Amikor Marco van Basten volt a világ ura

Szöveg Gary Parkinson

A dicsőség mindig hoz egy kis tragédiát is. Ha egyszer a csúcsra jutsz, sosem tudod megismételni, onnan már csak lefelé vezet az út: lassan vagy gyorsan, lépésenként vagy tudatosan, de csak ereszkedni lehet. Viszont nem mindegy, milyen csúcs volt. Miután megszerzed a válogatottad első trófeáját egy olyan gyönyörű góllal, amelyet a kritikusok a mai napig a legszebbek között tartanak számon, lehet, hogy csak bukni tudsz, de azért szép lehet a kilátás egy ilyen magaslatról.

Manapság a futballisták úgy néznek ki, mint a rövidtávfutók: izmos, szívós alkat, kidolgozott felsőtest, és olyan kockás has, hogy azon sajtot lehet reszelni. A Premier League előtti időkben az a reszelt sajt inkább a hason belül volt, néhány doboz sör társaságában. Nem mintha nem lettek volna akkor is vékony csatárok. Denis Law olyan inas volt, hogy lógott rajta a mez. Ian Rush úgy nézett ki, mint egy zsák végtag, amit csak a bajusza tart össze. Gary Lineker combja már a spanyolországi kiruccanás előtt is feszes és aranybarna volt.

Marco van Basten azonban más volt. Először is, csaknem 190 centi, majdnem akkora, mint Alan Hansen vagy Paolo Maldini, és magasabb, mint Ronald Koeman vagy Mick McCarthy. Még nem jött el az óriások kora.

A többi nagyfiúval ellentétben a holland csatár kecses, jól kiszámított mozdulatokkal irányította a testét. „Kiskoromban tornász akartam lenni, aztán rájöttem, hogy egész jól focizom – szerénykedett. – Azt hiszem, ez az a háttér, ami segített fürgének lennem a pályán.”

Az „Utrechti Hattyú” nemcsak hajlékony volt és inas: az Ajaxnál tanulta a stratégiát. Testi fölényének és szellemi felkészültségének hála olyan réseket talált az ellenfél védelmén, amelyeket a hátvédeknek eszükbe sem jutott őrizni. Amint átjutott, az agya vette át az irányítást: fejjel vagy lábbal, erővel vagy pontossággal, de célba talált.

Manapság a rövid láb a divat, Van Basten két lába két ropinak hatna: mint egy versenyzongorista ujjai, úgy jártak. Billy Preston volt az egyetlen vendégzenész, aki részt vehetett egy Beatles-lemez felvételében, róla mondta Ringo Starr: „Mindig jó helyen vannak az ujjai”. Van Basten is így volt a lábával a futballban.

Marco van Basten 1964-ben született, mindenszentek előestéjén. Hatévesen már a helyi klubban játszott. Tizenhat évesen csatlakozott az Ajaxhoz, a klub éppen akkor utasította el a bátyját, Stanleyt. Először 1982 áprilisában léphetett pályára: valami Johan Cruyffot váltott le. Húsz percen belül már gólt is lőtt. Az 1982–83-as idényben 20 mérkőzés alatt kilenc gólt szerzett, úgyhogy az Ajax szépen eladta az addigi csatárát, Wim Kieftet a Pisának.

Jó döntés volt. A következő négy évben Van Basten huszonhat találkozóból huszonnyolcszor, harmincháromból huszonkétszer, huszonhatból harminchétszer (amiért Aranycipőt kapott), és végül huszonhétből harmincegyszer volt eredményes. Amikor az edzővé avanzsáló Cruyff az 1986–87-es Kupagyőztesek Európa-kupájára vitte a csapatot, Van Basten kilenc meccsen hat gólt ért el, többek között egy izmos fejest a Lokomotive Leipzig elleni kemény összecsapáson.

Akkoriban a Serie A volt a legnívósabb bajnokság: Silvio Berlusconi éppen a Milanon kísérletezte ki a szuperklubok receptjét. Arrigo Sacchi felmarkolta a klubnak Van Bastent (mindössze 875 ezer fontért, amivel megőrjítette Cruyffot) és Ruud Gullitot (Ray Wilkins helyére). Mindkét holland gólt lőtt az első olaszországi tétmeccsen, de novemberben Van Basten elszenvedte rengeteg bokasérülései közül az elsőt. Simon Kuper, a kiváló szakíró később így fogalmazott: „Van Basten már fiatalon is haldoklott, csak senki sem vette észre”.

Csak harmadik számú (csere)csatárként kísérte el 1988-ban a holland válogatottat az NSZK-ba, az Európa-bajnokságra. Rinus Michels, a totális futball egyik atyja szívesebben vetette be a 23 éves csatár korábbi ajaxostársait, Wim Kieftet és Johnny Bosmant (aki nem azonos a híressé vált szabály névadójával, a belga Jean-Marc Bosmannal).

Kieft az Eredivisie legjobb góllövője volt a Guus Hiddink-féle BEK-győztes PSV-vel, Bosman pedig Van Basten lábadozása alatt nyerte el Michels tetszését. A diadal után Marco is elismerte: „Bosmannak volt néhány jó meccse, és jól játszott, úgyhogy nem lett volna értelme leváltani. Sose változtass azon, ami működik, és Hollandia nyerésre állt.”

Az Eb előtt Gullit ezt mondta a The Timesnak: „Van Basten talán a legjobb fegyverünk. Kiváló szeme van a gólra, és olyan réseket vesz észre, amelyeket más nem.” Bosman kapta meg a kilences mezt, Kieft Cruyff szent tizennégyesét, és Van Bastennek maradt a tizenkettes: a cserecsatár száma.

„FEL SEM FOGTAM, MIT CSINÁLTAM PONTOSAN. LÁTNI A FELVÉTELEKEN, AHOGY ÉRTETLENKEDEM AZON, AMI TÖRTÉNT”

Amikor Amszterdamban személyes edzésen volt mentoránál, Cruyffnál, tanácsot kért. Johan rá jellemzően azt javasolta: hagyja ott az egész bandát. Szerencsére Van Basten ezt nem fogadta meg: visszatért a válogatotthoz, és legfeljebb egy alkalmi cigire bújt el Michels szeme elől. Nem akarta elszalasztani a lehetőséget: Hollandia nyolc év után először jutott ki nemzetközi tornára. Ahogy később magyarázta: „Csak figyeltem, tanultam, és vártam, mikor jön el az én időm”.

Hamarosan valóban esélyt kapott a szereplésre, méghozzá a Szovjetunió elleni nyitómérkőzésen a kölni Müngersdorfer Stadionban (az Eb második legkisebb, 60 584 férőhelyes arénájában). A szovjetek mérnökeszű edzője, Valerij Lobanovszkij a saját, jól megmunkált csapatából, a Dinamo Kijevből válogatta össze a csapatot: Rácz László, a kárpátaljai balhátvéd a második félidő elején egy góllal hátrányba kényszerítette a hollandokat.

Van Basten a hatvanadik percben lépett pályára, és az utolsó percekben egy kapufás fejesig jutott. Bár a meccset így elvesztették, a következő találkozón már helye volt a csapatban. Márpedig az angolok ellen keményen helyt kellett állni. A hollandokhoz hasonlóan Bobby Robson Mexikóban vb-negyeddöntős válogatottja is favoritnak számított, és szintén 1–0-ra veszítette el első meccsét Jack Charlton írei ellen.

A düsseldorfi Rheinstadionban játszott meccset az angol és a holland szurkolók rosszabbik fele, valamint a helyi neonácik összecsapása előzte meg. A pályán a hollandok tűntek jobbnak, de Gary Lineker és Glenn Hoddle is mindent beleadott. A félidő előtt Frank Rijkaard indította Gullitot a bal szélen, ő pedig Van Bastennek pöccintette oda a labdát. A csatár egy pördüléssel elvitte Tony Adams mellett, és ahogy Gary Stevens berobbant szerelni, ballal ellőtte Peter Shilton mellett, egyenesen a kapuba. Bryan Robson, az angolok kapitánya egyenlített, de Van Basten nem hagyta, hogy ezt a napot elvegyék tőle.

Jan Wouters esetlen indítását végül mégis elérte Gullit, aki azonnal beadta keresztbe Van Bastennek, tizenhat méterre a kaputól. Ő bal lábbal levette, jobb lábbal megvédte Stevenstől, majd ballal rálőtte, és megszerezte a második gólt. Shilton századik válogatott mérkőzése nem úgy alakult, ahogy szerette volna: kiesésre álltak. Bobby Robson gyorsan bedobta Mark Hateleyt, de a Monaco játékosa még csak le sem izzadt, mielőtt Van Basten megpecsételte Anglia sorsát egy mesterhármassal. „Különleges nap volt – mondta az FFT-nek egy interjúban. – Attól a meccstől kezdve az egész Európa-bajnokság jól alakult.”

Azért majdnem belebuktak. A harmadik csoportmérkőzésüket Írország ellen játszották Gelsenkirchenben. Miután elverték az angolokat, Charlton fenegyerekei 1–1-et játszottak a szovjetekkel, szóval már csak egy pont kellett nekik a negyeddöntőhöz. Majdnem össze is jött: Paul McGrath kapufára lőtt labdáját Gerald Vanenburg vágta ki a gólvonalról.

Michels felküldte a pályára Kieftet, épp, mint az angolok elleni mérkőzésen, és a történelem megismételte önmagát. Megint egy holland söprögető szedte össze a labdát (ezúttal Ronald Koeman), a lövés „eltörött”, de Kieft beletette a labdába a fejét, és az Pat Bonner kapust elkerülve a kapu felé pattant, és be is ment. A hollandok továbbjutottak. Ideje volt szembenézni a legnagyobb ellenfelükkel és saját történelmükkel.

A holland–német rivalizálásról már egész könyveket írtak tele szociológusok és sporttörténészek. Mivel a viszály fontos szerepet töltött be a szóban forgó Eb-n és Van Basten diadalában, vegyük át az egészet dióhéjban.

A második világháborúban Németország Nyugat-Európa nagy részéhez hasonlóan Hollandiát is megszállta. Az ilyesmi sosem kellemes élmény: a tömeges biciklilopásoktól a súlyosabb esetekig a hollandok megszenvedték az időszakot. A kölcsönös ellenszenv a háború után sem múlt el. Három évtizeddel később Hollandia és a totális futball uralta az európai labdarúgást: az Ajax 1971-ben, ’72-ben és ’73-ban is megnyerte a BEK-et. A narancssárga válogatott 1974-ben a világbajnokság döntőjéig jutott, ahol az akkor szintén házigazda NSZK-val kellett szembenéznie. Rinus Michels csapata már a második percben megszerezte a vezetést, de nem tudta megtartani az előnyt: Paul Breitner és Gerd Müller góljai összetörték a hollandok álmát. A Bayern München 1974-től ’76-ig megismételte az Ajax háromszoros diadalát a BEK-ben.

Ezért is volt annyira fontos az 1988-as Európa-bajnokság a hollandoknak. Az 56 ezres hamburgi Volksparkstadionba elvileg 6000 hollandot engedtek volna be, de egyértelműen többen voltak: az újságok „fordított megszállásról” beszéltek. „Adjátok vissza a bicikliket!” – skandálták a hollandok. Ideje volt újraírni a történelmet.

Ahogy 1974-ben, ez a meccs is egy kérdéses szabadrúgással kezdődött, ám ezúttal a németek rúgtak: miután Klinsmann átesett Rijkaardon, Lothar Matthäus 11-esével a németek szerezték meg az első gólt. És ahogy 1974-ben, az ellenfél egy büntetővel egyenlített: ezúttal Van Basten és Jürgen Kohler akadt össze, és Ronald Koeman értékesítette a tizenegyest.

De ez a meccs valóban a ’74-es döntő fordítottja volt. Nem az első, hanem a második félidőben született az összes gól; nem a hollandok rúgták az elsőt, hanem a németek; és nem a németek nyertek hátrányból, hanem a hollandok. A győztes gól Van Basten érdeme volt: sebészi pontossággal vágta be a labdát a 89. percben. Ronald Koeman passza a levegőben érte Wouterst, aki a pálya jobb belső sávjában előreküldte a labdát. Van Basten lefutotta az érte siető Kohlert, de majdnem lemaradt róla: végül sikerült hosszú lábával bekanyarítania Eike Immel mögé.

VAN BASTEN AKKOR VONULT VISSZA, AMIKOR A LABDARÚGÁS ÚJ KORSZAKOT NYITOTT. DE AZ ÖRÖKSÉGE FENNMARADT. CAPELLO SZERINT Ő A LEGJOBB CSATÁR, AKIVEL DOLGA VOLT

A hollandok elűzték démonjaikat. Ahogy Van Basten értékelt: „Ritkán sikerül legyőzni Németországot, főleg Németországban. Annyi éven át kísértett a hetvennégyes vereség, de most mi nyertünk.”

Most már csak újra nyerniük kellett, és akkor sikerül elmosni az 1974-es és 1978-as vb-vereségeket. „Lendületben voltunk – emlékezett később Van Basten. – Minden jól alakult. Sokan közülünk ekkor találták meg az önbizalmukat. Igazából senki sem volt ideges. Bíztunk benne, hogy nyerünk.” A másik elődöntőben a Szovjetunió legyőzte a kamasz Paolo Maldinivel erősített Olaszországot.

A müncheni döntő lassan indult. A harmincadik percben Erwin Koeman jobb oldali beadását Van Basten keresztbe fejelte, és Gullit, ugyancsak fejjel, megszerezte a vezetést. És akkor az 54. percben jött A Gól. A labda Adri van Tiggelentől balra Arnold Mührenhez került, nem messze a tizenhatos vonalától. Mühren a szovjet védők feje felett magasan átívelte a túloldalra.

„Mindenki azt mondja, életem legjobb passza volt, de ez marhaság. Elrontottam, de Marco helyrehozta – mondta Mühren. – Nem volt szándékos: két lépéssel elé céloztam, azt hittem, közelebb megy vele, mielőtt rálövi.”

Van Basten sem maradt adós a vallomással. „Igazából kicsit fáradt voltam már. Jött a labda, én meg azt gondoltam: oké, ezt most vagy leveszem, és megküzdök a védőkkel, vagy a kényelmesebb utat választom: megkockáztatok egy kapáslövést.” Szerencséjére kockáztatott.

Az a gól mind a mai napig ámulatba ejtő, akárhányszor nézi újra az ember. A labda nagy ívben érkezik, majdnem húsz méter magasból, a kamera sem látja, honnan. Van Basten feszülten figyeli, hová esik. Kiszámolja a szögeket, az agya pedig kiadja a parancsot a testnek. És rálövi. Még a ravaszdi Rinus Michels sem látott ilyet. Felpattan a kispadról, arcát a kezébe temeti, és a fejét rázza. Meg van döbbenve. Harmadik számú csatára eközben az öt meccs alatt az ötödik gólját ünnepli.

„Fantasztikus érzés volt – így Van Basten. – Annyira felpörögtem, hogy fel sem fogtam, mit csináltam pontosan. Látni a felvételeken, ahogy értetlenkedem azon, ami történt.”

A csapattársak szerint is elképzelhetetlen ilyen gólt lőni. „Abból a szögből nem lehet” – mondta Ronald Koeman. „Túl magasan volt a labda” – értett egyet Rijkaard. „Ha egymilliószor újrapróbálja, akkor sem megy be” – tette hozzá nevetve Gullit. „Valóban kellett hozzá egy jó adag szerencse – vallotta be Van Basten. – De aznap szerencsém volt.”

Még nem volt vége a mérkőzésnek: a szovjeteknek még megítéltek egy tizenegyest. Igor Belanov lapos lövését azonban Van Breukelen kifogta. A hollandok egész éjszaka ünnepeltek. Amszterdam egyik forgalmasabb terének utcatábláját valaki lecserélte, hogy „Leidseplein” helyethelyett „Marco van Bastenplein” álljon rajta.

Van Basten a döntőt követő öt idényben 117 gólt szerzett, háromszor elnyerte az Aranylabdát (1988, 1989, 1992), 1989-ben és 1990-ben BEK-et nyert a Milannal, 1992-ben és 1993-ban pedig Serie A-t. Az ízületei azonban csikorogtak, egy 1992-es bokaműtét pedig derékba törte a pályafutását.

„Az elmúlt három évem a fájdalomról szólt. Nem az volt a legrosszabb, hogy fáj a lábam, hanem ahogy az orvosok kezelték. Nem egy játékos tette tönkre a bokámat, hanem egy sebész.”

Habár hivatalosan 1995-ig aktív volt, utoljára 1993. május 26-án, az első Bajnokok Ligája-döntőben (Marseille–Milan 1–0) lépett pályára. Nemcsak a labdarúgásban jött el egy új korszak, Van Basten élete is megváltozott. Huszonnyolc évesen kénytelen volt visszavonulni. Gyötörte a depresszió: később arról beszélt, hogy sokszor a vacsora volt számára a nap fénypontja. Végül legyőzte a depressziót, és edző lett, de már sohasem volt a régi. Hogy is lehetett volna?

Az öröksége azonban fennmaradt. Fabio Capello szerint Van Basten volt a legjobb csatár, akivel valaha dolga volt; Arrigo Sacchi minden idők legjobb támadójaként beszélt róla. Amikor Diego Maradonát megkérdezték, ki volt a legjobb játékos, akit valaha ismert, azt válaszolta: „valahol Romário és Van Basten között kell lennie”.

És az a gól is fennmarad örökre. Amit látnod kell, hogy elhidd, amit nem lehet leírni; amit mind szeretnénk megismételni. Minden idők legszebb döntőbeli gólja volt. Nem számít, mi lehetett volna: az számít, ami megtörtént. Marco van Basten olyan magasra jutott, mint még soha senki.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. májusi lapszámában.)