Beckham, a közellenség

Szöveg Chris Flanagan

Amikor David Beckham kinézett az ablakon, meglátta, hogy kintről egy férfi bámul rá. Későre járt, David pedig egyedül volt külső-manchesteri lakásában. Mély álmából hirtelen zaj riasztotta fel, amitől a kutyái is hangos ugatásba fogtak.

Odakint a férfi karba tett kézzel állt, és nem mozdult. Beckham ránézett, a fickó pedig őrá. Így álltak vagy öt percig. „Mit akar?” – üvöltött ki végül Beckham az ablakon. Választ nem kapott, a férfi pedig folytatta a bámulást. 1998-at írtunk, Beckham volt Anglia leggyűlöltebb embere. Még a saját otthonában sem érezte magát biztonságban.

Pár héttel korábban Anglia csúfos vereséget szenvedett Argentínától a világbajnokságon, amiért Beckhamet tartották a felelősnek. A Stade Geoffroy-Guichard parkolójában David apja zokogó fiát vigasztalta, miközben az argentinok a busz ablakán kihajolva ünnepelték a győzelmet.

Joggal tették, hiszen előttük állt a negyeddöntő a hollandok ellen. Beckham előtt viszont élete legkeservesebb tizenkét hónapja. Ilyen gyűlöletkampányban még egyetlen angol játékosnak sem volt része.

A kihívás végül élete legmeghatározóbb tapasztalata lett. Egy év alatt közellenségből három cím büszke tulajdonosa lett.

Huszonnégy órával az argentinok elleni nyolcaddöntő előtt Beckham csak úgy szökdécselt az örömtől a csapat buszának szűkös vécéfülkéjében. A Saint-Étienne-be tartó úton a mosdóból hívta fel menyasszonyát, Victoriát, aki nagy újsággal várta, azzal, hogy várandós. Bár a világbajnokság döcögősen indult, végre minden sínen volt.

A Manchester United középpályása a válogatott frontembereként indult el a vb-re: az Adidas még Dover fehér szikláira is kivetítette a képét, az alábbi felirattal: „Anglia számít rád”. A klubban és a válogatottban elért sikerei, na meg hogy eljegyzett egy Spice Girlt, igazi megasztárt faragtak Davidből, aki elsőre maga sem tudott mit kezdeni a hirtelen jött hírnévvel.

„Pár napja Victoriánál voltam, és becsengetett a postás – mesélte Beckham a FourFourTwo-nak még a világbajnokság előtt. – Én nyitottam ajtót, és a fickónak leesett az álla. Azt mondta, nem gondolta, hogy ilyen korán egy legendával fut össze. Kész cirkusz. Nem vagyok legenda. El sem hiszem, ami történik velem.”

A vb előtti héten szintén Beckhamtől volt hangos a sajtó: David és Victoria ugyanis beugrott Elton Johnhoz a francia riviérán, ahol Beckham egy Jean-Paul Gaultier által tervezett szoknyában jelent meg.

Glenn Hoddle, a válogatott edzője növekvő rosszallással nézte a középpályása körüli médiadömpinget. Egyedül Beckham játszott az összes selejtező mérkőzésen, de amikor Hoddle bejelentette a Tunézia elleni nyitómeccsen pályára lépő csapatot, hidegzuhanyként érte a középpályást a hír, hogy nem játszhat. „Nem koncentrálsz” – mondta Hoddle a döbbent játékosnak. „Ezt mégis honnan veszi?” – vágott vissza Beckham, aki váltig állította, hogy a hírnév nem vonja el a figyelmét labdarúgói kötelességéről.

Még inkább összezavarta, hogy részt kellett vennie a meccs előtti sajtótájékoztatón, amikor még nem volt nyilvános a kezdőcsapat. „Láttuk rajta, hogy nem boldog – emlékszik vissza Stuart Mathieson a Manchester Evening News újságtól, akit a United küldött ki tudósítónak a világbajnokságra. – Akkor már jól ismertem. Az első idény előtti turné, amin részt vettem, 1995-ben volt, és David is ott volt. Akkor még nem tudtam, kicsoda: csak egy kedves srácot láttam, aki mellé szívesen ül le az ember reggelizni a hotelban.

Még abban az idényben a Midland Hotelben találkoztam vele, ahol valami manchesteri díjat vett át. Csak kiléptem a vécéfülkéből, és ott állt. Azt kérdezte, mégis mit kellene mondania. Azt mondtam, köszönje meg mindenkinek, aki segített, meg ilyesmi. Ha most látom, hallom a beszédeit, meg hogy milyen társaságba került, és eszembe jutnak azok az évek, megdöbbentő, mekkora változáson esett át, nálam legalábbis messzebb jutott! Szerintem David nagyon jól kezelte, amikor beültették a sajtótájékoztatóra, de Alex Fergusonnak egyáltalán nem tetszett, hogy Davidet ilyen helyzetbe hozzák a kamerák előtt.”

Pár nappal később a Vörös Ördögök edzője egy országos napilap hasábjain fejtette ki kritikáját a válogatottért felelős kollégájával szemben.

Beckham a Románia elleni meccset is a kispadról nézte végig, a kolumbiaiak ellen viszont végre pályára léphetett. Be is lőtt egy szabadrúgást, amivel megmentette Angliát a korai kieséstől. A sajtó is rég követelte már visszatérését, így ismét hősként ünnepelték.

Az Argentína elleni mérkőzésen azonban minden felborult. A meccs előtti Adidas-reklám, amelyben szintén Beckham volt a sztár, morbid jóslatnak bizonyult. „Erre az Argentína–Anglia mérkőzésre amiatt fogunk emlékezni, amit egy játékos a lábával tett” – szólt a szlogen, utalva Maradona 1986-os megdicsőülésére.

Ami végül igaz is lett. A második félidő harmadik percében Diego Simeone hátulról fellökte Beckhamet, aki a földön fekve jobb lábával odarúgott Simeonénak. A piros lap garantálta Beckham helyét az angol válogatott szégyenfalán. „Nem tudom irányítani, ami a pályán történik, tizenkét éves korom óta így játszom” – mondta Beckham a vb előtt a FourFourTwo-nak, amikor szóba került ingerlékeny természete, amely miatt Hoddle és mások is figyelmeztették már.

Ezúttal persze máris megbánta makacsságát. Az öltöző felé tartva telefonon kereste fel vigaszért Victoriát, aki épp turnézott, és egy New York-i bárból nézte a mérkőzést. A pálya széléről nézte végig, ahogy Anglia tizenegyespárbajban kiesik a vb-ről. Ha nem kapott volna piros lapot, ő is beállhatott volna büntetőt rúgni.

Beckhamet kínos csend fogadta az öltözőben, egyedül két unitedos csapattársa, Gary Neville és Paul Scholes ejtett pár vigasztaló szót. Aztán végül Tony Adams ment oda hozzá, a vállára tette a kezét, és azt mondta: „Bármi is történt ma este, zseniális játékos vagy. És ettől csak erősebb leszel.”

Nem is volt más választása. Anglia kiesése után a sajtó majd’ felrobbant. „Mindenki rúgott volna rajta egyet – emlékszik vissza Mathieson. – Minden újságíró álma, hogy a világbajnokságról írjon, pláne a vébédöntőről. Mindenki túlzásba esett. A legtöbb riporter szerint Beckham az egész vébét tönkretette. A Manchester Evening News újságírójaként persze próbáltam objektív lenni, nem akartam én is lehúzni. De ha máshol dolgozom, talán én sem lettem volna kedvesebb, mint a többiek. Az ember ösztönösen bűnbakot keres, és Beckham tökéletes célpont volt. Emlékszem, amikor kijöttek, Gary Neville válaszolt pár kérdésemre, aztán azt mondta, David valószínűleg nem fog megállni. Amikor kijött, valóban egy szó nélkül távozott, ami érthető. A szeme vörös volt a sírástól.”

A másnapi szalagcímek sem derítették jókedvre. „Tíz hős oroszlán meg egy hülyegyerek” – fogalmazott Piers Morgan a Daily Mirrortól. Két nappal később az újság már dartstáblás poszter-melléklettel is szolgált, a közepén David Beckham arcképével, akit több kisebb, szintén népszerűtlen figura vett körül: például az argentin hadsereg vezére a Falkland-szigeteki háború idejéről, a bíró, Kim Milton Nielsen és Jeremy Beadle műsorvezető.

Beckham alig egy órát töltött hazai földön, máris repült Concorde-dal a menyasszonya után New Yorkba. Ebben az egy órában is volt ideje megízlelni, mi vár rá az angol sajtó részéről. „Milyen érzés cserbenhagyni egy nemzetet? – kérdezte az egyik riporter a Heathrow repülőtéren keresztülsiető Beckhamtől. – Felfogja egyáltalán, mit tett?” De Beckham csak szótlanul ment tovább.

A paparazzi már várta, amikor megérkezett. „Azt gondoltam, az ott New York, ott ilyesmi nem történhet meg” – írta később önéletrajzában Beckham. Addig legalább a tengerentúlon nyugta volt a bulvártól. De csak addig.

Mivel a tervek szerint a következő tizenegy napot a Spice Girls turnébuszában készült tölteni, azonnal a Madison Square Gardenbe sietett, ahol Victoria épp koncertre készült. Percekkel később találkozott a Pop Királynőjével, Madonnával is: elvégre Beckham élete sosem volt unalmas. De tudta, hogy otthon még javában tart a gyűlöletkampány.

A délkelet-londoni Falánk Fácán pubban a törzsvendégek saját kabalát raktak össze a világbajnokságra: egy életnagyságú bábut szoknyában és Beckham hetes számú válogatott mezében. Eredetileg így akartak tisztelegni a United sztárja előtt, de az Argentína elleni mérkőzés után az indulatok más irányt vettek. A pub vendégei otromba tréfa gyanánt felakasztották a négyszáz fontot érő bábut az épület előtt található állványra. „Csak azt tették, amit egész Anglia érez” – nyilatkozta a kocsmáros.

Bár az akasztott bábut a rendőrség hamar eltávolította, mégis a nyár legmeghatározóbb képe lett: jelképezte a gyűlöletkampányt, amit még a sajtó kezdett el, de hamarosan irányíthatatlanul robogott tovább. A Beckham-szülők háza előtt napokig ácsorogtak az újságírók: még asztalt és széket is hoztak, hogy le tudjanak ülni egy kávéra vagy teára.

„MINDENKI RÚGOTT VOLNA RAJTA EGYET: AZ EMBER ÖSZTÖNÖSEN BŰNBAKOT KERES, ÉS BECKHAM TÖKÉLETES CÉLPONT VOLT”

Amikor Beckham júliusban végül hazatért, fél tucat rendőr várta őt a Heathrow repülőtéren, hogy védelmet biztosítson számára.
Mivel Victoria amerikai turnéja még nem ért véget, a rendőrség azt tanácsolta Beckham szüleinek, hogy maradjanak vele a lakásában. Az elővigyázatosság nem is volt alaptalan: Beckham több halálos fenyegetést, sőt pisztolygolyót is kapott postán. Pár héttel később, amikor a szülei visszatértek Londonba, arra ébredt, hogy valaki kintről figyeli. Amire a rendőrség kiért, az idegen eltűnt.

Az Argentína elleni meccs másnapján Alex Ferguson felhívta Beckhamet: „Ne aggódj, kölyök! – mondta az edző. – A Manchester United játékosa vagy. Majd mi vigyázunk rád.”

Sokan érezték úgy, hogy Anglia nem védte meg Beckhamet. Gary Neville is kritizálta az FA-t, és úgy jellemezte a vezetőséget, mint akik „gumicsónakban ülnek: kidobnak, mint a ballasztot, és csak egymásért tesznek meg bármit is”, maga Beckham pedig később állította, Hoddle is csak olajat öntött a tűzre, mivel a mérkőzés után többször is utalt rá, hogy Beckham a felelős a kiesésért.

Hoddle később jelentős erőfeszítéseket tett, hogy megvédje játékosát: például el akarta küldeni pszichológushoz, valamint Eileen Drewery gyógyítóhoz. De Beckhamnek ez már eső után köpönyeg volt.

A Manchester Unitednál más volt a helyzet: mindenkit dühített, ahogy Daviddel bántak. „A sajtó röhejesen viselkedett” – panaszkodott Neville, de Ferguson sem volt boldog. „Úgy alázták, mintha gyilkolt volna, vagy hazaárulást követett volna el” – nyilatkozta később. A klub kiállt Beckhamért, aki már attól rettegett, hogy a Premier League-ben sincs maradása, és kénytelen lesz az olasz vagy a spanyol bajnokságba menekülni.

„Mind támogattuk – meséli Henning Berg, a csapat védője az 1998-as idényt megelőző edzésekről. – Mind ismertük őt mint embert, úgyhogy nem esett nehezünkre segíteni rajta és normálisan viselkedni vele. A vébé előtt is kedveltük már, és ez nem változott. Ha valami nagyképű szupersztár lett volna, aki hozzánk sem szól, talán nem így alakul, de David sosem volt olyan. Hiába volt híres, ő is csak egy volt a srácok közül, aki keményen dolgozik, hogy a legtöbbet adja.”

A United első meccsén, egy Birmingham elleni barátságoson a szurkolók Beckham nevét skandálták. Mivel a vb után kapott egy kis pihenőt, David első meccse egy turnémérkőzés volt Norvégiában a Valerenga ellen, ahol a helyi United-szurkolók hősnek kijáró üdvrivalgással köszöntötték. Az 1998–99-es idény nyitómeccsén a szurkolók majd’ szétvetették az Old Trafford falait, amikor Beckham az utolsó pillanatban egyenlített a Leicester ellen.

„A United-szurkolók mindig is egy kicsit válogatottellenesek voltak – magyarázza Stuart Mathieson. – Mindig fontosabb volt nekik a klubhűség, mint Anglia csapata. Úgy érzik, a válogatott többször is kibabrált velük, és a Beckham-eset csak fokozta ezt. Hirtelen mindenki nagyon válogatottellenes és Beckham-párti lett.”

A United a médiától is megóvta a középpályást. „Fergie nagyon vigyázni akart rá: nem hagyta, hogy bárki beszéljen vele – meséli Mathieson. – Az idény vége felé persze néha megjelent, de addig teljes csend vette körül. Nem emlékszem, hogy beszélhettem volna vele a helyzetről. Minden reggel felhívtam Fergie-t, de ő sem akart mondani semmit, úgy vélte, az lesz a legjobb, ha nem beszél róla.”

Az ellenfél szurkolóitól azonban a United sem tudta megvédeni Beckhamet. Augusztusban a Wembleyben tartott jótékonysági mérkőzésre az Arsenal szurkolói egy „Beckscum” („Becsög”) feliratú transzparenssel érkeztek (felül jobbra). Az első idegenben játszott meccs a West Ham stadionjában várta a Unitedot.

Saját szülőhelyétől pár kilométerre a rajongói magazinok borítóján a „Nem bocsátunk meg” felirat virított, a buszról pedig csak fegyveres biztonsági őrökkel tudott leszállni, mivel az a hír járta, hogy a hírhedt West Ham-ultrák fenik rá a fogukat. „Több százan vártak a parkolóban, és mind nagyon dühösek voltak” – idézte fel később Beckham. A tortúra a gólmentes döntetlen egészét végigkísérte: minden mozdulatát kifütyülték, és olyanokat skandáltak, mint „Gyűlölünk, Beckham”, vagy „Cserbenhagytad a hazádat”. „Még mindig megvan az az ijesztő kép otthon – magyarázza Beckham. – Szöglethez készülök, és látni lehet mögöttem az arcokat a tömegben. Nem azt látni rajtuk, hogy béna focista vagyok, miattam estünk ki. Ez már több, ezek az arcok azt mondták, ha elkapnak, kitörik a nyakam.”

A West Ham középpályása, Steve Lomas sem volt könyörületes. Miután felrúgta, fölé állt, és üvöltözött vele. „Megpróbálták felhúzni – mondja Berg a FourFourTwo-nak. – A média alaposan felfújta a dolgot, ami persze hatással volt a szurkolókra, az ellenfél pedig megpróbálta felidegesíteni. De nyugodt maradt. Hagyta, hogy a játéka beszéljen helyette.”

Beckham nem reagált a provokációra a visszavágón sem. „Nem volt mimóza, úgy hajszolta a labdát, mint bármikor – magyarázza Mathieson. – Bátorsággal reagált a nehézségekre. A média elefántot csinált abból a meccsből, de emlékszem, amikor aznap hazafelé tartottam, azt mondtam magamban, ha ez a legrosszabb, amit tud, akkor nagyon jól vette az akadályt.”

Beckham bizony vette az akadályt, sőt élete legsikeresebb idényét produkálta. Pedig novemberben ismét kereszttűzbe került, amikor összeakadt a blackburni Tim Sherwooddal. „Beckham még mindig ingerlékeny” – harsogták a címlapok, némiképp elhanyagolva a tényt, hogy Sherwood kezdte az összecsapást.

Beckham bravúrjai egyre közelebb vitték a Unitedot a történelmi jelentőségű hármas kupagyőzelemhez. A védjegyének számító szabadrúgásgólját bevetette a Barcelona elleni 3–3-as meccsen, amivel továbbjutottak a Bajnokok Ligája valaha volt legerősebb csoportjából, ahol a Bayern München is ott volt. Irány a negyeddöntő, az Inter és Diego Simeone. Mindenki árgus szemmel figyelte a meccs elején a kézfogásokat, amelyekre talán a „fagyos” a legjobb jelző, mivel szolidaritásból Paul Scholes és Jaap Stam is rávicsorgott Simeonéra. Két gólpasszal és a 2–0-s győzelemmel Beckham végül kiegyenlítette a számlát, sőt a mérkőzés végén mezt is cserélt az argentin játékossal.

Végre következhetett néhány boldog nap: 24 órán belül megszületett Becks első gyermeke, Brooklyn. A bukiknál egy a tízezerhez lehetett fogadni, hogy egy nap a trónörököst is kiállítják egy Argentína elleni meccsen.

Ahogy múltak a hetek, a hármas siker egyre esélyesebbnek tűnt. Az FA-kupa Arsenal elleni elődöntőjének legemlékezetesebb pillanata Ryan Giggs győztes gólja volt, de a támadást Beckham indította 23 méteres passzával. A sípszó után az örömmámorban úszó szurkolók a vállukon vitték le Beckhamet a pályáról. Mintha egy évezred telt volna el Saint-Étienne óta.

Az elődöntő visszavágóján 2–0-s hátrányban voltak a Juventus ellen, amikor Beckham precíz passza lehetőséget adott Roy Keane-nek, hogy módosítsa az állást. A Premier League utolsó napján otthon kellett győzniük a Tottenham ellen, hogy megelőzzék az Arsenalt. Itt maga Beckham csavarta be az egyenlítő gólt, miután Les Ferdinand vezetést szerzett. A Bajnokok Ligája-döntő előtt négy nappal Fergie megkérdezte Beckst, nem akarja-e kihagyni az FA-kupa döntőjét, és pihenni egyet. „Semmiképp, Főnök” – válaszolt Beckham. A United 2–0-ra győzött a Newcastle ellen.

„Jelentős szerepet játszott az idényben – mondja Berg. – Be akarta bizonyítani, hogy senki sem akadályozhatja meg, hogy játsszon, és a legjobbat adja.”

A Bajnokok Ligája döntőjében Beckham középső közép­pályásként kezdett a Bayern München ellen, majd jobbra húzódott, hogy pótolja az eltiltott Keane-t és Scholest.

Ferguson a meccs után „az elérhető legjobb középpályásnak” nevezte Beckhamet, akinek két szögletrúgása is sorsdöntőnek bizonyult, a másodikat Teddy Sheringham pöccintette oda Ole Gunnar Solskjaernak, aki a győztes gólok gyöngyét szerezte meg. Bár a kamerák csak a norvég játékos térden becsúszós ünneplését vették, Beckham azért ott volt a szögletzászlónál, és úgy pattogott, mint egy óvodás, aki először lát ugrálóvárat. Az utolsó sípszó után a Camp Nou teljes hosszát végigfutotta, karjait örömében szélesre tárva.

Az 1998–99-es idényben nyolc gólpasszt adott a Bajnokok Ligája-mérkőzéseken, amiért az UEFA az Év játékosának választotta. Néhány hónappal később hivatalosan is a világ második legjobb játékosa lett, amikor Rivaldo után őt jelölték legérdemesebbnek az Aranylabdára.

„Ha a Manchester United abban az évben Beckham nélkül játszott volna, közel sem így teljesít – magyarázza Mathieson. – Ő volt a csapat támasza.

„HA A UNITED ABBAN AZ ÉVBEN BECKHAM NÉLKÜL JÁTSZOTT VOLNA, KÖZEL SEM ÍGY TELJESÍT. Ő VOLT A CSAPAT TÁMASZA”

Az Argentína elleni meccset követő időszak megacélozta az akaratát. Az egész személye új formát kapott Saint-Étienne-ben.”

Egy órával a meccs vége után Beckham kisétált a kupával a Camp Nou parkolójába, ahol édesapja várta őt, épp úgy, mint tizenegy hónappal korábban. Letette a trófeát, és megölelték egymást, mindketten arra az éjszakára gondolva, valamint arra, hogy mennyit változott a világ ennyi idő alatt.

Az a piros lap a vb-n tönkretehette volna David Beckhamet. Ezzel szemben csak még nagyobb magasságokba sarkallta. Nemsokára már csapatkapitány volt a válogatottban, és a Görögország elleni szabadrúgásgóllal újra nemzeti hős lett. Az 1998–99-es idény formálta rajta a legtöbbet.

„Abban az idényben mintha egyszerre éltem volna egy rémálomban és egy álomban – mondta később. – És végül az álom győzött.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. augusztusi lapszámában.)