Interjú Chris Evans
Amikor gyerek voltam, mifelénk azt mondták, Izlandon túl kevesen élnek, azért nem tudunk elindulni egyetlen nemzetközi tornán sem az olyan csapatsportokban, mint a futball. Izland lakossága nagyjából háromszázötvenezer ember. Statisztikailag lehetetlen, hogy egy emberöltőn belül legyen annyi jó játékosunk, amennyi kitesz egy válogatottat. De miután kijutottunk a 2016-os Európa-bajnokságra, már senki sem mondott ilyeneket. Elvégre megcáfoltuk az elméletet. Aznap este a játékosok és a szurkolók együtt ünnepeltek. Persze nem egy helyen, az lehetetlen lett volna, nem fértünk volna be egy kocsmába. Úgy éreztük, még akár jó eredményeink is lehetnek. Elvégre a selejtező nagyon jól ment, akkor miért ne?
Kiskoromtól rajongok a labdarúgásért. Vestmannaeyjarról származom, ez egy pici sziget Izland déli partja mentén. A helyi csapatban, az IBV-ben játszottam, ami egy időben sokáig birtokolta az országos bajnoki címet. Izlandon a futball nem számít profi sportnak. A játékosok akkoriban nem kaptak fizetést, az edzők is csak tiszteletdíjat, senki sem élt ebből. Mindenkit a szenvedély hajtott, ami a maga módján sokkal egészségesebbnek bizonyult.
A foci mellett végig tanultam, mindenfélét. A középiskolában közgazdaságtant, utána hat éven át fogorvosnak az egyetemen. Ezalatt végig játszottam és edző is voltam, de a tanulás mindig fontosabb volt. Ezen múlt a jövedelmem, a megélhetésem, a jövőm. Amikor kijártam az egyetemet, hazamentem, nyitottam egy fogászati klinikát, emellett tovább edzősködtem.
Általában ötkor kezdődtek az edzések, szóval négykor bezártam a rendelőt, és siettem a pályára. Ha tovább dolgozom, többet is kereshettem volna, de imádom a labdarúgást, szóval korán végeztem.
Ha már itt vagy, megnéznéd a jobb hatos tömésemet?”
Folyton csak a futballon járt az eszem. Fogorvosként ez nem probléma, az ember esze járhat bárhol, közben a keze automatikusan teszi a dolgát. Két beteg között pedig mindig volt annyi időm, hogy tervezgessek vagy leírjam az ötleteimet.
Az edzői pályafutásom története is rendhagyó a szaktársaimhoz képest: először is azért, mert nagyon korán kezdtem, tizenhét éves koromban. Én voltam az IBV ifjúsági csapatainak, vagyis a tíz év alattiak és a tizenkét év alattiak edzője. Tizenöt esztendőn át csináltam. Utána átvettem a női csapatot, és velük nagyon sikeresek lettünk.
Ezután jött a felnőtt férfiegyüttes, amelynél 2006-tól 2011-ig voltam edző. Velük is jó eredményeket értünk el, az utolsó két évemben még a bajnoki címért is megküzdhettünk, és háromszor egymás után részt vettünk az Európa-liga selejtezőjében. Egy ötezer lelket számláló falu klubjaként ez hatalmas dolognak számít.
Ekkor kértek fel segédedzőnek a válogatotthoz. Végül úgy döntöttem, hogy félállásban folytatom a fogorvosi praxisomat, így volt időm a szakvezetői munkámra. Nem volt nehéz döntés. Mindkét nem csapatait edzettem többféle korosztályban, ami remek tapasztalat volt, mert megtanultam, hogy minden játékos más. Olyan ez, mint a fogorvosi teendő. Sokféle ember ül a székbe, ezért a munkát mindenkihez hozzá kell igazítani. Van, aki fél és ideges, mások nyugodtak. Mindenkivel máshogy kell bánni, és így van ez a labdarúgókkal is.
Hatalmas szerencsém volt, hogy a szövetségnél Lars Lagerbäck segédedzője lehettem. Korábban a svéd válogatott szövetségi kapitánya volt, és rengeteget tanultam tőle. Megosztotta a tapasztalatait. Ő mondta, hogy a szívemmel hozom meg a döntéseket, az érzelmeimre alapozok, szóval megpróbáltam módszeresebb lenni. Megtiszteltetés volt négy évig vele dolgozni, az utolsó két évben már társedzőként, és a mai napig a legjobb barátomnak tekintem.
Nem volt nehéz segédedzőből társedzővé válni, ez is Lars érdeme: neki ez nem a presztízsről vagy a médiáról szólt, hanem arról, hogy miként hozzuk ki a legtöbbet a válogatottból. Valóban egyenrangúként kezelt, megosztottuk a felelősséget, szóval nem járt sok változással társedzővé válnom, ahogy az sem volt nagy módosulás amikor a 2016-os Európa-bajnokság után egyedül folytattam, már szövetségi kapitányként.
„FOGORVOSKÉNT MINDEN BETEGGEL MÁSHOGY KELL BÁNNI, ÉS ÍGY VAN EZ A LABDARÚGÓKKAL IS”
Amikor belevágtunk a 2016-os Eb selejtezőjébe, reméltük, hogy túljutunk a csoportkörön. Rengeteg tehetséges játékosunk volt, akikkel 2011-ben kijutottunk az U21-es kontinenstornára. Volt tehát tapasztalatuk, és mind neves európai klubokban játszottak. Egészen fiatal koruktól képviselték Izlandot. Jól ismerték egymást, évek óta együtt futballoztak, megvolt a kémia. Sok tapasztalt focistánk volt, nem kellett egy-két jobb labdarúgónak egyedül cipelnie a csapatot. Nem kellett elültetni bennük a győzni akarást, mert már bennük volt, és az együttes idősebb tagjai is remek egyéniségek voltak.
A 2014-es világbajnokság selejtezőjében a pótselejtezőig jutottunk. Reykjavíkban döntetlent játszottunk a horvátokkal, de Zágrábban ők nyertek, vagyis ők mentek Brazíliába, mi meg nem. De attól még nagyon közel jutottunk a nagy tornához. Valószínűleg az volt a fordulópont.
Megláttuk az Eb-selejtező beosztását, és tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Egy csoportba kerültünk a hollandokkal, a csehekkel és a törökökkel, és bár a hollandokat tartották a legesélyesebbnek, épp ők nem jutottak tovább. Hazai pályán 2–0-ra megvertük őket, ami lendületet adott. Nagyon kedves számunkra a stadionunk, nem is veszítettünk ott selejtező mérkőzést, amíg velük voltam.
Az amszterdami visszavágóval jutottunk tovább. Gylfi Sigurdsson büntetőjével 1–0-ra nyertünk, vagyis ha a hátralévő három meccsen egy pontot összeszedünk, kijutunk az izlandi válogatott első nemzetközi tornájára. A Kazahsztán elleni meccsen meg is lett az a pont. Sosem felejtem el azt az ünneplést.
Izland határozott egyenlítése megnyerte nekik a meccset
Bíztunk abban, hogy a csoportkörben is továbbjutunk. Nem alakult rosszabbul a selejtezőnk, mint a csoport többi tagjának, vagyis Portugáliának, Magyarországnak és Ausztriának. A portugál válogatott volt a favorit, de csak döntetleneket hoztak össze az első három meccsükön. Az utolsó mérkőzéssel sikerült épphogy továbbjutniuk, aztán mégis ők lettek az Európa-bajnokok. Magyarország került a csoport élére, de nagyon szoros volt a verseny.
Portugália és Magyarország ellen döntetlent játszottunk. Az utolsó meccsünket Ausztria ellen vívtuk, és tudtuk, hogy csak egy pont kell ahhoz, hogy továbbjussunk. Egy egyre álltunk, és a meccs vége felé az osztrákok bekeményítettek. Sok helyzetük volt, és főleg náluk volt a labda. Már alig bírtuk, amikor a hosszabbításban végül sikerült kitörnünk, és egy ellentámadással gólt lőttünk.
Igazi érzelmi hullámvasút volt az a meccs. A szurkolók is elképesztőek voltak, és nem csak azok, akik ott voltak Párizsban. Otthon, Izlandon ugyanolyan volt a hangulat. Futótűzként terjedt a jókedv és a derűlátás.
Szerintem mi voltunk a legkisebb létszámú küldöttség a tornán, de ha túlórázni kellett, akkor sem panaszkodott senki. Azt akartuk, hogy otthon büszkék legyenek ránk. Minden annyira új volt: az izgatottság és az öröm, a szurkolók tömegei.
Szerintem annál a győztes gólnál még fel sem fogtuk, mi történt. Nemcsak továbbjutottunk, de másodikok lettünk a csoportban, vagyis Anglia ellen játszhattunk. Kaptunk két nap pihenőt is, amire szükség is volt, hiszen mindhárom csoportmérkőzésen ugyanaz a tizenegy játékos kezdett.
„Visszanézve a felvételeket látom, milyen nyugodtak a játékosaink. Ennyire magabiztosan játszottunk”
Érezni lehetett a váltást, ahogy továbbjutottunk a csoportkörből. Az angolok elleni meccs előtt ötszörösére nőtt a média figyelme. Izlandon mindenki a Premier League-et nézi, mindenkinek van kedvenc angol klubja. Ha éppen nem az izlandi válogatottnak, akkor az angoloknak szurkolunk. Imádjuk az angol futballt, úgy, ahogy van. Talán ezért nem különbözik annyira a játékunk az övéktől.
Addigra már tudtuk, hogy az egész ország nekünk szurkol, és ha jól játszunk, nem veszíthetünk. Ha jól érezzük magunkat a pályán, nincs mitől félnünk. Bárhogy is lesz, otthon büszkék lesznek ránk. Félelem nélkül álltunk ki az angolok ellen.
Mindig zónavédekezést játszottunk, szóval nem foglalkoztunk azzal, hogy egyik vagy másik támadóra koncentráljunk, pedig jól ismertük az összes angol játékos erősségeit és gyengeségeit. Nekünk az volt a fontos, hogy egyben maradjunk, hogy ne lehessen minket kikezdeni.
Úgy készültünk a csapattal, hogy azt mondtuk: a futballban van tíz kategória, és mi szeretnénk legalább hatban a legjobbak lenni, nem pedig félig-meddig jónak az összesben. Csak azokra a dolgokra koncentráltunk, amelyekben jók vagyunk, és nem törődtünk azokkal, amelyekben más csapatok talán jobbak, mint mi. Ehhez jó játékosok kellettek, de nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy olyan jól szerepeltünk az Eb-n. Hittünk a képességeinkben, és azok szerint futballoztunk.
„VALÓSZÍNŰLEG AZ ANGOLOKAT JOBBAN MEGRÁZTA, HOGY MILYEN GYORSAN EGYENLÍTETTÜNK, MINT MINKET AZ, HOGY MILYEN HAMAR GÓLT KAPTUNK”
„Készen álltok a viking rohamra?”
El akartuk kerülni, hogy gólt kapjunk, szóval amikor az ötödik percben Wayne Rooney berúgta azt a tizenegyest, tudtam, hogy nehéz éjszaka áll előttünk. De nem rémültünk meg, gyorsan a kapuba találtunk. Lehet, hogy az angolok rosszabbul jártak azzal a korai góllal. Ha addig alábecsültek minket, Rooney gólja után bizonyára még biztosabbak voltak a dolgukban.
Valószínűleg az angolokat jobban megrázta, hogy milyen gyorsan egyenlítettünk, mint minket az, hogy milyen hamar gólt kaptunk. Nagy hatása volt, hogy meg tudtuk mutatni, nem adjuk olcsón a bőrünket. Erőt adott a gólunk. Abból, hogy „hát lehet, hogy itt eltaposnak minket”, hirtelen az lett, hogy „nem is vagyunk esélytelenek, van értelme küzdeni”.
Hatalmasat dobott az önbizalmunkon, hogy még a félidő előtt átvettük a vezetést. Nem féltünk attól, hogy elveszíthetjük a mérkőzést, mert ezzel mi már nyertünk, kihívást jelentettünk nekik. A félidőben már mindenki arra koncentrált, hogy akár meg is nyerhetjük a meccset.
Amikor visszanéztem a felvételeket, láttam, milyen feltűnően nyugodtak a futballistáink a pályán és a kispadon is. Ebből is látni, milyen magabiztosan játszottunk. Nem hagytuk őket gólt szerezni, pedig nagyon kellett volna nekik az a találat. Az volt az egyik legjobb meccsünk valaha, Ragnar Sigurdsson pedig az izlandi futball történelmének legjobb középhátvéd-teljesítményét produkálta. Remek szerelései voltak, ő rúgta az első gólunkat, és még egy ollózást is hárított.
A mérkőzés előtt azt mondtuk, ha győzünk, az örökre megváltoztat mindent. Úgy is lett. A figyelem középpontjába kerültünk, és több játékosunk is jelentős ajánlatokat kapott nagyobb kluboktól.
A többi válogatott hozzáállását is megváltoztattuk. A negyeddöntőben a franciák már nem követték el azt a hibát, hogy alábecsülnek minket. Megállítottuk az angolokat, vagyis a többi csapat kénytelen volt komolyan venni minket, és már mindenki tisztelte a mi kis országunkat. A franciák elleni találkozó és később a vb-selejtező is arra volt bizonyíték, hogy már nem tekintenek minket jelentéktelen kis csapatnak.
Könnyű utólag azt mondani, hogy a negyeddöntő már túl nagy falat volt, hogy a franciák aznap sokkal jobbak voltak. De ravaszok is voltak: hagyták, hogy támadjunk, hogy mélyen behatoljunk a térfelükre, és csak azután kezdtek ellenakcióba. A szünetben már négy nullra vezettek, és tudtuk, hogy elvesztettük a meccset, de nem adtuk fel harc nélkül. Végül öt kettőre kaptunk ki, de nagyon büszkék voltunk a csapatra.
Addigra talán már elvesztettük a lendületet. Senki nem túlórázhat mindennap, és nyilván lemerültek az elemek: nemcsak a játékosok fáradtak el, hanem az izlandi szurkolók is, akik nem várták, hogy ilyen sokáig maradnak Franciaországban. Azóta az izlandiak nagyon szeretik Franciaországot, mert oda kötődik ez a kedves emlék.
Így hát az izlandiak diadalt arattak a Stade de Niceben
Pályafutásom egyik legnehezebb feladata volt átváltani az egyik nemzetközi tornáról a másikra: az egyik pillanatban még megvertük az angolokat, a másikban már készülni kellett a vb-selejtezőre az ukránok ellen.
Nehéz volt, de annak ellenére, hogy olyan kemény ellenfelekkel kellett megküzdeni, mint Horvátország és Törökország, sikerült a válogatott történetében először kijutni a világbajnokságra. A horvátok a döntőig is eljutottak, de mi voltunk a selejtező tabellájának élén, ami fantasztikus.
A torna előtt minden játékosban el kellett ültetni az elvet, hogy „a siker nem a célt jelenti, hanem a haladást a megfelelő irányba”. Ez a mondás a mai napig igaz Izlandra.
A 2018-as vb után Katarba mentem, az al-Arabihoz. Az izlandi válogatott sajnos nem lesz ott a 2020-as Európa-bajnokságra, miután a pótselejtezőkben 2–1-re kikapott a magyaroktól.
Hiszek abban, hogy további tornákra is kijuthatunk, bár nem ugyanúgy, mint 2016-ban. Az egyszeri, különleges alkalom volt. Első csók is csak egyszer van, de ez remek első csók volt.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júniusi lapszámában.)
