Szöveg L. Pap István
A hetvenes években sem sűrűn volt tavaszi programja a magyar csapatoknak, különösen a Ferencváros 1975-ös KEK-döntője után nem. Üdítő kivételként a Budapesti Honvéd 1978–79- es UEFA-kupa-menetelését kell felidéznünk: az indulás jogát a kispestiek úgy harcolták ki, hogy mindössze egyetlen ponttal maradtak le a bajnok Újpesttől, és lettek ezüstérmesek. A tavaszi szezont az 1978-as világbajnokság selejtezői miatt két és fél hónap alatt (!) zavarták le, az aranyérem 65 ezer néző előtt a Dózsa–Honvéd (3–2) derbin dőlt el, amikor már csak két forduló volt hátra az április végén záruló idényből.
A Honvéd elegye volt a sokat megélt rutinos spílereknek (Gujdár, Paróczai, Kocsis István, Weimper, Pál, Póczik vagy Pintér) és a tehetséges ifjaknak (Nagy Antal, Varga József, Gyimesi, Bodonyi). Ebből persze még nem következett automatikusan, hogy például a nyolcaddöntőben majd elbúcsúztatja az Ajaxot (a szebb napokat is látott amszterdamiak a holland Eredivisiében négy ponttal maradtak le a PSV mögött, így kerültek az UEFA-kupába), és a (nyugat)német Duisburg ellen csak idegenben szerzett kevesebb gólja miatt nem jut be az elődöntőbe.
A szeptemberi rajttól olyan nagyon nem kellett aggódni, hiszen a török futball akkortájt fényévekkel a miénk mögött járt, így a 64 között az Adanaspor sem jelenthetett gondot Tichy Lajos csapatának. Kispesten hatezren látták, amint egy hatost hintenek kedvenceik úgy, hogy a második félidőben négy perc alatt nőtt 1–0-ról 4–0-ra az előny…
Az októberi folytatásban hasonlóan járt el az együttes az első fordulóban az MTK-VM-et búcsúztató temesvári Politehnicával is: ezúttal a gondtalan visszavágót garantáló 4–0-s sikert úgy sikerült elérni, hogy a második gólt a 82. percben rúgta be Gyimesi. A temesvári második felvonásban pedig mákszemnyi izgulnivaló sem volt: egészen az utolsó percig 0–1-en tudta tartani a csapat a Politehnicát. A románok kapuját Katona „Ioan” János védte, a középpályán pedig az 1970-es vb-n a brazilok ellen gólt is szerző Emerich Dembrovschi, azaz Dembrószky Imre szabta 33 évesen a fazont.
November végén-december elején pedig a nyolcaddöntőben jöhetett az Ajax. Ez persze már nem a háromszoros BEK-győztes csodacsapat volt, és nem is a Van Basten-féle újabb nagy generáció a nyolcvanas évekből, de válogatottakból 1978 végén sem volt hiány. A kapuban a kétszeres vb-ezüstérmes (igaz, 1974-ben és 1978-ban sem ő, hanem Jan Jongbloed védett) Piet Schrijvers állt, előtte a legendás csapatkapitány, Ruud Krol söprögetett, a középpályán két dán szupertehetség, Frank Arnesen és Sören Lerby (az utóbbi később a Bayern sztárja lett) jelentette a minőséget, elöl pedig a suriname-i származású Simon Tahamata varázsolt, nagy éve volt, 1979-ben ott virított a neve a France Football Aranylabda-jelöljei között is.
A kispestiekkel viszont nem bírtak. Az első meccs volt a kulcs, a Népstadion 15 ezer nézője a második félidőben csodát látott: húsz perc alatt három Honvéd-gólt. A végén hiába szépített büntetőből az angol gólvágó, Ray Clarke, ha a lefújás előtt Weimper is bevágta a maga 11-esét, és 4–1-es előnnyel utazhattak Nagy Antalék az amszterdami télbe, a visszavágóra.
„Ha teret nyer az Ajax, ha uralhatja a terepet, ha kénye-kedve szerint irányíthatja a játékot, nehéz megállni előtte – mondta a december 6-i meccs előtt Tichy Lajos. – Éppen ezért nekünk ezt a harcmodort vétek lenne választani. Nem állhatunk, s nem is állunk be mereven védekezni, mert ez egyértelműen a bukáshoz vezetne. Nem húzzuk magunkra az ellenfelet azzal, hogy minden erőt a kapunk elé összpontosítunk, hanem gyors ellentámadásokkal igyekszünk rést találni a hollandok védelmén. Mert kell lennie ott annak, hiszen otthon, s különös tekintettel a háromgólos hátrányra, támadnia kell ellenfelünknek. Támadni, méghozzá nem is kis erővel. S aki, ugyebár, nagyon nekibuzdul a rohamozásnak, annak nincs mindig az orra előtt a két kesztyűje…”
Nos, a háromgólos előny épp kitartott a végéig, igaz, 2–0 után még maradt csaknem 25 perce az Ajaxnak arra, hogy bevigye a harmadik, már továbbjutást érő találatot. Mégsem sikerült neki, mert a sérülésektől sújtott Honvéd hősiesen védte a kapuját, és kihúzta a tavaszi folytatást érő 0–2-vel a visszavágót. A De Meer-stadion több mint húszezer nézője csalódottan ment haza mikulásozni.
A PESTI ELSŐ MECCS VOLT A KULCS, A NÉPSTADION 15 EZER NÉZŐJE A MÁSODIK FÉLIDŐBEN CSODÁT LÁTOTT: HÚSZ PERC ALATT HÁROM HONVÉD-GÓLT
Nem úgy a kispestiek! Megérték a pályán 1979-et, és készülhettek az előző német Bundesliga-idény hatodikja, az MSV Duisburg ellen. A riválisnál hátul az egyaránt német válogatott Ditmar Jakobs (később vb-ezüstérmes és a Hamburggal BEK-győztes) és Bernard Dietz (majdan 1980 Európa-bajnoka), elöl pedig az osztrák válogatott nagymenője, Kurt Jara volt a sztár, mégsem ő, hanem Ronald Worm lett a Népstadionban a nyerő ember. A három peches Honvéd-kapufa mellett az ő két góljának is köszönhető a 3–2-es vendéggyőzelem, ami után inkább csak matematikai esély maradt az elődöntőbe jutásra. Ehhez képest a visszavágó finisében sikerült fordítani, és tartalékos csapattal is 2–1-re nyerni, de ez összesítésben mégsem volt elegendő a kispesti boldogsághoz.
Tichy mester teljes joggal nyilatkozhatta azt a bravúros szereplést lezáró negyeddöntős kiesés után: „Amióta lefújták a mérkőzést, valamennyi játékosunk hallatlanul sajnálja, hogy a Népstadionban nem tudott valamivel többet nyújtani.”
Bizony, az alighanem UEFA-kupa-elődöntőt ért volna.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. januári számában.)
