Beckham: futballista, médiasztár, márkanév

Szöveg Bodnár Zalán

Vitatható, hogy melyik szerepében alkotott nagyobbat, ám nem vitatható, hogy mindhárom területen olyan maradandó örökséget hagy maga után, mint az egyes professziók specialistái külön-külön is nagyon kevesen. Beckham világbajnoki aranyérem, Európa-bajnoki trófea és Aranylabda nélkül is a futballtörténelem korszakos ikonja, akiről talán néhány évtized múlva az lesz az első gondolatunk: 300 milliós piacot köszönhet neki a világfutball.

Kalokagathia. Kétséges, hogy David Beckham valaha hallotta ezt az ógörög szót, de kétségtelen, hogy maradéktalanul magáévá tette a hozzá kapcsolódó filozófiát. A kalosz („szép) és az agathosz („jó”) szavak összevonásából származó, és az ókori görögök élethez, lélekhez és sporthoz kapcsolódó felfogását összegző kifejezés fontos szerepet játszott az olimpiákat feltaláló nép életében. „A görögök teljes életet akartak élni, méghozzá ezen a világon – írja Vojtech Zamarovsky Az élő olimpia (1984) című könyvében, majd kifejti: a görög nép sajátja a versenyszellem és a kitüntetés vágya – az az érzés, hogy elsők legyenek mindenben. Talán ezt is figyelembe véve, keresve sem találhattak volna az angolok méltóbb képviselőt Beckhamnél, hogy a 2012-es londoni játékokon az olimpiai stadionig vigye a lángot. A motorcsónakban álló, fáklyát tartó alakja tökéletesen letisztult szimbolikájú kép.

Beckham a XXI. századi futballista és sportoló prototípusa. Az a futballhős, akinek különböző adottságai révén lehetősége volt nem elfogadni azt, hogy egy sportolónak nyolc-tíz év alatt kell megteremteni azt az egzisztenciát, amellyel egész további életét megalapozza, hanem már pályafutása alatt, sőt már annak kezdete óta olyan brandet alkotott meg, amely függetleníteni tudja őt a futballpályán elérhető siker és sikertelenség hullámvasútjától. Persze, amikor 11 évesen, 1986-ban a Manchester United „ördögi” kabalafigurájának bőrében testközelből nézhette áhítattal a manchesteriek meccsét a West Ham United ellen, még csak a labda létezett számára, és valamikor akkoriban döntötte el, hogy a futballnak szeretné szentelni az életét.

Noha Észak-Londonban, Leytonstone-ban született, és a fővárosi Chingford kerületben tanult meg futballozni Beckham, a szülei óriási Manchester United-rajongók voltak, és gyakran utaztak el az Old Traffordra, hogy lássák a csapatot, így a kis David is MU-rajongó volt, amióta az eszét tudta. Mégis, a véletlen úgy hozta, hogy csaknem Barcelona-játékos lett: egy tehetségkutatón az volt a nyereménye, hogy együtt edzhetett a Barcelona ifi stáival, ám inkább Bobby Charlton manchesteri futballiskolájába iratkozott be, és ott találta meg a helyét. De onnan még nem vezetett egyenes út álmai csapatához, keményen meg kellett küzdenie azért, hogy a kilencvenes évek elején Alex Ferguson látószögébe kerüljön. Volt próbajátékon többek között a Leyton Orientnél, a Norwich Citynél, és Londonban lépett be az akadémiai képzésbe, a Tottenham Hotspurnél.

Majd következett a Brimsdown Rovers, ahol 1990-ben az év U15-ös játékosának választották, ekkor még tett egy rövid kitérőt a Bradenton Preparation Akadémiára, de már magához láncolta a United, 1991-től lett a manchesteriek utánpótláscsapatának tagja. Izgalmas időszak volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója az angol futballban. Az 1977 és 1985 közötti nemzetközi angol dominanciának véget vetett az 1985-ös Heysel-tragédia, az angol csapatokat öt évre száműzték az európai kupákból, az 1989-es Hillsborough-dráma pedig alapjaiban rengette meg a szigetországi futballéletet. Drasztikus változások léptek életbe, új stílusú stadionokkal és a Premier League 1992es megszületésével. Ma már tudjuk, a PL igazi sikertörténet lett, de sosem tudjuk meg, azzá vált-e volna akkor is, ha a korszak hajnalán nem formálódik Manchesterben az az ifi csapat, amely a liga történetének első mítoszává válik az évtized második felére Paul Scholesszal, Ryan Giggsszel, Phil és Gary Neville-lel, Nicky Buttal – és Beckhammel. A kivételesen tehetséges generáció 1992-ben el is hódította az ifjúsági FA-kupát (Beckham gólt is szerzett a döntő második mérkőzésén a Crystal Palace ellen), és a nagy menetelésnek hála, Beckham már ebben az évben pályára léphetett a Manchester felnőttcsapatában a Brighton & Hove Albion elleni Ligakupa-meccsen. Ekkor azonban még vissza kellett térnie az ifi khez, és a Premier League-es bemutatkozásra is várni kellett még, miután kölcsönadták őt az első angol bajnokcsapatként legendás, de már megkopott hírű Preston North Endnek.

Bár ott csak öt meccsen kapott lehetőséget a bizonyításra, Ferguson visszavitte Manchesterbe, ahol aztán nyolc fantasztikus évet eltöltve, Denis Law-val, George Besttel, Éric Cantonával egy szinten emlegetett korszakos klasszisa lett az együttesnek, amely köréje és fentebb felsorolt ifi társai köré épült a skót menedzser irányítása alatt. Ma már, némi rálátással a teljes pályafutásra, talán nem vagyunk szentségtörők, ha kijelentjük: Law, Best, Cantona, sőt Scholes és Giggs is jobb futballista volt, mint Beckham. Ezt persze lehet vitatni, rajongói jobbára felnagyítják képességeit, az őt nem kedvelők (egyre kevesebben vannak…) pedig sokszor hatványozzák hibáit. Az igazságot talán akkor fogjuk meg legjobban, hogy azt mondjuk, Beckhamnek volt néhány igazán kimagasló éve, mint például az 1998–99-es idény, amikor a csapat triplázni tudott, a bajnokság és az FA-kupa mellett a valaha volt egyik legemlékezetesebb Bajnokok Ligája-döntőn a Bayern Münchent a lefújás előtti pillanatokban legyőzve elhódította a BL-serleget is. Ez az idény kis túlzással a Beckham-beadások éve volt. Mi sem volt jellemzőbb képsor akkoriban Angliában és a BL-ben: jobbról jön egy beadás, középen Andy Cole vagy Dwight Yorke fejel, gól. A barcelonai BL-döntőben ugyan Ferguson mester váratlanul megkavarta a kártyákat, és hősünknek helyet kellett cserélnie Giggszel, a walesi játszott a jobb szélen, Becks a bal oldalon, aki szenvedett is, míg Ferguson helyre nem állította a világ rendjét, és az utolsó pillanatokban az ő két szöglete után fordított a United. Ebben az évben az európai Aranylabdát is kiérdemelte volna, de máig megfejthetetlen módon a Barca brazilja, Rivaldo vitte el előle a rangos elismerést. Parádés játéka ebben az idényben azért is megsüvegelendő, mert az azt megelőző nyáron pályafutása legmélyebb gödréből kellett kijönnie.

Élete első világbajnokságán, az 1998-as franciaországi tornán ugyanis kiállították az Argentína elleni nyolcaddöntőben, mert fektében visszarúgott az ellene szabálytalankodó Diego Simeonénak, és miután a 2–2-s mérkőzést követő tizenegyespárbajban Anglia maradt alul, a népharag a 23 éves középpályásra zúdult. A Daily Mirror könyörtelen főcímmel jelent meg másnap: „Tíz hősies oroszlán és egy hülyegyerek”. Az első őszi bajnoki meccsen, a szeptember 9-i, Charlton Athletic elleni összecsapáson pedig az Old Trafford közönsége mondott sommás ítéletet: a nézőtéren több ezren mutattak fel egyszerre piros lapot a saint-étienne-i bűnbaknak. Beckham azonban példás választ adott az idény során, varázslatos játékával rengeteg hívet szerzett magának, káprázatos szabadrúgásai, beadásai, keresztlabdái és megalkuvást nem tűrő hozzáállása révén a Ferguson-csapat első számú sztárja volt. Ebben az időszakban még a játéka révén is. A bajnokság végén feleségül vette popsztár kedvesét, a Spice Girls lánybandából Victoria Adamset, és noha sokan vádolják azzal, hogy ettől kezdve többet foglalkozott a pályán kívüli életével, mint a futballal (a reklámszerződésekből befolyó fi zetése háromszorosára rúgott a klubnál keresett bérének, és ő lett az első angol játékos, aki klubja jóváhagyása nélkül is köthetett reklámszerződéseket, sportszergyártókkal is), de mégsem vádolható azzal, hogy látványosan visszaesett volna a teljesítménye. Amikor 2003-ban a United engedett a Real Madrid évek óta tartó nyomásának, és elengedte a spanyol fővárosba, Beckham hat angol bajnoki címmel, két FA-kupával, BL-serleggel, Világkupával a zsebében távozott.

Tény, hogy a Real Madridban szakmailag visszaesés következett be Beckham pályafutásában, többnyire azért, mert az eredeti posztjához képest gyakran teljesen idegen szerepkörben kellett játszania. A Florentino Pérez-féle „galaktikus korszak” negyedik csúcsigazolásaként alig maradt hely számára a középpályán, így gyakran előfordult, hogy védekező középpályást kellett játszania Gutival, ami leginkább azért jelentett gondot, mert sem ő, sem Guti nem tudott magas színvonalon védekezni. Az élet egyéb területein bizonyára sikert sikerre halmozott az a Real, de a pályán elmaradtak az eredmények, csak negyedik madridi évében jött össze Beckhamnek a bajnoki cím, az együttes a BL-ben pedig rendre elbukott már a 16 között. A Beckham mint márkanév viszont addig sohasem szárnyalt még úgy, mint akkor. A világhírű futballista és popsztár feleségének élete Madridban talán még inkább izgalmas volt, mint korábban a szigetországban, és talán Beckham számára ekkor tisztázódott végképp, hogy népszerűségének, karizmájának, megjelenésének és sármjának köszönhetően az élet sok területén nagyobb magasságokba emelkedhet, mint a futballpályán, ahol leszállóágba került. A válogatottban is elkerülték a sportsikerek, a 2000-es Eb és a 2002-es vb kudarcát még Manchester-játékosként élte meg, a 2004-es portugáliai Eb-n viszont a „királyiak” sztárjaként bukott el: a házigazda portugálok elleni negyeddöntőben a tizenegyespárbajban csúnyán fölé vágta a labdát, és egyre többször szedte le róla a keresztvizet az angol média. Fabio Capello edzősége évében, a 2006–07-es idényben egyre gyakrabban szorult ki a madridi csapatból, és egész évben arról lehetett hallani, hogy távozni fog. Keveseket lepett volna meg, ha visszatér Manchesterbe, mégis valószínűbbnek tűnt, hogy a Milan hívószavát fogadja majd el, ahol felesége és ő is a legjobban kamatoztathatja adottságait a divatszakma fővárosában.

Beckham azonban mindenkit meglepett, és 32 évesen rálépett arra az ösvényre, amit korábban Pelé vagy Franz Beckenbauer sem tudott kihagyni: Amerikába ment, és apostola lett annak a kezdeményezésnek, amely révén az európai „gömblabdás” futball másodszor is megpróbálja megvetni a lábát az észak-amerikai földrészen. Pelé, Beckenbauer és a többi egykori sztár nem járt sikerrel, az első észak-amerikai profi liga, az NASL megszűnt 1984-ben. Az újjászületett sorozat, az MLS egyelőre még áll a lábán, de a tojáslabdás foci, a baseball, a kosárlabda és a jéghoki világában kétségbeesetten szüksége van a sportágnak a tengerentúlon olyan „eladható” sztárokra, mint Beckham, aki a filmipar fővárosából, a Hollywood-felirat árnyékából igyekezett teljesíteni különleges küldetését, stabilizálni a sportág helyzetét a legnagyobb piacon. Amikor elfogadta 2007-ben a Los Angeles hívását, és a madridi „galaktikusoktól” az amerikai „galaktikusokhoz” távozott, sokan úgy értelmezték a lépést, hogy Beckham végleg lelépett a futballvilág térképéről, sportszakmai céljait kemény dollárkötegekre cserélte. De első amerikai sajtótájékoztatóján máris tisztában volt missziós szerepével: „Nem azért jövök ide, hogy szupersztár legyek. Azért jövök ide, hogy részese legyek a csapatnak, hogy keményen dolgozzak, és azért, hogy – remélhetőleg – címeket nyerjek. Azért jövök ide, hogy változtassak. Azért jövök ide, hogy futballozzak… Nem azt mondom, hogy azzal, hogy átjöttem az Államokba, a futball lesz a legnépszerűbb sport Amerikában. Ezt nehéz lenne elérni. Baseball, kosárlabda, amerikai futball vesz körös-körül, de nem csinálnám ezt, ha nem gondolnám, hogy változtatni tudok.”

Tagadhatatlan, hogy az LA Galaxynál töltött első évei mindenről szóltak, csak a futballról nem: 2007-ben csupán 252 perc jutott neki a pályán (sérülés is hátráltatta), gólt nem szerzett, 2008-ban pedig öt gólja mellé hatszor kapott sárga lapot, pedig sosem volt rá jellemző a sportszerűtlenség. Annál látványosabban épült az Egyesült Államokban a Beckham-brand: óriásplakátok, fehérneműreklám, féltucatnyi új személyi szponzor, karitatív szerepvállalás, divatfotózások, szereplések a kifutón, ház Beverly Hillsben, parolázás a fi lmsztárokkal, gyakori látogatás a Los Angeles Lakers kosármeccsein, botrányos fotók egy melegmagazinban – és az Egyesült Államokban még az is tudta, ki az a David Beckham, akinek arról sem volt fogalma, mi fán terem a „soccer”.

De Beckham vágyott az „igazi” futballra is, így 2009-ben és 2010-ben is, amikor Amerikában bajnoki szünet volt, januártól márciusig a Milanban szerepelt, ám szép lassan Amerikában is a játéka miatt került előtérbe. Kevés sportoló állt hozzá egy kihíváshoz nagyobb alázattal és ambícióval, mint Becks 2009 után az amerikai kalandhoz. Pedig már senki nem várt tőle feltámadást, mindenki elfogadta, hogy levezetni ment a nyugati partra, ám ő nem volt rest keményen edzeni, formában maradni és minden meccsen keményen odatenni magát a csapatért. Az erőfeszítéseket pedig nem várt siker koronázta: 2011-ben és 2012-ben állandó kezdőjátékosa volt a Galaxynak, az együttes pedig mindkét évben elhódította az MLS bajnoki címét. 2012 novemberében, a Houston Dynamo elleni döntő előtt sajtótájékoztatón jelentette be: hat év után távozik Amerikából, úgy érzi, teljesítette küldetését, de 37 évesen is új kihívásokra vágyik. Lehet, hogy Ausztráliába megy népszerűsíteni a futballt, lehet, hogy a divat egy másik európai fővárosába, Párizsba költözik a PSG hívására.

Szerepvállalása mély nyomokat hagyott az amerikai futballéletben: ottléte hat éve alatt hét új profi klub született, tíz vadonatúj futballstadion épült, és a meccsek átlagnézőszáma felülmúlta az NBA-ét és az NHL-ét, ami szinte elképzelhetetlen, forradalmi fejlődésnek tekinthető, még akkor is, ha mind a kosár-, mind a hokimeccseket csarnokban játsszák, és nem bővíthetők végtelenül. Hatására negyven százalékkal nőtt a Galaxy idegenbeli meccseit megtekintők száma, a liga meccseinek közvetítési jogait pedig több mint száz ország vásárolta meg. „Nem volt még futballista, aki többet tett volna a sportágért az Egyesült Államokban, mint Beckham – mondta Don Garber, az MLS komisszárja. – Örökre úgy kell rá tekintenünk, aki végleg új fejlődési pályára állította a bajnokságunkat.” A németek 1990-es világbajnoka, Jürgen Klinsmann, az Egyesült Államok jelenlegi szövetségi kapitánya pedig így értékelt:

„Beckham az amerikai futball úttörője. Instabil ligába érkezett meg hat éve, ami neki köszönhetően stabilizálódott, és évről évre egyre erősebb és érdekesebb lett.”

David Beckham különös, értékes és szinte egyetlen korábbi mintát sem követő örökséget hagy maga után. Más futballcsillagoknál is előfordult már, hogy a pályán mutatott teljesítményét nem lehetett külön vizsgálni a magánéletétől, de a Beckham-jelenség késztet bennünket először arra, hogy megítélését a futballon túlmutató kontextusba helyezzük. Ismert, hogy egy friss felmérés szerint egész Ázsiában egyedül Buddha ismertebb Beckhamnél, Bangkokban külön templomot is építettek a számára, ahol a szobra zarándokhellyé vált. Nála sokkal jobb futballisták sohasem tudnának hasonló hatást elérni. A médiatudományok terminus technikusai között már létezik a „before Beckham” kifejezés, ami arról szól: Beckham előtt a futball csapatsport volt, de Beckham tudatosan vagy kevésbé tudatosan, elindította az egyéniesedés útján. David Beckham forradalmasította a labdarúgást, de nemcsak legendás jobb lábával tette azt. Ha jobban megfigyeljük, Mario Balotelli és Neymar már az ő köpönyegéből bújt elő.

A futballcsillag státusát új dimenzióba helyezte. Egyelőre nem tudhatjuk, áldás vagy átok lesz-e a sportágnak, ha egyre többen akarják majd ezt a dimenziót megismerni, de eddig csak hálás lehet a futball neki, hogy mozgósító erejét nemes célokra használta. Mert miközben alsógatyában néz le ránk egy óriásplakátról, azt sem feledtette el velünk, hogy aki bajnoknak született, és bajnokhoz méltó életet él, az mindig bajnok marad.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. februári lapszámában.)