Amivel az angol foci belépett a 21. századba: a Taylor-jelentés

 

 

Szöveg Steve Anglesey Fordítás Bodnár Zalán

 

Az egyik újság azt írta: „Ez a legdurvább bírósági firkálmány, amit valaha olvastam”. Egy másik úgy fogalmaz: „Szerecsenmosdatás”. „Egy »őrült« az ajánlásaival a falhoz akarja állítani a klubokat.” Huszonöt év távlatából (a cikk 2015-ben jelent meg! – a szerk.) Lord Taylor hillsborough-i katasztrófáról szóló jelentésére úgy tekintünk, mint fontos történelmi mérföldkőre, ahonnan nincs visszatérés, és amely megalapozta az új, fényes jövőt. De abban az időben is így gondolták volna? „A legenyhébb kifejezés a horror volt, amely futballberkekből érkezett” – emlékszik vissza egy korábbi klubigazgató. Miután a bírósági fellebbezést elutasították, a Thatcher-kormány egyértelművé tette, hogy nem fog alkudozni, és visszafordulni sem akar az úton. Taylor a barátai társaságában úgy fogalmazott: „Nem az volt elsősorban a kérdés, hogy belépünk-e a XXI. századba, hanem hogy hátat fordítunk-e a XX.-nak”.

Nem foglalkozott a fanatizált és démonizált szurkolók fenyegetőzéseivel, lesöpört minden konzervatív javaslatot az asztalról, és bemutatta távlati terveit a futballélmény humanizálására, a stadionokba előírt, kötelező ülőhelyek révén.
Persze, akadtak olyanok is, akik támogatták a reformok keresztülvitelében. Ahhoz, hogy megértsük, Taylor miért döntött úgy, hogy forradalomra van szükség – és kezdetben a futballvilág miért reagált durván, és miért fogta fel ezt sokkhatásként –, ahhoz tudnunk kell, milyen volt a játék előtte. „A futball vicc volt – fogalmaz Antony King akadémikus, Az állóhelyeknek vége című könyv szerzője. – A legtöbb klubot közepes színvonalú, nem is menedzsment, hanem burzsoázia működtette, amelynek tevékenysége nem terjedt túl az önreklámozáson. Alig gondolkodott valaki úgy a futballról, mint dinamikusan fejlődő szórakoztatóipari termékről. A Football League átfogta a klubok és ligák tevékenységét a Lytham St. Annestől a B&B-ig. Miközben a Thatcher-kormány liberalizálta a gazdaságot, a futball egyre archaikusabban nézett ki, borzasztóan primitív szinten volt, és az emberek szinte egymást gyilkolni jártak a stadionokba. A labdarúgás a brit társadalom egyre szélesebb körében váltott ki gyűlöletet és megvetést.”

 

„A futball a szegény ember szórakozása volt – ért egyet Simon Inglis, aki mint a stadionépítészeti igazgatóság tagja, azok egyike volt, akik a legtöbbet dolgoztak Taylor ajánlásainak gyakorlati megvalósításáért. – A klubok nem sokat tettek azért, hogy az embereket becsábítsák a stadionokba. Igaz, hogy a pályák rendkívül rossz állapotban voltak, de ez leginkább a klubok helyzetét tükrözte. Néhány kivételtől eltekintve szinte teljesen megfeledkeztek a korszerűsítésről. Találtunk olyan lelátót, amelynek acéloszlopát egy autóemelő tartotta. Bementünk a klubigazgatóhoz, de sokáig nem találták meg a műszaki tanúsítványt. Végül egy rozsdás iratszekrény aljában lett meg. A futballegyesületek haldokoltak. Egyszer megkérdeztek egy magas rangú tisztviselőt az FA-ben: »Milyen stratégiával készülnek?«. Nem szólalt meg teljes két percig, majd azt mondta: »Nem tudom«.”

A játék gyenge volt, a huliganizmus fojtogató, és a Thatcher-kormány az egész labdarúgásra csak úgy tekintett, mint amibe törvényességet és rendet kell vinni. David Evans konzervatív politikus, aki egyben a Luton Town tulajdonosa is volt, követelte a nézők kötelező személyazonosítását. A stadionon belüli biztonság megőrzése szerinte a menedzsment, a biztonsági szolgálat és a rendőrség közös feladata és felelőssége. A hillsborough-i tragédia után pedig a kormány felkérte Peter Murray Taylort, vizsgálja ki, mit lehet tenni.

 

„Taylor a társadalmi elit tagja volt, de szívügye volt a hétköznapi emberek sorsa”

A litvániai pogromok elől menekülő zsidó orvos fiaként Taylor Newcastle-ben született és dolgozott, de nem volt jellemző rá, hogy parókát és hermelint visel. Lelkes rögbirajongó volt, és játékosként a Northumberland csapatkapitánya, de tartott zongorakoncertet is, dolgozott a tömegközlekedésben, és azzal dicsekedett, hogy saját maga vasalja az ingeit. „A Legfel­sőbb Bíróság bírája volt, klasszikus elitháttérrel – mondja róla King. – De Taylor más volt, mint kollégái. Bár a társadalmi elit tagja, de szívügye volt a hétköznapi emberek sorsa.” Szo­ciál­demokrata beállítottságú, és leginkább az olyan ügyeket szerette, amelyben a közép- és alsóosztálybeli közalkalmazottak szabadságjogait támogathatta. Fontos hatással volt az életére az az ötéves időszak, amelyet a Lake körzetben töltött kiküldetésben. „Jellem­for­má­ló időszak volt – állította 1992-ben. – Az nagyon más környezet volt, mint amit egy középosztálybeli orvos fiaként megismertem. Egy özvegyasszony szerény otthonában éltem, áram, vécé és fürdőszoba nélkül.”

Egy másik pillanat volt, amikor Taylor visszatért szolgálati útja után Newcastle-be, és nyomban kilátogatott a St. James’ Parkba, ahol a nagy Jackie Milburn vezette harcba a Unitedot. „Megrázó élmény volt – mondta. – Sajnos szó szerint is. Szinte rezgett a föld, ahogy az a hatalmas tömeg haladt az iszonyatosan szűk lépcsősorokon, és ha nem néztél a lábad elé, könnyen elbotlottál, és rögvest elsodort az emberáradat.” Nem csoda, hogy Taylor aztán pontosan érezte és átérezte, mi zajlott le 1989. április 15-én, abban a túlfeszült légkörben Hillsborough-ban, a Liverpool és a Nottingham Forest mérkőzésén (kilencvenhat Liverpool-szurkoló halt meg a túlzsúfolt szektorban – magyar FFT.).

 

 

„Taylor nem akart apró változásokat; gyökeresen át akarta alakítani a játék szellemiségét és hangulatát”
Taylort nevezték ki a katasztrófa után 48 órával, hogy állítson össze egy vizsgálati csoportot, amely a sheffieldi városházán alakult meg, kereken egy hónappal a tragédiát követően, május 15-én. A következő hat hétben Taylor kutatócsoportja 2666 telefonhívást, 3776 nyilatkozatot, 71 órányi tv-felvételt, 1550 levelet vizsgált meg és elemzett ki, és felvett 174 tanúvallomást.
Az egyik tanú David Walker újságíró volt, aki ott volt a végzetes mérkőzésen. „Annak ellenére, hogy nem tárgyalóteremben zajlott, teljesen olyan érzés volt, mint egy igazi vizsgálat – mondja. – Külön padoknál foglaltak helyet a Dél-Yorkshire-i Rendőrkapitányság, a Sheffield Wednesday és a stadion építőinek képviselői. Mindenki elmondta a maga igazát, de nem eskü alatt. Taylor civilben volt, de határozottan ő irányított. Nem nevezhetjük nagy futballrajongónak, de a kérdései nagyon világosak és pontosak voltak.”

Az 1989. június 29-én először átnyújtott, majd augusztus 1-jén újból kiadott, 71 oldalasra bővített időközi Taylor-jelentés még a katasztrófára helyezte a hangsúlyt. Nyíltan eltért attól a hivatalos állásponttól, amelyet a hillsborough-i tragédia másnapján Bernard Ingham kormányszóvivő próbált lenyomni a nép torkán, amely szerint „a feltankolt tömeg őrjöngése” okozta a katasztrófát. Taylor viszont kertelés nélkül kijelentette, „a katasztrófa fő oka a rendőri ellenőrzésbe csúszó hibák sorozata volt”, és a vezető rendfelügyelő, David Duckenfield (jobbra felül) az „első számú felelőse a baklövésnek”, mert nem látta át, hogy a Leppings Lane-i kapuk megnyitása révén elkerülhető lett volna a baj. Taylor azt írta, hogy „Duckenfield döntéshozatali képessége a vészhelyzetben a jelek szerint teljesen összeomlott”, és hibáját hazugsággal tetézte, amikor azt állította az FA-nek, hogy a szurkolók erőszakkal akadályozták meg a kapuk kinyitását, mert „nem mert szembesülni a saját felelősségével”. És Taylor jelentése kitér arra is, hogy a rendőrfőnök „kis, alkoholos befolyásoltság alatt álló csoportra” kente a balhét.

 

 

„Az igazságügyi gyorsjelentés zseniális – értékel King. – Egyértelműen kimondja, hogy Duckenfield kezéből kicsúszott a dolgok irányítása, és a rendőrség szerencsétlenkedését a szurkolók háta mögé akarta rejteni. De azért éles kritikával illeti a Liverpool-szurkolók egy csoportját is. Elgondolkodtató, hogy manapság sokan azt sugallják, mintha a Taylor-jelentés a Liverpool-drukkerek felmentő ítélete lenne.” Egyes Liverpool-hívek szinte diadalként üdvözölték. „A jelentés friss szellőként hatott a városban, amely nagyon maga alatt volt – így Brian Reade újságíró. – Április és augusztus között egymást érték a temetések, és mindeközben még el kellett viselnünk a dél-yorkshire-i rendőrség fekete propagandáját, ezt a tökéletesen működő hazugsággépezetet is, amely az emberekbe sulykolta, hogy a Liverpool szurkolói csak agresszív bányászok, akik egyébként is pokollá tették az egész ’80-as éveket. Amikor minden kiderült, mindenki meglepődött, mi pedig úgy éreztük magunkat: »Tessék, ba…tok meg!«. Néhány évvel később találkoztam Taylorral, és mondtam neki, hogy a város hálával gondol rá. Erre ő azt mondta: »Mint jogász nem írhattam mást. A tények feketén-fehéren ott voltak.«”
A konklúzió nagy pánikot keltett a kormányzat berkeiben, Douglas Hurd belügyminiszter aggodalmának adott hangot, szerinte ez súlyos bizalomvesztést okozhat a rendőrséggel szemben, és „újabb agresszióra bátoríthatja a huligánokat”, akik így igazolva érzik magukat. Thatcher megvétózta Hurd azon tervét, hogy kiadjon egy nyilatkozatot, amelyben az állt volna: „Üdvözöljük a jelentést, amely felderítette a teljes igazságot”, azzal a megjegyzéssel kiegészítve: „A teljes igazság a rendőrség éles kritikáját jelenti. Mi azonban a jelentés alaposságát üdvözöljük – MT.” A miniszterelnök-asszony úgy döntött, a tények ismeretében is súlyos hiba volna a rendőrséget elmarasztalni, és utasította képviselőit: „tartsák az iszákosságot napirenden”. Ugyanakkor a dél-yorkshire-i rendőrkapitányt, Peter Wrightot – Duckenfield felettesét – kényszernyugdíjazták, miután azt mondta, képtelen elfogadni Taylor azon megállapítását, amely szerint „a szurkolók jelentős része alkoholos befolyásoltság alatt állt, ám ez nem volt hatással az eseményekre”.

Bár már az időközi jelentés is 28 olyan ajánlást tartalmazott, amelyeket haladéktalanul végre kell hajtani, a teljes jelentés 1990. január 29-én készült el. Ebben megfogalmazódik: „A futballt övező általános ellenérzés és hisztéria számos tényező gyökeres megváltoztatását követeli meg… öreg pályák, idejétmúlt létesítmények, huliganizmus, túlzott alkoholfogyasztás, rossz klubirányítás… Mindezek nem csupán lehangolttá, de nyomorúságossá is tették a futballkörnyezetet… A kulturált szórakozásnak és a kényelemnek a legalapvetőbb feltételei sincsenek meg. A szurkolók úgy vonulnak a meccsre, mint a katonai felügyelet alatt álló hadifoglyok.”
„Taylor nem akart apró változásokat; gyökeresen át akarta alakítani a játék szellemiségét és hangulatát – magyarázza King. – Célul tűzte ki, hogy a legkisebb esélyt sem hagyja meg arra, hogy olyan légkör alakuljon ki, amely újabb tragédiákhoz vezethetne. Arról is beszélt, hogy ha a szurkolót bűnözőként kezelik a stadionban, akkor ne csodálkozzunk, ha úgy is fog viselkedni.”

A megfogalmazott 76 ajánlása közül a legfontosabb: a két legmagasabb osztályban szereplő csapatok az 1994–95-ös idényre kötelesek átépíteni a stadionjaikat úgy, hogy csakis ülőhelyek legyenek benne, a többi együttesnek az 1999–2000-es idényre kell csatlakoznia hozzájuk. Simon Inglis: „Olyan iparág Angliában a futball, amelynek szüksége volt már egy hatalmas seggbe rúgásra. Csak drákói szigorral lehetett keresztülvinni a stadionreformot, mert félő, hogy különben semmi sem fog változni.”

 

„Megvolt a nyilvánvaló veszélye, hogy az átalakulás olyan összegeket visz el, amelyeket a közepes klubok sem fognak tudni vállalni”

A döntés természetesen a futballvilág heves ellenállásába ütközött. A Manchester United elnöke, Martin Edwards azt állította, nekik tízmillió fontba kerülne az átalakítás. „Ez óriási nyomást fog helyezni a kisebb klubokra, és néhányuk nem fogja túlélni – mondja. – Bőven vannak olyan állóhelyes szektorok, amelyek tökéletesen biztonságosak. Minden egyes stadiont külön-külön kell megítélni.”
A Football League vezérigazgatója, Arthur Sandford egyetértett: „Nagyon is reális veszélye volt annak, hogy a kisebb klubok tartósan megsínylik az átalakítást, mert nem engedhetik meg maguknak a fejlesztéseket.”
A York City titkára, Keith Usher így panaszkodott: „A költségek borzalmasak lesznek. Stadionunk tizennégyezer férőhelyes, ebből tizenegyezer állóhely.” Kollégája a Barnsleynál, Michael Spinks pedig így fogalmazott: „Az új követelmények nagy érvágást jelentenek, könnyen megbéníthatják a klubunkat.”
Az angol futballvilág pánikhangulatát fokozta, hogy az új belügyminiszter, David Waddington úgy kalkulált: a kluboknak összesen legalább 130 millió fontos önrészt kell vállalniuk az átalakításokban. „Az a javaslat, hogy az építkezési költségeket fedezzük a játékosok eladásából, teljes őrület – jelentette ki Edwards. – Azt a pénzt, amely a futballisták értékesítéséből származik, azt oda is kell visszaforgatni.”

A kormány keményen kiállt azon álláspontja mellett, hogy az átalakítás nem vezet majd a klubok gazdasági recessziójához. És miután Taylor időközi jelentésében a kormány igyekezett negligálni a rendőrség hibáit, a miniszterelnök előirányozta a személyi igazolványos beléptetőrendszer kiépítését. Taylor nem rajongott az ötletért. „Erősen kétlem, hogy ez megoldhatná a problémákat, és biztonsági szempontból nagyon is aggályosnak tartom” – írta Taylor, ezzel nem kis fejfájást okozva a kormányzatnak, és ahogy Neil Kinnock munkáspárti vezető fogalmazott a parlamentben, Thatcher asszonynak címezve szavait: „Kérem, írjon történelmet azzal, hogy egyszer az életben elismeri, hogy hibázott!”. Miután a nagy nevetés elült, elődje, Michael Foot tréfásan felkérte a miniszterelnököt, hogy „kövesse korábbi jó szokását, és kenje másra ezt a hibáját is!”.

Thatcher 1990 novemberében távozott a hatalomból, és utódja, John Major nyomban intézkedett, hogy ne a klubok viseljék az átalakítás fő terheit, hanem segítségül fordult a sportfogadási cégekhez, a futballban reklámozókhoz, a közvetítő tv-csatornákhoz, és elrendelte a stadionokban szolgálatot ellátó rendőrök speciális átképzését is.
Aztán a klubok is felocsúdtak a sokkhatás után. „Az első reakciójuk az volt: »Úristen, mennyibe fog ez a jelentés kerülni nekünk?« – mondja Inglis. – De sokuknál ez arra változott: »Hála Istennek, jönnek a változások!«, mert sok klub pontosan tudta, milyen közel állt saját Hillsborough-jához. Egy olyan stadionban, mint az Anfield, egy átlagos meccsnapon harminc-ötven incidens történt, ájulás, agyrázkódás, bordasérülések. Tehát a legtöbb klub, miután átgondolta, azt mondta: »Sokba fog kerülni, de megcsináljuk!«. Csak néhány bamba nyúl maradt az úttesten, akik megbénultan bámultak a szembejövő autó fényszórói közé, és fogalmuk sem volt, hogyan fognak megbirkózni ezzel a feladattal.”
King hozzáteszi: „Amikor az állóhelyes szektorokban dolgoztam, sokszor hallottam a klubvezetőktől és a rendezőktől, hogy a kis állóhelyek maximálisan biztonságosak. Annak ellenére, hogy a Leppings Lane is kis szektor volt. Nyilvánvaló volt a középcsapatok zavara is, hogy vajon megéri-e majd a nagy átalakítás.”

 

„Taylor célja az volt, hogy minél több társadalmi csoport képviselje magát a meccseken, de azzal nem számolt, hogy egyes klubok drasztikusan megemelik a jegyárakat”

Ellentmondva a sztereotípiáknak, a Millwall volt a leglelkesebb támogatója a Taylor-jelentésnek. Jeff Burnidge klubigazgató így emlékszik vissza: „A vizsgálat során, amikor Taylor eljött a régi Denbe, és megállt a Cold Blow Lane végén, már sejtettük, hogy nem sok jót fog írni rólunk. Amikor kijött a jelentés, mi sem tudtunk felhőtlenül örülni neki, hogy le kell bontani, de éreztük: csak így van esélyünk belépni a modern világba. Tisztában voltunk vele, hogy a Millwall sohasem lesz a legnagyobb klub Londonban, sem a legnépszerűbb, nem lesz soha nekünk a legszebb stadionunk, de mi akartunk lenni a legfelvilágosultabbak. A régi helyünkön csupán kilencezer ülőhely volt, és körülöttünk vasútvonalak vezettek, nem igazán volt mozgásterünk és pénzünk a bővítéshez. De végül képesek voltunk finanszírozni a projektet, miután eladtuk a régi pályát, és segített a Football Trust, amelyet azért hoztak létre, hogy anyagilag támogassa a Taylor-jelentés megvalósítását. Ők is kételkedtek benne, hogy megépül az új stadion, de a hitünk segített, és végül mi lettünk az első klub, amelynek a Taylor-jelentés után új, a kívánalmaknak megfelelő otthona lett.”

A Millwall megkapta a maximálisan igényelhető 1.7 millió fontos támogatást, de ez eltörpül ahhoz az összeghez képest, amelyet önrészként kellett ráfordítaniuk. De nem volt más lehetőségük. „Egyes kis klubok, amelyeknek mondjuk nyolcezer férőhelyes stadionjuk volt, csak az ülőhelyes részt hagyták meg, így lett belőlük ezres befogadóképességű – magyarázza Inglis. – De legalább megfeleltek a Taylor-jelentés előírásainak, így fennmaradhattak.”
A következő néhány évben a Chelsea, a Derby, a Sheffield Wednesday, a Sunderland és a West Ham átépítette a stadionját több mint négymillió fontért, míg a nagyoknál tízmillió fölé rúgtak a költségek.

Bár jelentős pénz érkezett egy összegben a klubokhoz az új televíziós szerződés révén, a felújítás költségei iszonyatosak voltak. A Manchester Unitednál a legolcsóbb bérlet 111 fontba került az 1990–91-es idényben, ez 228 fontra emelkedett a következő idényben. Edwards klubelnök ezt azzal magyarázta: „Mivel a Stretford Endet le kellett bontanunk, tizenkét-tizenhárom ezer férőhelyet veszítettünk. Le kellett ülnünk egy számológéppel és egy ceruzával, és kitalálni: hogyan pótolhatjuk az így kiesett bevételt.”
Más klubok is ezt a módszert követték, és a jegyárak átlagban 350 százalékkal emelkedtek öt év alatt. „Hatalmas lyukak tátongtak a könyvelésekben – mondja King. – Taylor mindig a Rangerst hozta fel példának, ahol az ülőhelyek csak két fonttal kerültek többe az állóhelyeknél, ám alaposan alábecsülte, mennyibe fog kerülni a kluboknak az átalakítás.” A korszerűsítési munkálatokra Taylor 130 millió fontot szánt, ám kilenc év alatt 560 millió fontot emésztett fel a projekt, amelynek csak 30 százalékát tudta a Football Trust finanszírozni.

„Másrészt – folytatja King – zseniális volt a felismerés, hogy a kötelező ülőhelyek és a modernizálás előírása révén pénz fog áramlani a klubokhoz a békés szurkolók révén, hiszen a meccsre járás családi esemény, míg korábban szinte csak a fiatal férfiak merészkedtek ki a stadionokba. Taylor célja nemes volt, csak azzal nem számolt, hogy egyes klubok drasztikusan megemelik a jegyárakat. A munkásosztálybeli drukkereket szép lassan kiszorították a középosztálybeli polgárok a lelátókon.” És így vált lehetővé, hogy miután tízmilliót költött a felújításokra, az évtized végén Edwards már 93 millió fontért tudta eladni a Manchester United részvényeit.
Kezdetben Taylor is profitált a jelentésből, 1992-ben kinevezték a Legfelsőbb Bíróság elnökévé. Michael Howard belügyminiszterrel folytatott összecsapásai, állandó tv-szereplései felértékelték a munkáját, ezért fontos közéleti státust ajánlottak fel neki. Aztán, amikor elhunyt a felesége, Irene, 1995-ben megcsappant az életkedve, és nem sokkal a ’96-os Eb előtt – amikor már az ő ajánlásai alapján épült, szuper, új stadionokban fogadta Anglia a földrész válogatottjait – tudta meg, hogy ő is beteg. Mindössze 66 éves volt, amikor 1997. április 28-án elhunyt, nyolc évvel Hillsborough után, és négy hónappal azelőtt, hogy a Derby, a Sunderland, a Bolton és a Stoke City beköltözött volna új otthonába, teljessé téve a kilenc éve tartó projektet.

 

 

Kevés nekrológ születik Taylorról és a munkájáról. Graham Kelly, az FA korábbi vezetője viszont pontosan fogalmazott: „Egyszerűen megváltoztatta a futball arculatát”.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. februári számában.)