Bemutatjuk a rózsadombi George Bestet

Szöveg Ch. Gáll András Fotó Mravik Gusztáv, Ladinszky Attila archívuma

„Eszméletlen sok pénzt kerestem, és majdnem az egészet piára, csajokra és gyors autókra költöttem. A többit elherdáltam.” Igen, mint jól tudjuk, ezt George Best mondta, akiről maga Pelé, a Király jelentette ki, hogy „a világ legjobb futballistája”, de a Manchester United néhai bohém csillagának helyére bátran odaképzelhetjük Ladinszky Attilát is. Oké, nem ő volt a világ legjobb labdarúgója, de maga Kenderesi István állítja róla, hogy az Albert Flórián utáni idők magyar futballjában ő lehetett volna a No. 1., holtversenyben talán Törőcsik Andrással és Kocsis Lajossal. Márpedig „Kenőcs” – a Vasas, a Twente és a Beerschot egykori remek kapusa, jelenleg az MLSZ Benelux-ügyi megfigyelője – csak tudja. Amúgy meg a bohémságmérő a maximális értéket, a tízest mutatná, ha Attila barátunk kalandjaiból néhányat betáplálnánk. És még nem is feltétlenül a legcifrábbakat…

„Kilenc óra van, pontosan érkeztetek, látjátok, teleraktam az asztalt magazinokkal, fotókkal, újságkivágásokkal, ezekkel nemhogy egy cikket, de egy komplett könyvet is meg tudnátok tölteni. Megjegyzem, már ketten is kerestek könyvügyben, két, jól ismert kollégátok, de aztán valamiért elsikkadt a dolog. Miért nézed annyira ezt az órát? Igen, ez az Anderlecht hivatalos órája, felváltva hordom a Real Madrid-órával, a spanyoloktól is kaptam egyet, itt van, ni. Attól függ, milyen hangulatban vagyok. A Real-órát Emilio Butraguenótól kaptam, amikor 2005-en itt jártak a spanyolok. Én hoztam össze a gálameccset Puskás Öcsi bácsi tiszteletére, bár papíron nem én voltam a főszervező, hanem…, de hagyjuk, engem is átvert az illető. Pedig ha Butraguenóék nem emlékeznek arra a bizonyos gólomra, még harminc év múltán is, akkor biztos, hogy nem jönnek el Pestre.”

Ladinszky Attila hellyel kínál a rózsadombi, Utas utcai lakás nappalijában, Cherie, a négy és féléves, menhelyről kiválasztott 75 százalékos német juhászkutya – a maradék 25 százalék eredete ismeretlen – azzal a lendülettel felkucorodik mellénk a pamlagra, Attila pedig belevág.

„A nyóckerben születtem, a Dugonics utcában, a Tűzoltó Dózsában kezdtem futballozni, mert a bratyóm, Gábor is ott játszott az ifiben. Liszkai Karcsi bácsi, az edzőjük látta, hogy visszarugdosom a labdát, mondta, szálljak be én is, tizenöt évesen már az NB III-ban futballoztam, onnan kerültem be az ifiválogatottba. Sebes Guszti bácsi akkoriban, a hatvanas évek végén a Tatabánya szaktanácsadója volt, ő hívott a bányászokhoz, és igent mondtam, tizennyolc évesen bemutatkoztam az NB I-ben. Sokan irigykedtek rám a városban, hogy tejfelesszájú siheder létemre kétszer annyit keresek, mint a bányászok. De hát azt elfelejtették, hogy a nullának a duplája is nulla.”

Közben Ladinszky az ifjúsági válogatottnak is stabil tagja volt – a Tűzoltó Dózsából bekerülni olyan, későbbi nagyságok mellé, mint Branikovits, az MTK-s Kiss Tibor vagy a diósgyőri legenda, Veréb György, nem kis bravúr.

„Machos Feri bácsi volt az edzőnk, nagyon szeretett engem, talán én voltam a kedvence. Már a mexikói olimpiára ki akartak vinni 1968-ban, tizenkilenc évesen, de Szűcs György, a Tatabánya akkori edzője, az 1938-as vb-ezüstérmes válogatott fedezete ki-kihagyogatott a csapatból, mert elterjedt rólam, hogy nyakig benne vagyok az éjszakában, ami csak részben volt igaz. Szűcs még azt sem engedte, hogy egy kisfröccsöt megigyunk edzés után, pedig az öregek – Monostori, Laczkó Misi, Csernai – nagyon tiltakoztak, mindig málnát öntöttünk a poharunkba a bor mellé, hogy becsapjuk a mestert. Aztán elvitt a Vasas, Korsós éppen távozott, az ő helyére igazoltak le, a Molnár, Puskás, Farkas, Ladinszky csatársor nem festett rosszul.”

Közben Ladinszky természetesen az utánpótlás-válogatottba – ma úgy mondanánk, U21-esbe – is bekerült, és egy túra alkalmával gyökeresen megváltozott az élete.

„1971 márciusában Liége-ben vendégszerepeltünk az utánpótlás-válogatottal, Lévai Pista szobájában zsugáztunk Bálint Lacival, Tóth Andrissal, amikor belépett a szobába Szepessy Laci, akkor néhány héttel korábban lépett le Belgiumba. „Mi lenne, ha én is kinn maradnék?”, tettem fel a költői kérdést, majd azzal a lendülettel visszamentem a szobámba – Tóth Bálint már aludt, akár a bunda –, felvettem egy rendes nadrágot, egy inget, s ahogy voltam, ötven dollárral a zsebemben kisétáltam a szállodából Szepessy Lacival.”

Mivel Ladinszky úgy tudta, hogy az MLSZ eltiltatta, nem tudott leigazolni sehová sem, Essenben edzett a Rot-Weiss csapatánál, méghozzá megszállottan. Különösen a fejelést gyakorolta órák hosszat, felfüggesztett egy labdát az akasztófának nevezett fejelőállványra, ötvenszer, százszor nekifutott, és mindig feljebb húzta a labdát. A végén már olyan magasan volt, hogy csak a feje búbjával érte el, de akkor is úgy fejelt, mint akkoriban senki Európában.

„Megkeresett Ernst Happel, a Feyenoord osztrák edzője, ismert már, és mivel éppen akkor vonult vissza legendás balszélsőjük, Coen Moulijn, szükségük volt rám. Elmentem egy próbaedzésre, Happel sem akkor kezdte a szakmát, rám állított két »gyilkost«, a két legkeményebb védőjét, Rinus Israelt és Theo Laseromsot, az utóbbinak De Tank volt a beceneve, gondolom, nem szükséges lefordítani. Rúgtak, csíptek, haraptak, de én visszaadtam, erre Happel kijelentette, azonnal kellek neki. Azt hittem, ez lehetetlen, mert el vagyok tiltva, szerencsére a klub érdeklődött az UEFA-nál, s kiderült, hogy nincs is semmiféle eltiltás. Börzsei Jancsi bácsi, az MLSZ főtitkára, aki nagyon szeretett engem, elfelejtette lejelenteni a disszidálásomat. Még az is lehet, nem véletlenül.”

Happel eleinte balszélsőként szerepeltette Ladinszkyt, de aztán a tréner megkérdezte, játszana-e centert. „Akár jobbhátvédet is!”, hangzott a válasz. Ladinszkyból tehát középcsatár lett, bemutatkozásképpen a Groningennek rúgott két gólt, attól kezdve le sem került a hátáról a kilences. „Akinek ilyen bal lába van, annak nincs is szüksége jobbra” – mondta róla Happel. Aztán bajnoki rangadón 2–0-ra megverték az Ajaxot, Ladinszky remekelt, és…

„…és Kovács István, az Ajax edzője elkezdett fűzni, hogy menjek át Amszterdamba. Akkor vonult vissza Swart, a jobbszélsőjük, Keizer, a balszélső szekerének rúdja is kifelé állt, Kovács álma a Rep, Cruyff, Ladinszky csatársor volt. Rep be is került, én azonban maradtam Rotterdamban, mert Guus Brox, a Feyenoord menedzsere kijelentette, bárhová eladnak, csak nem az Ajaxnak, arról szó sem lehet. De mégis továbbálltam, mert egy edzőmeccsen rúgtam egy hatalmas gólt az Anderlechtnek, és elvittek a belgák. 1973. május 27-én mutatkoztam be a Standard Liége elleni kupadöntőn, kettő egyre győztünk, egy gólt fejeltem, egyet rúgtam, nyert ügyem volt. A következő idényben huszonkét góllal belga gólkirály lettem, Brüsszel a lábaim előtt hevert, a szurkolók minden meccsünk elején énekelték: „Un, deux, trois. Attila est lá”, vagyis „Egy, kettő, három. Attila már itt van!”

De nemcsak a szurkolók, a csajok is Attila lába előtt hevertek.

„Akkoriban kezdődött a barátságom Kenderesi Pistával, a Kenőccsel, aki 1969-ben disszidált a Vasasból, mi már nem játszottunk együtt a Fáy utcában, de odakint gyorsan egymásra találtunk. Amikor én a Feyenoordban voltam, ő a Twentében védett, később a Beerschotban, Belgiumban, állandóan az ő lakására vittem a csajokat.”
Hát igen, a nők…

„Karinnal 1971 májusában ismerkedtem meg, még Essenben. Csinos csaj volt, hamar összebútoroztunk, már Rotterdamban vettem el feleségül, csak az esküvőn tudtam meg, hogy tíz évvel idősebb nálam, addig titkolta. Egyszer Zürichben játszottunk kupameccset, amikor hazaértem, a kulcsom nem nyitotta az ajtómat. Karin sehol, feltörettem a lakatossal, hát Karin még az égőket is elvitte a csillárból, a XIV. Lajos korabeli stílbútorokat – akkor utáltam meg egész életemre az antik darabokat –, a bankszámlámat az utolsó centig kiürítette, sőt még mínuszba is nyomott, mert olyan számlám volt, amelyre egy bizonyos összeg erejéig még hitelt is fel lehetett venni. Az Anderlechttől kellett pénzt kérnem, mert még megebédelni sem tudtam. Néhány hét múlva, amikor már Chantallal voltam, hajnalban csöngetnek, két rendőr áll az ajtóban. Karin küldte őket, hogy rajtakapjanak. Megvolt a bizonyítéka, hogy házasságtörő vagyok, elintézte a bíróságon, hogy asszonytartást kelljen fizetnem, magasabb volt az összege az alapfizetésemnél, de Vanden Stock, az Anderlecht elnöke azt mondta, nem tudunk mit tenni, a belga törvények a nőket védik.

Attila lányának, Cindynek – nagyon szép lány, tanúsíthatom, láttam a fényképét – Chantal az édesanyja.

„Chantallal Brüsszelben jöttem össze, az édesanyja vendéglős volt, a pult mögött állt a lány, ott figyeltem fel rá, az édesanyja az Anderlecht egyik vezetőségi tagjának volt a barátnője, így keveredtünk abba a kocsmába. Hosszú évekig együtt voltunk, még Sevillába is elkísért, amikor a Betis játékosa lettem, sohasem házasodtunk össze. Meglehet, még ma is együtt vagyunk, ha nem kap rajta az ágyban egy hölggyel…”

Judittal Chantal után jött össze Attila, közösen működtettek egy éttermet Brüsz­szelben, az Ixelles negyedben, a Fernand Cocq téren, az volt a neve, hogy La Maison de Hongrie – Chez Attila.

„Aranybánya lehetett volna, de volt mellettünk egy portugál kocsma, két fillérrel olcsóbban adták a sört, a zsugori belgák inkább oda jártak. De nemcsak a zsugori belgák, hanem a zsugori magyarok is. Az ingyen meccsjegyekért mindig bejöttek, de fogyasztani, no, azt nem! Egy idő után be is zártam. Egyébként Sevillában is nyitottam egy bárt, ott nagy élet volt, 1977-ben, amikor a spanyol válogatott, Kubala László szövetségi kapitány irányításával az 1978-as argentínai világbajnokságra készült, szerveztem egy magyar estet, mivel ott edzőtáboroztak Sevillában. Tudjátok, kikkel ültem egy asztalnál? Kubalával, Östreicher Emillel – akinek Benidormban volt a szállodája –, Czibor Zoltánnal és Szusza Ferenccel, az edzőnkkel!”

A sevillai kaland is megér egy misét, és csak meg kell említeni, Attilából már ömlik is a szó.

„Már 1973-ban el akart vinni az Atlético Madrid, és két évvel később a spanyol lapok már tele voltak az átigazolásom hírével, de Szusza Ferenc, aki akkor a Betis edzője volt, meg akart kaparintani. Eljött az egyik bajnokinkra Brüsszelbe, és azt mondta, írjak alá Sevillába. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen nevű város, de Szusza küldetett két repülőjegyet, hogy Chantallal menjünk el. Elmentünk, mindenütt narancsfák, citromfák, pálmafák, első látásra beleszerettem a városba, három évig ki sem mozdultam onnan… De a klub sem bánta meg, csaknem ötven év után az én gólommal vertük meg először a Real Madridot a Bernabéuban, egy nullára győztünk, előbb elfektettem Pirrit, majd ballal betekertem a hosszú felsőbe Miguel Ángel fölött. Nyújtóz­kodott, de nem érte el. Camacho, Vicente Del Bosque, ilyen futballisták játszottak abban a Realban. Másnap a Marca azt írta, hogy a gólom bekerül az örökkévalóságba. De az Atléticót is, amelyik meg akart venni, az én gólommal vertük meg szintén egy nullára, ott Pepe Reina apja volt a kapus, neki rúgtam. Az FC Sevilla elleni városi rangadón pedig Paco Buyónak, a Real későbbi kapusának vágtam kettőt, ott három egyre nyertünk. Ötvenkilenc meccsen csak tizenhét gólt szereztem a Sevillában, de azok mindig győztes gólok voltak! Gordillóval, aki később a Real Madridban lett hatalmas sztár, örök életre szóló barátságot kötöttem. Akkor még sihederként a Betisben bontogatta a szárnyait, a mentora lettem, ahogy nekem is Farkas Jancsi annak idején a Vasasban. Sok-sok évvel később hasznát vettem ennek a barátságnak, amikor 2005-ben engem kértek meg, hogy hozzam el Budapestre a Real Madridot. Akkor Gordillónak szóltam, ő volt a kapcsolat Butraguenóhoz. A többit már ismeritek…”

A legszebb az egészben, hogy a korhely életmódjával Andalúzia fővárosában sem szakított hősünk. Napi három doboz cigaretta, 15-20 sör és esténként egy üveg J&B skót whisky volt a fejadagja.

„Mindenki azt mondja, csoda, hogy még élek. Két éve rakoncátlankodott a szívem, az orvos megvizsgált mindenféle műszerekkel, azt mondta, a szívem hetvenhat százalékban elhalt, a funkcióknak csak a huszonnégy százaléka működik. Azonnal eldobtam az utolsó cigimet, egy kortyot sem iszom két éve, most már negyvenhat százaléknál tart a szívem, ha még élek pár évet, százszázalékos lesz… 1997 óta, amióta végleg hazajöttem, egy csodálatos divattervező hölggyel élek itt a Rózsadombon, Bodor Ágnesnek hívják. Most ugyan kisebb gondjaink vannak, a butikunk havi bérleti díját felemelték 150 ezer forintról kétmillióra, be kellett zárnunk, mert ez az összeg kitermelhetetlen. Így most a Mammut I-ben van az üzletünk, Kaláka butik a neve, én vagyok az ügyvezető. Nekem amúgy egy fillér jövedelmem sincs, most próbálok intézni valamit az Anderlechtnél, hogy folyósítsanak valamennyi nyugdíjat, elvégre két évig vonták a béremből a nyugdíjjárulékot.”

Attila hat országban futballozott, és kevés választotta el attól, hogy egy hetedikben is játsszon. Az a hetedik Görögország lett volna.

„1974-ben Puskás Öcsi bácsi a Panathinaikosz edzője volt, de sokszor megfordult Brüsszelben, és olyankor mindig megnézte az Anderlecht meccsét. Egyszer csak odajött hozzám, és azt mondta, Attila, a te bal lábad egyedülálló a világon, talán csak egy ehhez fogható bal láb volt – az enyém. Menjek el hozzájuk, királyi dolgom lesz. Azzal elkezdett kapacitálni, hogy írjak alá a Panához. El is mentem egy hétre Athénba, az elnökük, Joannisz Ojkonomopulosz azt mondta, az a játékos, akit Puskás akar, nekik minden pénzt megér. Már alá is írtuk a szerződést, de a katonai junta megbukott, átírták a törvényeket Görögországban, összetépték a szerződést, el kellett hagynom Görögországot, Öcsi bácsi is akkor távozott az országból. Később, amikor találkoztunk, mindig mondta is, hogy nem sok szerencsét hoztam neki az életben…”

Volt még egy kaland a Valenciennes csapatánál 1979–80-ban, ami már inkább a levezetés kategóriájába tartozott, bár bizonyos szempontból Attila akkor volt a csúcson.

„Látod itt ezt a francia magazint, a So Foot-ot? Itt nyilatkozik az egyik valenciennes-i játékostársam, az algériai Nordin Kurisi, hogy abban az egy évben a város nőlakosságának a felét ágyba vittem. Nos, ez kis túlzás, mert csak a negyedét… A többit meg egy Nambatingue Toko nevű, majd’ 190 centis csádi fickó, akinek a testi adottságairól csodákat meséltek az északfrancia város lakói, elsősorban a hölgyek. Ajjaj, remélem, Chantalhoz nem jut el a magyar FourFourTwo, mert ha igen, akkor még ennyi év után is rettenetesen megharagszik rám!”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. decemberi lapszámában.)