba küldöm a labdát. A másodikhoz egy kis szerencse is kellett, a harmadik azonban különös örömömre szolgált, mert ez az, amiről mindig is álmodoztam. Nagyon hasonlított a világbajnokságon Argentína ellen az utolsó pillanatban lőtt gólomra. A labda messziről érkezik, és ebben az egy-két másodpercben dől el, hogy mi lesz. Ha minden jól jön ki, az nagyon nagy örömmel jár.”
„OLYAN SOKAN KÉRDEZTEK ARRÓL A GÓLRÓL, HOGY ELHATÁROZTAM, MEGNÉZEM A TÉVÉBEN”
Valóban nagyon hasonlított ez a győztes gól ahhoz, amelyet az 1998-as világbajnokság negyeddöntőjében tíz hónappal később szerzett.
„Egy héten öt-hat alkalommal készül az ember egy ilyen megmozdulásra. Tudom kezelni a labdát, bele tudok érni elsőre jól, majd ismét, és jöhet a lövés, úgy, hogy minden a legmagasabb szintű legyen. Mindennek együtt kell lennie hozzá.”
A mérkőzés tétjét és hangulatát is beleszámítva ez a bizonyos, Argentínát hazaküldő gól lett a kedvence. „Ezt kell mondanom, mivel a világ legnagyobb színpadán született.”
Ráadásul ezzel a góllal lett hazája legtöbb góllal büszkélkedő játékosa, Faas Wilkes rekordját döntötte meg. „Csodálatos érzés volt. A világbajnokság negyeddöntőjében egy olyan ország ellen, mint Argentína! Nagyon büszke vagyok rá.”
A világbajnokságot megelőző idényben Bergkamp lett a Premier League-ben az Év játékosa, és ismét a harmadik helyen végzett a FIFA Év játékosa-szavazáson, ezúttal holtversenyben Zinédine Zidane-nal. Francia kollégájához hasonlóan ő is fiatalkorától kezdve hihetetlenül szépen és kifinomultan futballozott.
„Órákon át fociztam az utcán. A labdakezelésem, a technikám talán megszépítette a játékomat. Szükség van az olyan labdarúgókra, akik elegánsan játszanak, egy kicsit másképp, többet cseleznek, keményen küzdenek. Az ilyeneket nézni is jobb. A szépség a stílusom része, de azért örültem a csúnya góloknak, a rossz cseleknek is.”
Ha szükség volt rá, nem ment a szomszédba egy kis erőszakért sem. Az Arsenalban töltött időszaka során négy alkalommal állították ki. „Elsősorban Angliában tanultam meg, hogyan kell megvédenem magam, ugyanis ott nagyon fizikális a futball. Lehet siránkozni, lehet panaszkodni, de azt is lehet, hogy az ember tesz valamit. Lehet, hogy néha egy kicsit hülyének tűntem, és talán nem úgy cselekedtem, ahogyan kellett volna, de az ember nyerni akar, és ezért keményen megküzd azzal, aki el akarja venni tőle a labdát.
Ian Wright után megérkezett Thierry Henry. Bergkampnak abban a szégyenben volt része, hogy kihagyott egy tizenegyest az 1999-es FA-kupa elődöntőjében, így a Manchester United került a fináléba, és triplázott abban az idényben. Hónapokkal később szerződtették Henryt, és egy újabb felejthetetlen kettőse lett az Arsenalnak. Bár az Ajaxban még Bergkamp volt a fő gólszerző, a londoniaknál azzal is beérte, hogy ő adta a legtöbb gólpasszt.
„Élveztem ezt a szerepet, ettől lettünk erős páros. Ez a leosztás illett a játékomhoz, és ugyanúgy illett az övéhez is. A legtöbb esetben én készítettem elő a gólokat, de mások fejezték be. Henry volt a leginkább egyben lévő futballista, akivel valaha dolgom volt. Nem volt olyan, amiben ne lett volna jó. A mentalitása is csodálatos volt. Igazi győztes alkat.”
Bergkamp a 2000-es Európa-bajnokság után vonult vissza a válogatottságtól, hogy csak a klubjára a koncentrálhasson. Egyébiránt lehetetlen lett volna repülés nélkül részt vennie a 2002-es, Japán és Dél-Korea által rendezett világbajnokságon.
Ritkán lépett pályára csapata nemzetközi idegenbeli mérkőzésein, mivel a szerződésébe belefoglaltatta, hogy nem kötelezhetik repülés re. Több esetben is feltűnt a hiánya, az Arsenal gyakran teljesített jobban az angol bajnokságban vele, mint külföldön nélküle. Amikor tehette, autóval utazott az Anglián kívüli helyszínekre.
„A feleségemmel és az apósommal mentünk ilyenkor, utóbbi vezetett, így még csak el sem fáradtam. Szeretek autózni, tizennyolc éves korom óta volt időm megszokni. Egy kicsit többet utaztam, mint a többiek, de legalább ott lehettem, és szép emlékeim maradtak.”
„Itt vagyok, Nikosz!”
A Galatasaray elleni UEFA-kupa-döntőre egészen Koppenhágáig autózott 2000-ben, ez 16 órányi út Észak-Londonból. Sajnálatos módon mégis a törökök nyertek 4–1-re tizenegyesekkel. Az FA-kupát viszont négy alkalommal emelhette a magasba, és másodszor is meglett a bajnoki cím.
„SZERZŐDTETÉSE MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT”
Két korábbi ellenfél és egy szuperdrukker Bergkampról.
JAMIE CARRAGHER ARRÓL, MILYEN VOLT ELLENE
„Igazán csak akkor fogta fel az ember, milyen hatalmas és erős, amikor ott lehetett ellene a pályán. Amikor tévében láttam, azt gondoltam magamban, rendben lesz, semmi gond, pedig hihetetlen ereje volt.
Volt benne valami idegesítő is, egyszer jól megdolgoztatott néhány pajkos csellel a Highburyben, ami után még ki is állítottak róla, ezzel együtt is azt gondolom, hogy a Premier League legendája.
Gyakran előfordul, hogy azok, akik a csatár mögött játszanak, nem szereznek gólt, de ez nem igaz rá, mert pályafutása során igen sokat összehozott, bár az is igaz, hogy főként az elején az Ajaxban. Híres góljai is voltak, most rögtön az Argentína elleni jut az eszembe.
Az én szememben Thierry Henry minden idők legjobb labdarúgója a Premier League-ben, de Bergkampnak nagy szerepe volt abban, hogy az ötödik-hatodik helyért küzdő Arsenal bajnok lett 1998-ban. Ő lett az Év játékosa, és a csapat onnantól kezdve állandó harcban volt a Manchester Uniteddal az első helyért. Szerződtetése mindent megváltoztatott az Arsenalnál.”
NIKOSZ DABIZASZ ARRÓL A BIZONYOS GÓLRÓL
„Mielőtt a Newcastle találkozott volna az Arsenallal, egy nullra nyert a Sunderland otthonában. Jól emlékszem rá, mert én szereztem a gólt! Az Arsenal elleni mérkőzés nagyon fontos volt számunkra, de mindig nagy kihívást jelentett, hogy fogni tudjuk őt. Amikor egy ilyen erős játékos ellen lép az ember pályára, mindig készen áll a harcra. Ellene azonban pszichológiai hadviselésre is rákényszerültünk. Nagyon talpraesett volt.
Ahhoz, hogy aznap megszerezze azt a bizonyos gólt, mindennek együtt kellett lennie. Olyan volt, mint egy tökéletesen megírt forgatókönyv. Vissza kellett néznem a tévében, hogy pontosan értsem, mi is történt.
Mielőtt megkapta volna a labdát, jól helyezkedtem, nem voltam rajta túl szorosan, de távol sem álltam tőle. Az az átvétel, a labdakezelés, az irányváltás egyszerűen tökéletes volt. Amikor rájöttem, hogy túljárt az eszemen, megpróbáltam buktatni, de nem esett el. Nagy szerencse, hogy nem, mert akkor nem láthattuk volna azt a gólt.
A mai napig szoktak emlékeztetni rá, nem csupán Görögországban, hanem szerte a világon is. Volt, aki azt mondta, én vagyok a történet vesztes szereplője, ám nem értek egyet ezzel. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ott lehettem, és részévé váltam a futballtörténelemnek. Bergkamp nem megalázott, hanem művészit alkotott.”
A SZURKOLÓ SZEMÉVEL
„Itt van nekünk Dennis Bergkamp! Itt van nekünk Dennis Bergkamp! Tizenegy éven át szólt ez a rigmus a lelátón, és nem egyszerűen szokványos hangerővel, hanem döbbent csodálattal, valahogy úgy, hogy »hiszen ez felfoghatatlan, itt van nekünk Dennis Bergkamp!«.
Ez az ének végigkísérte a zseni minden megmozdulását. Számos olyan Arsenal-szurkoló akad, aki szerint a holland volt minden idők legjobb játékosa a csapat mezében. Ez azonban csak részben magyarázza népszerűségét. A tizenegy év szintén hozzátesz a mítoszához. Az utolsó nyolc esztendőt a világ bármelyik klubjában eltölthette volna. Nem flörtölt a kérőkkel, pedig lett volna éppen elég.
Bergkamp az Interből érkezett egy olyan időszakban, amikor az angol szurkolók még nem szokták meg a nem ír, skót vagy skandináv külföldieket. Akkor kezdett nálunk, amikor a tizenkettedikek lettünk a bajnokságban, egy európai kupadöntőt pedig egy korábbi Tottenham-játékos negyvenméteres góljával veszítettünk el. Az önbecsülésünk mélyen volt.
Bergkamp megszerzése azonnal gyógyította a sebeket. Tudtuk, mennyire tehetséges, de azt nem, hogy mennyire acélos. Néha talán egy kicsit túlzottan is élvezte az angol labdarúgás fizikai mivoltát. Ezzel sokat tett az ellen a bélyeg ellen, amelyet a külföldiek java részére rányomtak.
Még a visszavonulását is a legjobban időzítette. Sokan szívesen láttuk volna még a pályán, mégis tudtuk, hogy ez a megfelelő időszak, és pályafutását nem fogja így beárnyékolni a hanyatlás emléke. Külön izgalmas, hogy ekkor vettük birtokba az Emirates stadiont. Öröm volt, hogy nálunk lehetett, és a távozása sem volt fájdalmas. Itt volt nekünk Dennis Bergkamp. Még ma is beszélünk róla.”
A 2001–02-es BL korábbi szakaszában Bergkamp emlékezetes módon vette ki a részét a Juventus legyőzéséből, miután addig tekergett, forgolódott, míg tökéletes gólpasszt adott Freddie Ljungbergnek a Highburyben. A Premier League-ben viszont csak a harmadik helyen állt a csapat március elején, és nemsokára következett az összecsapás a második helyezett Newcastle-lel. Tizenegy perccel a kezdés után Robert Pires adott passzt a tizenhatos szélén, és Bergkamp belőtte a gólt, amit később a Premier League legnagyobb góljának választottak.
Wright és Bergkamp: tehetséges duó
A kapunak háttal kapott labdát, szándékosan megpattintotta a bal lábával, így jutott túl Nikosz Dabizaszon, akit megkerült, majd higgadtan ellőtte a kétségbeesett Shay Given mellett. Annyira hihetetlen mozdulat volt, hogy meg is indult a vita, vajon direkt akarta-e így. „Gyakran láttam tőle ilyesmit az edzésen, még jó, hogy így akarta!” – mondta róla Ian Wright.
„Egy héttel a gól után már mindenki arról beszélt, szándékosan csináltam-e úgy – nevet Bergkamp. – Nem is értettem, mire gondolhatnak ezalatt. Még napokig nem is láttam felvételről, de olyan sokan kérdeztek róla, hogy elhatároztam, megnézem. Utána értettem meg, mire ez a nagy felhajtás. Pires passza egy kicsivel mögém érkezett, hirtelen kellett alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Szerettem volna egy érintéssel eljutni a kapuig. Beleértem a labdába, és azonnal el is indultam a másik irányba. Számos gól esetében előfordul, hogy csak az utolsó pillanatban dől el, mit akar a szerzője. Velem is ez volt. Boldog vagyok, hogy a mai napig erről beszél mindenki.”
Aznap este az Arsenal nyert 2–0-ra a St. James’ Parkban, tíz egymást követő győzelmével pedig lekörözte a Manchester Unitedot, és bajnok lett.
Következett a legyőzhetetlen idény, de a 34 éves holland játékos jövőjét illetően volt egy kis bizonytalanság: a szerződése lejárt, és csak a 2003–04-es idény kezdete előtt három héttel hosszabbította meg. Ezzel együtt is azt állítja, hogy nem állt szándékában távozni.
„Sosem gondoltam ilyesmire. Már az odakerülésem első napjaiban eldöntöttem, hogy ott szeretném befejezni a pályafutásomat. Ez végül harminchét éves koromban következett be, ami mutatja, milyen csodálatos időszakot töltöttem ott. Két vagy három alkalommal egy esztendőre hosszabbítottunk szerződést. Épp a veretlen idény előtt vívtam a legnagyobb csatát az elnökséggel, mert egy bizonyos életkorban megvágják az ember fizetését, és már nem is léphet pályára olyan gyakran, mint előtte. Én viszont mindig odafigyeltem a testemre, és tudtam, hogy van még bennem néhány év, illetve hogy fontos lehetek a csapatnak. Őszintén szólva, amikor ilyen szép időket tölt az ember valahol, nehéz azokkal csatáznia, akiket egyébként nagyon tisztel, de saját maga és a jövő érdekében megteszi.”
Bergkamp kincsként tekint az akkor következő idény minden egyes pillanatára.
„Maga a szó, legyőzhetetlen, mindent elárul – mondja mosolyogva. – Már amikor kimentünk a pályára, akkor is így éreztük magunkat. Biztosak voltunk benne, hogy nyerünk, csak az volt a kérdés, hogyan, hány góllal. Körbenéztem az öltözőben, és megállapítottam, hogy minden tekintetben erősebbek vagyunk az ellenfélnél. Barátok is voltunk. Hat-hét játékostársammal összejártunk vacsorázni, a feleségeink és a barátnőink is ismerték egymást. Talán ez is kell a sikerhez. Nagyon jó időszak volt, és bevonult a futballtörténelembe. Nehéz felülmúlni. Felbukkant azóta néhány kiváló csapat, a legutóbbi időkben például a Manchester City és a Liverpool, de még nekik sem sikerült véghezvinni azt, amit mi elértünk.”
Bergkamp a 2005–06-os idényben fejezte be pályafutását. Utolsó gólját egy áprilisi mérkőzésen szerezte, amelyet eleve Dennis Bergkamp- napnak szántak. A szurkolók különleges mezeket viseltek, és szép számban jelentek meg az Ajax drukkerei is aznap, amikor a holland veterán csereként pályára lépett, és gólt szerzett a West Brom wich Albion ellen.
„Néhány hónappal ezelőtt az egész családdal együtt újra megnéztem azt a gólt, mert olvastuk, hogy sok-sok évvel korábban azon a napon tartották a Bergkamp-napot.” Utolsó alkalommal az idény utolsó fordulójában a Highburyben lépett pályára a Wigan ellen. Emlékezetes mérkőzés lehetett volna a Bajnokok Ligája Barcelona elleni döntője is, de azon már nem jutott neki szerep.
A tiszteletére játszották az első mérkőzést az Emiratesben
„Abban az idényben nem sokat játszottam, mert Achilles-ín-sérüléssel bajlódtam. Wenger már a mérkőzés előtt közölte, hogy nem léphetek pályára, de azt akarta, hogy ott legyek, mivel része vagyok a csapatnak. Magamtól is tudtam, hogy nem kapok szerepet, ezért különösen szép volt tőle, hogy beszélt velem. Valahogy úgy hatott, hogy tudja, mekkora szerepem volt abban, hogy a klub naggyá vált, ezért aztán természetes, hogy amikor a legnagyobb szereplés vár ránk, én is ott lehetek a színpadon. Megértettem, hogy úgy érzi, talán tartozik nekem ezzel a meccsel, de nem teheti meg, hogy ott legyek a pályán. Nagyra értékeltem ezt a gesztust. Titokban azért reménykedtem, hogy esetleg beállhatok, de minden megváltozott, amikor húsz perc után kiállították Jens Lehmannt, és egy teljesen más találkozó vette kezdetét. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy beállított volna, ha minden jól megy, de a piros lap után erről már nem lehetett szó. Így is nagyon boldog voltam, hogy eljutottam erre a szintre, és tudtam, hogy sokat hozzátettem a csapathoz.”
„BARÁTOK IS VOLTUNK, TALÁN EZ IS KELL A SIKERHEZ”
Azon is tetten érhető a holland játékos hatása, hogy amikor az Arsenal birtokba vette az Emirates Stadiont, a ceremónia meghívott ellenfele az Ajax volt, és az ő tiszteletére mérkőzött meg egymással a két csapat. Néhány évvel később kapott egy levelet, amelyből kiderült, hogy újabb jelentős elismerés várható.
„Tudtam, hogy letettem valamit az asztalra a klubnál, és azt is, hogy az első naptól fogva tisztelet övez, de amikor levélben értesítettek arról, hogy amennyiben nincsen ellenemre, szobrot állítanának nekem az Emirates mellett, nem akartam elhinni. Csodálatos gesztus volt. Gyakorlat volt az Arsenalnál, hogy a klubban megforduló híres játékosokat így is tisztelik. Tizenegy éven át voltam része a történetnek, de az, hogy még most is »ott vagyok« a stadionban, azt mutatja, hogy szerintük is nagyban hozzájárultam a klub történelméhez. Ez az egyik legnagyobb sikerem az életben.”
Bergkamp 2008-ban visszatért az Ajaxba, és az edzői stáb tagja volt egészen 2017 decemberéig, amikor is a klub vezetői a váltás mellett döntöttek. Állítása szerint szívesen visszatérne Angliába.
„Ha elérkezik az idő, szívesen kapnék szerepet valahol. Jelenleg nagyon jól érzem magam Hollandiában. Egy ideje nem dolgozom edzőként. Ugyanakkor be kell ismernem, szívesen lennék ott, hogy segítsek. Most talán még egy kicsit korai erről beszélni, de meglátjuk, sosem lehet tudni.”
Vajon az Arsenal szóba hozta az esetleges visszatérést?
„Mostanában semmi ilyesmiről nem esett szó, de amint meghozom a döntésemet, meglátjuk, mi lesz. Természetesen ideális volna a londoni csapat, miután tizenegy évet töltöttem el ott, és szeretettel gondolok a klubra.”
Thierry Henry és Patrick Vieira manapság szintén edzősködik, így aztán talán még az is előfordulhat, hogy valamelyik korábbi csapattársával tér vissza. „Követem a tevékenységüket. Kimondottan érdekel Mikel Arteta munkássága az Arsenal élén. Jó benyomást tett rám. Hogy az én jövőmmel mi a helyzet, azt most nem tudom. A futballban minden nap más.”
Attól függetlenül, hogy visszatér-e egyszer Észak-Londonba, vagy sem, hagyatéka biztonságban van. Ahogy 1995-ben tervezte, része lett abban, hogy a csapat megkezdje sikerkorszakát, és szerte a világon tiszteletnek örvendjen.
„Ez az, amire igazán büszke vagyok, mert ez azt jelenti, hogy hosszú időn át fontos lehettem. Egy csapat játékfelfogása nem változik meg egy-két év alatt. A mai napig támadó szellemű alakulatként tekintenek az Arsenalra. Szó sincs erről, hogy unalmas lenne. Hiszem, hogy részem volt a változásban. Pályafutásom végén Bob Wilsontól kaptam a legnagyobb elismerést. Azt mondta, sohasem felejti el, hogy egyike voltam azoknak, akik megváltoztatták a csapatot. Korábban ő is nagy szerepet játszott az Arsenalban, így tőle egészen különlegesnek hatott a dicséret. A gyönyörű pillanatok, gólok és trófeák mellett ez a legnagyobb elismerés. Tudom, hogy valamit jól csináltam.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. szeptemberi lapszámában.)
Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!
