Szöveg Andrew Murray
TERRY VENABLES, BARCELONA 1984–87
„Hogyan fogja megnyerni a bajnokságot ezzel a csürhével? – kérdezte egy tizenéves Barcelona-szurkoló a frissen kinevezett Terry Venablest a Real Sociedad elleni 2–0-s idegenbeli vereség után. – Ha neki nem sikerült, önnek sem fog.”
A fiatal César Luis Menottira, a láncdohányos argentin edzőre gondolt, aki megnyerte az 1978-as világbajnokságot, és az egyik legnagyobb becsben tartott szakember volt az egész világon. Ezzel szemben Venables úgy érkezett a Camp Nouba, hogy legnagyobb érdeme az volt, az ötödik helyig küzdötte fel a Queens Park Rangerst.
„A játékukból ítélve – idézi fel Venables – a fiatal srácnak igaza volt.” Igaz, hogy ez csak a rövid életű, 1983-tól 1986-ig fennmaradó Copa de la Liga volt, ráadásul a Barcelona 3–0-ra megnyerte az odavágót, de a problémák mélyebben gyökereztek, mint ez a kétgólos vereség. Az előző idényben csak jelentős lemaradással, harmadik helyen fejezték be a La Ligát, elveszítették a Király-kupa döntőjét az Athletic Bilbao ellen, ráadásul a legjobb játékosuk távozni készült. „Diego Maradona tulajdonképpen már a Napoli játékosa” – mondta a 23 éves sztár ügynöke, Jorge Cyterszpiler. Maradona sem kertelt: „Minden el van intézve. Itt úgy bántak velem, mintha az ellenségük lennék. Távozni akarok a Barcelonából, mert boldogtalan vagyok.”
De a klub is elégedetlen volt. Maradona három hónapos eltiltást kapott, amiért a Király-kupa elvesztett döntője után bosszút akart állni Andoni Goikoetxeán, aki korábban eltörte a bokáját. A stadionban zavargás tört ki. Josep Lluís Nunez elnök szintén nem nézte jó szemmel Maradona kábítószeres dorbézolásait, amelyek általában úgy végződtek, hogy játékosok, hivatali személyek, nők és üres pezsgősüvegek úszkáltak a medence vizén a hajnali órákban. Nunez már meg is állapodott Hugo Sánchez szerződtetéséről, aki Maradonát helyettesítette volna. De Venablesnek más tervei voltak: ő Steve Archibaldot akarta.
A skótnak rejtelmes érzéke volt ahhoz, hogy győztes gólokat szerezzen csapatának, ami Venablesnek rendkívül tetszett. Egy alkalommal Sánchez és Archibald ugyanabban a szállodának tartózkodtak, és a klub elnökségének különböző tagjaival tárgyaltak az átigazolásról. „Ő az emeleten volt, én a földszinten” – emlékszik vissza Archibald.
Végül Venables akarata teljesülhetett, de csak az után, hogy írásban rögzítették, teljes felelősséggel tartozik az általa igazolt játékosért. Nunez elnök megenyhült Venables irányába, akit az angol szövetségi kapitány, Bobby Robson is ajánlott a Barca kispadjára.
„Valójában nem igazán értettem, hogy mit keresek ott – ismerte el később Venables. – Olyan nagynevű vetélytársaim voltak, mint Michel Hidalgo, a franciák szövetségi kapitánya az 1984-es győztes Európa-bajnokságon, vagy Helmut Benthaus, aki megnyerte a Bundesligát a Stuttgarttal. De végül rájöttem, hogy angol edzőt keresnek. A csapat állóképessége igen rossz volt, amit csak egy keménykezű tréner tud megváltoztatni. És az angolok hírhedten kemények voltak.”
„AZT SEM TUDTAM, MIHEZ KEZDJEK, DE AZT MONDTÁK, HOGY BAJ VAN AZ ERŐNLÉTTEL, ÉS KEMÉNY KEZEKRE LESZ SZÜKSÉG. AZ ANGOLOK SZIGORÚ EDZŐK HÍRÉBEN ÁLLTAK”
Ő maga sem sajnálta a fáradtságot. A Real Sociedad elleni Copa de la Liga-horror után Venables átbeszélte Menottival a csapat gyengeségeit, és hazavitt magával 250 órányi videót, hogy alaposan megismerje a Barcelonát. Mivel az akadémia elnöke, Jaume Olivé is szimpatizált Venables kinevezésével, így El Tel villámgyorsan behozta az első csapatba Juan Carlos Rojo csatárt és Ramón Calderé középpályást. Mindenki azt várta tőle, hogy fürge játékosokkal tegye dinamikusabbá a csapatot.
A dagenhami születésű mesternek tetszett a Tarzan becenevű középpályás, Migueli jó fizikuma, de Tony Adams rendkívüli bátorságával őt is felülmúlta. Egy söprögető beiktatásával ragaszkodott a 4–4–2-es felállás megtartásához. Míg Menotti irányítása alatt az egyéni tündöklésekre, Maradona és Bernd Schuster villanásaira épült a csapat, most a középpályások által szorosan támogatott előre húzódó csatársor lett a siker záloga.
„Beléjük kellett vernem, hogy a futballpályán vannak olyan helyzetek, amikor a passzolás eredményesebb lehet, mint az ellenfél játékosának legyőzése – mondta Venables. – Keményen dolgoztunk rajta, hogy mozgásban legyen a labda. Ha a térfélen átjutsz, akkor már csak öt emberrel kell megbirkózni, mire a kapuig érsz.”
El Tel a Real Madrid ellen, idegenben játszotta az első tétmeccset a Barcelonával a bajnokság első napján. A Barcelona nyert 3–0-ra. „Az angol metamorfózis tisztán kiolvasható volt a Barcelona játékából – írta másnap a Mundo Deportivo katalán sportnapilap. A sajtót lenyűgözte az új edző stratégiája. „Nem volt annyira látványos, mint Maradona legszebb villanásai, de Venables bástyái masszívan álltak. A középpálya olyan volt, mint a pók hálója, és az ellenfélre akkora nyomás nehezedett, amivel csak kevesen tudnának megbirkózni.”
„Benahbless úr, legyen szíves a felső gombot is begombolni, mert megijeszti a gyerekeket”
Archibald, aki Maradona helyettesítésére érkezett, egy gólt lőtt és két gólpasszt adott. A csapat szárnyalni kezdett: az első tizenöt bajnoki meccsükből egyet sem veszítettek el, és 1985 márciusának közepére csak egy győzelem választotta el őket a bajnoki cím megszerzésétől, amire utoljára 1974-ben volt példa. Sokan csalást kiáltottak, amikor a Hércules egy váratlan büntetőnek köszönhetően győzni tudott, majd egy héttel később a Real Valladolid jutott büntetőhöz vitatható módon, a Barcelona 1–0-s vezetésénél, másodpercekkel a lefújás előtt. Urriti, a csapat baszk kapusa kivédte a tizenegyest, mire a Radio Catalunya kommentátora örvendezni kezdett: „Urriti, imádlak!”.
Venables az első idénye alatt elérte, amit egyik Barcelona-edző sem tudott a Franco-diktatúrából éledező országban: megszerezte a La Liga-győzelmet. A katalán fővárosba visszatérve a játékosokat busz vitte a repülőtérről. A huszonöt perces utat hét óra alatt tették meg. Venables később felidézte a látottakat: „Az emberek felemelték a gyerekeket, hogy belássanak a busz ablakán, idős hölgyek térdre ereszkedtek. Hihetetlen volt. Úgy fogadtak minket, mintha lehetetlen küldetést teljesítettünk volna.”
Ez azonban csak a kezdet volt. Az emberek figyelme a bajnoki cím megvédése helyett az első európai trófea megszerzése felé irányult. Miután kiütötték a címvédő Juventust, egyre reálisabbá vált ez az álom, de Archibald térdszalag-sérülése mindent veszélybe sodort. A Barcelona 3–0-ra kikapott Göteborgban az elődöntő első mérkőzésén, de a visszavágón Pichi Alonso mesterhármasa megmentette a meccset, amin Pep Guardiola is részt vett labdaszedőként.
A Steaua Bucuresti elleni döntőben a félig felépült Archibald játszott Pichi Alonso helyett, Venables pedig egy mini zendüléssel kényszerült szembenézni.
A döntő katasztrofális volt. Igaz, hogy a románok eleve 11-esekre hajtottak, de a Barcelona ötlettelen és ügyetlen volt. Az edző lehozta Archibaldot, majd nagy meglepetést okozva beállította Schustert, hogy némi dinamizmust csempésszen a játékba. Így viszont nem maradt embere, aki 11-est lőne. Négyből négyet kihagytak.
El Tel emberei címvédőként sorakoznak fel az 1985–86-os idény kezdetén
Schuster alatt egyébként is ingott a talaj a fegyelmi problémái miatt. Modell felesége, Gabi gyakran beviharzott az öltözőbe, függetlenül attól, hogy a játékosokon volt-e ruha, hogy néhány keresetlen szót váltson Venablesszel. A szeszélyes játékos ezúttal még a tizenegyesek előtt felszállt a magángépére, és elviharzott. „Mint általában, most is elb…szta,majd faképnél hagyott minket, nem törődve a következményekkel” – mondta egy csapattárs. Nunez utasításba adta Venablesnek, hogy soha többé ne engedje pályára Schustert. Válaszul Schuster beperelte a saját klubját, majd 1988-ban csatlakozott a legnagyobb riválishoz, a Real Madridhoz.
Venables az 1986-os Bajnokcsapatok Európa-kupája és a Király-kupa döntőinek vereségét is átvészelte anélkül, hogy a népszerűsége különösebben megrendült volna, ráadásul le tudta igazolni a világbajnokságon Aranycipőt nyerő Gary Linekert, akárcsak a Manchester United sztárját, Mark Hughest, így Olivé eladó sorba került. Venables reményei, amelyek szerint Hughes hamar beilleszkedik a spanyol labdarúgás világába, valóra váltak, de ekkor Olivé kezdett áskálódni az edző ellen.
Az idény elúszott, ráadásul az UEFA-kupa negyeddöntőjében lomha játékkal kikaptak a Dundee Unitedtól. Venables akkor vesztette el a szurkolók bizalmát, amikor Urruti, Archibald és Pichi Alonso a háttérbe szorultak, hogy az újonnan igazolt játékosoknak elég lehetőség jusson: Hughes és Lineker mellett Andoni Zubizarreta kapus is bizalmat kapott. Egyedül Lineker góljai, beleértve a Real Madrid elleni mesterhármast, adtak okot bizakodásra.
Venables a következő idényben a negyedik meccs után távozott. Három éve alatt a bajnokságban egyszer az első és kétszer a második helyet érték el. „Én olyan ember vagyok, akinek ha döntést kell hoznia, akkor nem hezitál” – mondta Nunez, aki attól tartott, veszélybe kerül, ha nem áldoz fel valakit.
Venables viszont nem haragudott, mert elérte azt, amit igazán remélt a katalán kalandtól: megbecsülést és egy szuper állást a Spursnél. Hatása tovább élt, mint ameddig saját pályafutása tartott. Az első két idénye annyira jól sikerült, hogy a spanyol csapatok az évtized végéig azon voltak, hogy egy jó angol edzőt találjanak…
HOWARD KENDALL, ATHLETIC BILBAO 1987–89
Howard Kendallt valójában sosem szánták az Athletic Bilbao vezetőedzőjének. A Barcelona 1986 nyarán meggyőzte az Evertonnal 1985-ben Kupagyőztesek Európa-kupáját nyerő edzőt, hogy írjon alá egy előzetes megállapodást. Ekkoriban Terry Venables hezitált, hogy elfogadja-e a klub által kínált megújított szerződését, de mivel a maradás mellett döntött, Howardnak várni kellett egy évet, mielőtt Spanyolországba mehetett. Addig sem tétlenkedett, hanem megszerezte az Everton második bajnoki címét.
Az Athletic alaptörvénye, amely szerint csak baszkokat igazolhatnak le, kizárólag a játékosokra vonatkozik. Kendall egyedül költözött a csapat hegyek közt fekvő Lezama edzőkomplexumába. Az Athleticről olyan keveset tudott, hogy még egy fotót is kért a csapatról, amelyikről megtanulhatja a játékosok nevét. Nyelvi problémái is akadtak, tolmácsra volt szüksége, aki egy alkalommal megkérdezte, melyik a tizenhatos vonal.
Ennek ellenére a klub és a szakember között kölcsönös jó viszony alakult ki. Rendszeresen eljárt az egyik munkatárssal, az egykori játékossal, Jesús Renteriával és családjával vacsorázni, és imádta a mus nevű baszk kártyajátékot. „Olyanok voltunk, mint egy nagy család” – mondta Kendall. A helyiek minden délután eljöttek az edzésre, és ellátták tanácsokkal az edzőt, mielőtt eltűntek volna az esti napsütésben. „A végén már azt éreztem, hogy ezeket a szokásokat otthon is bevezethetnénk.”
Az angol edző elsőre sikeres évet zárt: negyedikek lettek az 1987–88-as idényben, de utána egyre rosszabb helyen végeztek. Végül 1989 novemberében mindkét fél úgy érezte, eljött a búcsú ideje. Ezekkel a szavakkal köszönt el a klubtól: „Bárhol is folytatom, a következő munkám visszalépés lesz. Ez a világ legjobb csapata.” Szem nem maradt szárazon.
JOCK WALLACE, SEVILLA 1986–87
Amikor a Sevilla elnöke, Gabriel Rojas látta a Terry Venables vezette Barcelonát az 1986-os BEK-döntőben csapata stadionjában, úgy döntött, ő is tesz egy próbát az angolokkal.
A Rangers legendája, Jock Wallace egy szót sem beszélt spanyolul, de volt egy nyaralója a Costa del Solon. Rojas gyorsan talált egy tolmácsot egy Leicesterben élő spanyol étteremtulajdonos személyében. Baljós jelek árnyalták a munka kezdetét, mert Wallace-t kirabolták egy piros lámpánál, így megfosztották a 25 év jegyzeteit és edzésterveit tartalmazó könyvétől. Felesége, Daphne, annyira megrémült, hogy hazaköltözött. Wallace leigazolta a Rangers szélsőjét, Ted McMinnt, de legfeljebb csak társat találhatott a személyében, ugyanis a játékos szinte azonnal lesérült. A páros kedvenc kocsmája a homoszexuálisok körében népszerű Jardines de Murillo parkban volt. „Úgy gondolta, hogy párokat kisebb eséllyel támadnak meg, ezért a kert szélén megszorította a kezemet, majd amikor átértünk, eldobta, mint egy követ, remélve, hogy senki sem látott meg minket.” A Sevilla a gyenge kezdés után a kilencedik helyen fejezte be a bajnokságot, de Wallace-t öt nappal az 1987–88-as idény kezdete előtt kirúgták. Az új elnök, Luis Cuervas a gyenge eredményekre és a „spanyol nyelv tanulásában mutatott nulla fejlődésre” hivatkozott. A nem hivatalos verzió szerint Wallace összeveszett a középpályás Franciscóval, akinek családi kapcsolatai egészen az uralkodóig értek. Wallace legnagyobb érdeme, hogy tudott hinni a fiatalokban. „Belecsempészett a játékomba egy falatnyi Skóciát” – mondta róla a hátvéd, Manolo Jiménez, aki a válogatottság mellett négyszáznál is több alkalommal szerepelt a klub színeiben.
RON ATKINSON ÉS COLIN ADDISON, ATLÉTICO MADRID 1988–89
A műkorcsolya Európa-bajnokság nézői nem erre számítottak, amikor bekapcsolták a tévét. A flancos virágokkal díszített széksorok felett Nick Owen éppen a versenyt tudósította Birminghamből 1989 januárjában, amikor véletlenül összefutott Ron Atkinsonnal, az Atlético Madrid menedzserével.
Vagy már nem is ő volt az edző? A spanyolországi tudósítások szerint kilenc bajnoki meccs után a harmadik helyen álló Atlético felmondott a mesternek. Owen, megérezvén a szenzáció lehetőségét, a kamerák elé csalta Atkinsont. „Ez volt álmai munkája. Az emberek arról fognak beszélni, mennyire elszúrta, nem?” – nyomta a mikrofont a szakember orra alá.
„Nem, ezt csak maga mondja, Nick – válaszolta Atkinson. – A tabella aljáról a harmadik helyig jutni kudarc lenne? Ha ez bárhol máshol történt volna, engem ünnepelnének.”
Valójában az Atlético csak tárgyalt Atkinsonnal, amikor a csapatot a kiesés fenyegette. Amikor a munkát elvállalta, akkor a kilencedik helyen álltak, de így is jó okuk volt búcsút inteni neki: asszisztense, Colin Addison vette át a helyét. „Nos, hétfőn felhívott Colin – magyarázta Atkinson –, hogy elmesélje, felajánlották neki a munkámat. Gondoltam, ebből lesz némi probléma.”
Az egyik gond az Atkinson által csak Mad Maxnek becézett elnök, Jesús Gil volt, aki Vicente Calderón utódja volt. Az üzletember cége korábban felhúzott egy épületet bármiféle terv vagy előzetes felmérés nélkül. Mivel a cement nem kötött meg, az építmény összedőlt, és 58 ember meghalt. Atkinson valójában Calderón embere volt, de miután asszisztensével, Addisonnal meglátogatta Gilt a villájában, sikerült meggyőznie, hogy ő legyen az új menedzser a sorozatos kudarcokkal kezdődő 1988–89-es idényben.
Atkinson és Addison stabilitást akart hozni az öntelt elnök által irányított klub életébe. Gil egyszer egy edzőt még azért is kirúgott, mert az nem mosolygott a csoportképen. Atkinsonék törekvéseit a nyelvi akadályok is nehezítették: „A legtöbben tanultak angolul – nevetett Atkinson. – Én egyáltalán nem beszéltem spanyolul, ennek ellenére tolmács nélkül tartottam edzéseket.”
Gilt leginkább az idegesítette, hogy a Manchester United és a West Bromwich egykori edzője túl gyakran jár haza Angliába. Egy lakáseladás és némi korcsolyázás miatti januári hazatérés volt az utolsó csepp a pohárban. „Mondtam neki, hogy mindenképpen menjen el az elnökhöz, mielőtt hazautazik – idézi fel Addison. – Gilnek is elmondtam, hogy ha panasza van, akkor Ronhoz forduljon, ne hozzám. Ron tudta, mi következik, és mondta, hogy ha felajánlják a munkát, fogadjam el, nem lesz harag belőle.” Ennek ellenére Atkinson „hátba döfést” emleget az életrajzi könyvében, és kiperelte Gilből a maximális, 150 ezer fontos végkielégítést.
Gil később értesítette Addisont, hogy hamarosan vagy elveszik tőle az első csapat irányítását, vagy asszisztensként dolgozhat az érkező Javier Clemente mellett. Az elnök szorgalmazta, hogy Addison részletezze a Real Madrid elleni Király-kupa-elődöntős taktikáját Clementének. „Harminc éve a szakmában vagyok. Nincs szükségem tanácsra” – füstölgött Addison. Az Atlético 2–0-ra vesztett, Addisont pedig két hét múlva kirúgták. Atkinson később szappanoperának nevezte mindazt, ami velük történt, de a két angol sosem dolgozott együtt újra.
A teljes igazságot már sosem fogjuk kideríteni, mivel mindkét edző túl büszke, Gil pedig túl halott, ezért Nick Owen briliáns szavaival zárjuk a történetet: „Úgy tűnik, Ront tényleg elüldözték Madridból – mosolygott a tévés. – Mi pedig most térjünk vissza a jégre.”
JOHN TOSHACK, REAL SOCIEDAD 1985–89 ÉS REAL MADRID 1989–90
Toshack először 1985-ben mutatkozott be Spanyolországban, de erőltetett metaforái révén gyorsan és hosszú időre beírta magát a labdarúgással foglalkozók tudatalattijába: amikor elégedetlen volt, „fejetlenül rohangáló csirkékhez” hasonlította csapata játékát, a kritika úgy pergett le róla, mint „a kacsa hátáról a víz”, a La Liga pedig nem más, mint „kenyér és vaj”. Utóbbi kapcsán meg kell jegyezni, hogy a spanyolok nem igazán esznek vajat, így többször is előfordult, hogy a spanyol sajtó értetlenül és döbbenten hallgatta a mester nyilatkozatait.
Az ódivatú Toshack különös nyelvhasználata tükrözte a személyiségét. A Real Sociedadnál és Real Madridnál még most is keserédes szájízzel gondolnak rá vissza. Az előbbi csapatot 1985-ben vette át a walesi edző, miután a Sportingot felhozta a portugál bajnokság második helyéig. A baszkok 1981-ben és 1982-ben is megnyerték a bajnokságot, de az európai szereplések mindig kudarccal és gyors kieséssel végződtek. Mindenki Toshacktól várta a felemelkedést.
A cardiffi szakember imádta a San Sebastián-i életet. A csapatot még mostanában is sajátjaként emlegeti nyilatkozataiban, és csak nemrég adta el a környéken lévő házát. Toshack mindig is élvezte, hogy őt és csapatát hívják a „bátor esélytelenebbnek”, különösen, miután sérülés miatt hat hónapra nélkülöznie kellett Luis Arconadát, a sztárkapust.
„Túl nagy szakadék tátongott a pótkapusunk és a védősor között, és senki sem kommunikált a másikkal – mondta Toshack, aki a szurkolók bánatára három védővel állította ki a csapatot. – Néhány meccsel később megoldottam a problémát azzal, hogy beállítottam a kapitányt, Jon Andoni Larranagát két védő közé, és azt csinálta, amit a régi kapus: üvöltött.” Pragmatikus, logikus és sikeres – igazi baszk megoldás.
A játékosaival keményen bánt. A Real Oviedo elleni 1985-ös Király-kupa-vereség után felkeltette a csapatot hajnali fél ötkor, két és fél órával a lefekvés után, hogy busszal hazautazzanak, és megérkezés után azonnal elkezdjék az edzést.
Csapata a hetedik helyen végzett az első idényében, a következő évben pedig tizenegyesekkel megnyerte a Király-kupát az Atlético Madrid ellen. A győzelemben nagy szerepe volt a hős Arconada kapusnak. Ezt a győzelmet később pályafutása legemlékezetesebb éjszakájának nevezte a játékosként kétszeres UEFA-kupa- és BEK-győztes edző.
A Real Sociedadot egy meccs választotta el a Király-kupacímvédéstől az 1987–88-as idényben, miután 4–0-ra megnyerték az elődöntőt a Bernabéuban. A támadó középpályás Jesús María Zamora ugyanannyira volt gólveszélyes, mint annak idején Toshack. A José María Bakeróval kiegészülő 3–5–2-es felállás bármelyik ellenfél számára veszélyt jelentett.
AZ ÖSSZES ANGOL EDZŐ KÖZÜL, AKIK A ’80-AS ÉVEK MÁSODIK FELÉBEN SPANYOLORSZÁGBAN DOLGOZTAK, JOHN TOSHACK HATÁSA A LEGNAGYOBB
Amikor Leo Beenhakker 1989-ben bejelentette, hogy távozik a Real Madrid menedzseri posztjáról, a klub felkereste a walesi edzőt. A Los Blancos, számos frissen bemutatkozó újonccal az első csapatban, sorozatban négyszer nyerte meg a spanyol bajnokságot, és a spanyol sajtó által tévesen John Benjaminnak nevezett Toshackkal ötödjére is sikerült.
Ennek ellenére nem volt kifejezetten népszerű menedzser. A Real Sociedad leginkább erős védelméről és taktikájáról volt ismert. Megítélésén az sem segített, hogy a háromemberes védelmet új csapatánál is alkalmazta, miután leigazolta az argentin Oscar Ruggerit, aki Manolo Sanchís és a fiatal Fernando Hierro között játszott.
A Madridnál ez a fajta pragmatizmus nem működött, ráadásul a sajtóval sem ápolt jó viszonyt. Furcsa mondatai, értelmileg vagy hangzásilag elferdített kifejezései már nem nyájasságról árulkodtak, hanem kifejezetten illetlennek tűntek az ország legnagyobb csapatának menedzserétől. A tömegek szemében felháborítóvá és ellenszenvessé vált.
Az egyik zavarba ejtő eset akkor történt, amikor a Castellón elleni döntetlen után megkérdezték, hogy kiknek ad játéklehetőséget a következő meccsen. „Mindig ugyanazoknak a seggfejeknek” – vágta rá. Válasza valójában egy idézet volt Bill Shanklytől, de spanyol nyelven nem ment át az üzenet.
„Többet izzadok a kispadon, mint sok játékosom a pályán” – morgott egy alkalommal. „Azért izzad, mert meleg van, ő pedig kövér” – válaszolt Júlio Llorente jobbhátvéd.
Amikor a Mallorca ellen is csak gól nélküli döntetlent értek el, majd a Milan kiejtette őket a Bajnokcsapatok Európa-kupájából, Toshack nagy nyomás alá került. „Keményen kritizáltak – idézte fel később. – De mi folytattuk a munkát, és gólokat lőttünk azzal a formációval, ami mára népszerűvé vált.”
Valóban, rekordmennyiségű, 107 bajnoki gólt szereztek, amiből Hugo Sánchez 38-at tudhat magáénak. Novembertől az idény végéig a Real veretlen maradt, és öt héttel a bajnokság vége előtt elkönyvelhették a győzelmet. „Nem magától értetődő, hogy megnyerjük a meccseket – magyarázta Toshack egy alkalommal. – És nem magától értetődő a La Liga-diadal sem. Ha nem nyertünk volna, rögtön találnának bűnbakot.” Sánchez így egészítette ki a mondottakat: „Toshack a lehető legtöbbet hozta ki a csapatból. A neve egy korszakot jelent.”
A baj így sem kerülte el őket: úgy látta, hogy a hazai nevelésű, rendkívül népszerű Butraguenónak túl nagy a felelőssége. Szerette volna felfrissíteni a csapatot, ezért szerződtette a román játékmestert, Gheorghe Hagit, de csak Rafael Martín Vázquez távozott a csapatból, mivel Mendoza elnök ragaszkodott az emblematikus játékosok, Butragueno, Míchel és Sanchís megtartásához. A régiek lassan összeálltak Toschack ellen, aki gyorsan kiborította a bilit: „Sanchís a legalávalóbb ember, akivel valaha összehozott a balsorsom” – mondta a menedzser 1990 novemberében, a Valencia elleni 2–0-s vereség után. Ez volt az utolsó napja az irodában, Mendoza azonnal kirúgta őt.
Ennek ellenére az összes brit edző közül, akik a ’80-as évek második felében követték Venables példáját, Toshack volt a legnagyobb hatású szakember. 1991-től három évre visszatért szeretett csapatához, a Real Sociedadhoz, majd 2001-ben is ott dolgozott, de rövidebb időszakokat eltöltött a Deportivo La Coruna és a Real Murcia élén is. 1999 februárjában még a Real Madridhoz is visszatért, mivel az új elnök, Fernando Sanz határozott célja volt, hogy fegyelmet teremtsen az öntudatos játékosokból a csapatnál, mely az előző idényben, 32 év után európai trófeát szerzett a Bajnokok Ligája megnyerésével. Bizarr helyzetet szült, hogy Sanchís még mindig a csapatnál volt. Toshack végül novemberig maradt.
Arra még pont maradt ideje, hogy bemutasson egy igazi toshackizmust, amely sokáig emlékezetes marad majd Spanyolországban: miután nyilvánosan kritizálta Albano Bizzarri tartalékkapust a hátrányból megfordított, Molde elleni 3–2-es győztes meccsen elkövetett hibáiért, az elnök bocsánatkérésre szólította fel. „Hamarabb láthatnak repkedő disznókat a Bernabéu felett, mint hogy bocsánatot kérnék” – hangzott el a következő sajtótájékoztatón. Másnap az egyik madridi sportlapban gyep felett lebegő sertések képe jelent meg. A szégyenében fuldokló Sanz azonnal megvált a mestertől, akinek ugyan harminckét évébe telt, de mostanra talált egy kifejezést, aminek angolul és spanyolul is van értelme: ¡Viva Toshitis!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. decemberi számában.)
