Szöveg Ben Welch Fotó Will Cornileus
Ragyogóan kék, felhőtlen az ég Észak-London utcái felett. A barátságos napsugarak azt a csalóka illúziót keltik, hogy akár meleg is lehetne.
Henrih Mhitarjan a kezét fújkodva lép be a Hive sajtószobájába. Az Arsenal újdonsült középpályásának még ki kell olvadnia, hiszen az utóbbi fél órában a szomszédos pálya kapujára lőtte a szabadrúgásokat.
Amikor a kezébe nyomnak egy gőzölgő, kávézóláncos papírpoharat, azonnal észreveszi, hogy hibásan írták rá a nevét. Széles mosoly terül szét az arcán, és a fejét rázva megjegyzi: „Manchesterben is folyton így jártam. Azóta csak annyit íratok rá: Micki.”
Az örmény játékos hangjában nyoma sincs a rosszallásnak, nagyon jól tudja, milyen nehéz az angol átírásban lebetűzni a nevét, de azt azért érezni, miért kénytelen viccel elütni a dolgot: egy-két felvillanástól eltekintve nem igazán tudott nevet szerezni magának az Old Traffordon.
Az idén januárban, tizennyolc hónapnyi jojózás után a United kezdőcsapatának határán Henrih boldogan cserélte le José Mourinho pragmatikus osztagát Arséne Wenger bevállalós bandájára. „Amikor mondták, hogy lecserélhetném a Unitedot az Arsenalra, azonnal igent mondtam, gondolkodnom sem kellett rajta – mondja. – Offenzív csapatban akartam játszani.”
Az örmény középpályás Ágyúsként kezdi újra Angliában
Hiába költözött azonban a szép új világ reményében az Emiratesbe, máris a túlélésért kénytelen harcolni a széthulló Wenger-birodalomban, ahol a tomboló rajongók és a kegyelmet nem ismerő sajtó Arséne fellegvárának helyét épp sóval hintik be. Mhitarjan a pályán vívja a saját harcát, gólokkal és gólpasszokkal parírozva az őt érő kritikákat. Jó példa a San Siró-i Európa-liga-meccs a Milan ellen, ahol a 2–0-s győzelem első gólját neki köszönhették az Ágyúsok.
„Mindig is nagyok voltak az igényeim magammal szemben, és nem lennék most itt, ha feladtam volna, valahányszor nehéz helyzetbe kerültem – magyarázza makacs elszántsággal. – Minden klub és minden játékos életében vannak hullámvölgyek. Ilyen az élet a futballban.”
Henrih pályafutása valóban rendhagyó, bejárta a világot Örményországtól Franciaországig, Brazíliától Ukrajnáig, Németországtól egészen Észak-Londonig. Volt ideje megtanulni, hogyan alkalmazkodjon a körülményekhez a túlélés érdekében.
„Ha éppen nem játszottam a Unitednál, akkor a következő lehetőségre vártam, mert tudtam, hogy egyszer úgyis eljön” – érvel. És el is jött. Kávéját félretéve elmeséli, miért áll mindig készen.
Mhitarjan otthon tanult meg focizni. Édesapja, Hamlet a szovjet első osztályú bajnokságban játszott, majd a francia másodosztályban az ASOA Valence színeiben. Az ifjú Henrihnek azonban nem írták meg előre a sorsát. „Az apám sohasem erőltette, hogy focista legyek – emlékezik a 29 éves középpályás. – Azt mondta, az a legfontosabb, hogy jó ember legyek, nem az, hogy mit csinálok.”
Ez a hozzáállás váltotta ki Mhitarjanban az ösztönző erőt, és megtanította egy fontos leckére: csak magadra fogadj. „Az apám miatt lettem labdarúgó, neki köszönhetem, hogy itt vagyok – magyarázza, de rögtön hozzá is teszi –, ugyanakkor saját magam is nagy hatással voltam a pályámra. Bíztam magamban, hogy sikerül profi játékossá válnom, és szerencsére megvolt bennem a motiváció, hogy meg is csináljam.”
Mhitarjan a Sahtarnál szerzett nevet magának, 2012-13-as idényben huszonöt bajnoki gólt szerzett
Hamlet azonban sajnos nem lehetett szemtanúja fia felemelkedésének. Amikor Henrih hatéves volt, édesapjánál agydaganatot diagnosztizáltak, amibe egy éven belül bele is halt. Harminchárom éves volt. Mhitarjan azonban továbbra is sokat tanult az apjától. Újranézte a felvételeket, és tanulmányozta apja passz- és góllövő-technikáit a francia bajnokságban.
„Nyilván össze sem lehet hasonlítani a kilencvenes évek fociját a maival, úgy felgyorsult a játék, de azért volt mit tanulnom: ösztönzőleg hatott. Csak édesapám halála után jöttem rá, hogy mindig is példaképemnek tekintettem. Jó játékos volt, és csodálatos ember.” Mhitarjan elszántan vetette bele magát a tanulásba, hogy felérjen apjához. Ha nem a pályán volt, akkor a szakkönyveket bújta, vagy a tv előtt ülve csodálta kedvenc játékosait.
„Imádtam Roberto Baggiót, aztán Thierry Henryt, Zinédine Zidane-t, Ronaldinhót és Kakát is – idézi fel mosolyogva az összefoglalókat. – Zidane igazi művész volt, neki minden olyan egyszerűen ment, Ronaldinho pedig táncolt a labdával. Tetszett, ahogy a labdával bánnak, ahogy segítenek a csapattársaiknak, és átveszik az irányítást, amikor szükség van rá.”
Mhitarjant édesanyja és húga is támogatta, folytatták, amit Hamlet elkezdett, és felelősségteljes kihívások elé állították Henrihet. Még akkor is, ha ez a kihívás négyhónapos brazíliai út volt, mindössze tizenhárom évesen.
Akkori klubja, a Pjunik cserejátékosi szerződést kötött a Sao Paulóval, így három csapattársával és az egyik edzővel együtt útra kelt. Az óceánon átkelve új nyelvvel, új kultúrával, új játékkal ismerkedni még egy tapasztalt veteránnak is kihívás. Az ifjú Mhitarjan azonban már hónapokkal korábban nekiállt portugálul tanulni, és nem hagyta, hogy egy kis honvágy ledöntse a lábáról.
„Nehéz volt. Távol az otthonomtól, a családomtól, de megpróbáltam nem erre gondolni. Aki focistának megy, annak ezt ki kell bírnia.” Minden nehézségért kárpótolta az a vidámság, amit Brazíliában tapasztalt, a futball lelkének hazájában, ahol a győzni vágyás eggyé fonódott a stílusos játék iránti rajongással.
Micki és Aubameyang halálos párost alkotott Dortmundban, és most ismét együtt játszanak az Emiratesben
„Érdekes volt összehasonlítani az örmény futballkultúrát a brazillal, ég és föld a különbség. Van, amikor az edző azt mondja, ma csak a bal vagy a jobb lábunkat használhatjuk, vagy ma csak a kapura lövést és a labdavezetést gyakoroljuk. Rengeteget tanultam a nálam jóval tehetségesebb csapattársaimtól. Összebarátkoztam Hernanesszel, aki a Lazióban, az Interben és a Juventusban is játszott. Mindkét lábával ugyanolyan ügyes volt, és csak néztem, miket csinál a labdával. Azt kérdeztem: ezt hogy tudod? Aztán rájöttem, hogy én is képes lennék rá, úgyhogy fogtam magam, és elvonultam órákig gyakorolni.”
Henrih nem csak a pályán fejlődött. Emberként, férfiként is egyre csak érett, teljesítve a feladatot, amit még az apja tűzött ki. „Sokat tanultam Brazíliában. Iskolába jártam, nyelvet tanultam. Először észre sem vettem a változást, de ahogy múltak az évek, már igen.”
A Sao Pauló-i zarándoklat volt az első lépés a dicsőséghez vezető úton. Mhitarjan nemcsak jobb játékosként tért vissza Jerevánba, hanem megszületett benne a vágy, hogy magasabbra törjön, mint az örmény bajnokság szintje. A braziloktól tanult ismereteivel szinte fél lábbal tört előre az első osztályban. Mindössze tizenhét évesen, 2006-ban már a Pjunik felnőttcsapatában szerepelt, és megnyerte velük az örmény bajnokságot.
Az első bajnoki címet három másik követte, hetvenszer lépett pályára középpályásként, és harminc gólt rúgott, nem csoda, hogy már 2007-ben a válogatottban játszott a Panama elleni barátságos mérkőzésen. Neve feltűnt a nemzetközi sajtóban, és már csak idő kérdése volt, hogy megint nyakába vegye a világot.
Az ukrán első osztály, a Premjer Liga már rég kirakodóvásárként szolgál a nagyobb európai bajnokságoknak. Remek ugródeszka az európai klubok szerződéseire vágyó afrikai és dél-amerikai játékosoknak. Örményországtól nincs is olyan messze, csaknem 1400 kilométer a Fekete-tenger keleti partja mentén, de egy 21 éves srácnak azért így is nagy ugrás.
Henrih Mhitarjan azonban nem átlagos 21 éves srác volt. A Metalurg Donecknél kapitányi karszalagot kapott (a Metalurgnál nála fiatalabb nem töltötte be ezt a posztot), de hamar elcsábította őt a város másik végébe a Bajnokok Ligáját is rendszeresen látogató rivális, a Sahtar.
Jürgen Kloppal
Mhitarjan örömmel csatlakozott a brazil ritmusra játszó csapathoz, Douglas Costa, Willian, Fernandinho és Luiz Adriano pedig szívesen látták. Könnyű volt felidézni a Sao Paulóban tanult lépéseket. Mircea Lucescu, a Sahtar edzője felismerte az összhangot a dél-amerikai kontingens és az örmény újonc között, berakta hát Henrihet a csatárok mögé 4–2–4-es felállásba, és hátradőlve élvezte az eredményt.
Mhitarjan még 2012-ben megkapta az ukrán Év Játékosa-díjat, az azt követő idényben pedig huszonöt gólt szerzett, amivel a bajnokság elmúlt húsz évének legjobb teljesítményét nyújtotta. A Sahtarnál töltött három évben háromszor nyerték meg a bajnokságot, és elvitték az Ukrán Kupát is, nem is beszélve a 2012-es ukrán Szuperkupáról.
Henrih szokásához híven szerényen viszonyul saját érdemeihez, és csapattársainak tulajdonítja a sikereket. „Igazi támadó csapat voltunk, úgyhogy könnyű volt velük együttműködni, könnyű volt megérteni, mit akarnak. Nem volt más dolgom, mint jó helyen lenni jó időben, aztán csak be kellett rúgni a labdát a hálóba.”
Amit ritkán mulasztott el megtenni. Fel is figyeltek rá Nyugat-Európában. A Borussia Dortmund épp akkor végzett a Bayern München mögött mind a Bundesligában, mind a Bajnokok Ligájában, de hajlandóak voltak leperkálni 27.5 millió eurót egy viszonylag ismeretlen játékosért. Henrihnek ismét bizonyítania kellett, ezúttal nehezebb terepen.
Ahogy megpróbálta betölteni a Mario Götze után maradt űrt, Mhitarjan legalább annyit küzdött az első hónapokban, mint a németek a nevével.
„Úgy kell ejteni, hogy »m-khit-tarjan« – árulja el Henrih. – A németek nem bírták kimondani, szóval Jürgen Klopp azt mondta: túl hosszú a neved, Mickinek fogunk hívni! Én azt mondtam: oké, semmi gond! Eleinte nagyon nehéz volt, mert nem ismertem a kultúrát, és nem értettem a nyelvet sem. Teljesen más volt, mint bármi, ahol már jártam, de sikerült egyedül megtanulnom a nyelvet, ami a németeknél sokat számított.”
az előző idényben nagy szerepe volt a Manchester United Európa Liga-győzelmében
Henrih immár nem ígéretes tehetség volt, hanem sztár, és még saját maga is megkérdőjelezte az árat, amiért igazolták. „A 27.5 millió euró nagyon sok pénz, mindenki azzal jött, hogy milyen sokat fizettek értem. Eleinte nagyon sokat vártam el magamtól, aztán rájöttem, hogy ez nem megoldás. El kellett felejtenem a számokat, az már nem az én dolgom volt, az enyém a futball.”
Beletelt némi időbe. Az első két idény Németországban csalódást keltő volt, főleg a második, amikor Henrih meg is sérült. Pályafutása során először olyan akadályba ütközött, amit nem bírt egymaga leküzdeni. Segítségre volt szüksége.
A 2015–16-os évad előtt történt a váltás, mikor új edzőt kaptak. „Jürgen Klopp alatt is jól játszottam, de a második évben nem minden ment simán, mert a csapat teljesítménye is akadozott. – Amikor Thomas Tuchel vett át minket, ugyanolyan bizalommal volt irántam, mint Klopp. Rávett, hogy bízzam magamban és az erőmben. Neki köszönhetem, hogy a pályafutásomat a következő szintre tudtam emelni.”
Ennek során Mhitarjan gólpasszai (abban az idényben tizenöt) uralták a Bundesligát. Meg is kapta a futballisták által megszavazott Év játékosa-díjat. Huszonhét évesen, ereje teljében Európa legrangosabb bajnokságainak egyikében szerzett nevet magának. Ideje volt kipróbálnia magát eggyel feljebb is.
Henrih Mhitarjan utolsó gólja a Manchester United színeiben
„Régi álmom vált ezzel valóra. Tudtam, hogy nagyon erős bajnokság, de készen álltam. Ukrajnában és Németországban kiálltam minden próbát, ideje volt új kihívás után néznem.”
José Mourinho, a Manchester United edzője újraszervezte az Old Trafford sivár kezdőkeretét, és szüksége volt egy olyan irányító középpályásra, aki „a védekezésre építő csapatok megtörésére szakosodott”.
Henrihet hamar megtalálták, felmérték és meg is vették 26.3 millió euróért 2016 júliusában. José végre szert tett egy középpályásra, aki „igazi csapatjátékos, van tehetsége és rálátása, de gólt is tud rúgni. Hiszem, hogy jó hatással lesz a csapatra, jól illik majd a stílusa a Premier League-be.”
„LECSERÉLNI A UNITEDOT AZ ARSENALRA? GONDOLKODNOM SEM KELLETT RAJTA. OFFENZÍV CSAPATBAN AKARTAM JÁTSZANI”
Úgy tűnt, épp Mourinho csapata volt az, amely védekezésre épített, így Mhitarjan háttérbe szorult. A menedzser szándéka szerint neki kellett volna az erős védelmet kreativitásával és támadó erejével egyensúlyoznia: állandóan a támadó játékosokat kellett volna zaklatnia. Mhitarjan azonban hiába próbálkozott, nem tudta betölteni az új szerepet, Mourinho pedig azzal vádolta, hogy meccs közben „eltűnik” a pályáról. Bár az Old Traffordon töltött másfél éve alatt volt néhány fényesebb pillanata, leginkább a 2017-es Európa-liga-győzelem idején, amikor a csapat utolsó hét mérkőzésén a kilenc gólból négyet ő szerzett, Mhitarjan mégsem volt képes kivívni a szakember bizalmát.
Bár volt néhány jó pillanata, Mhitarjan nem igazán tudott megfelelni Mourinho igényeinek
„Eleinte nehéz volt – idézi fel Mhitarjan a manchesteri hónapokat. – De amikor már beilleszkedtem, volt pár jó meccsem, és amikor nem kerültem be a kezdőcsapatba, akkor sem panaszkodtam vagy mentegetőztem. Ez is része az életnek.”
Dacos szavaiból kiérződik a csalódottság. Hangja árulkodik valódi érzéseiről: fáj neki, hogy nem tudott megfelelni az Old Traffordon.
Akár azért, mert nem tudott teljesen beilleszkedni, akár azért, mert Mourinho nem tudta őt megfelelően beépíteni, de az örmény középpályás vakvágányra futott.
Ezalatt Észak-Londonban Alexis Sánches a menekülési útvonalat kereste az Emiratesből. Egyértelmű volt, mi a megoldás, Mhitarjan ügynöke, Mino Raiola pedig lecsapott az ajánlatra, és idén januárra összehozott egy csereüzletet.
Ez alkalommal már nem kellett az új csapattal együtt új bajnoksághoz is szoknia.
Ahogy az Arsenalra terelődik a szó, Mhitarjan kihúzza magát, és egyenesen a szemünkbe nézve újult erővel kezd el beszélni. Már nemcsak kérdésekre válaszol, inkább a küldetéséről szónokol. Fontosnak tartja leszögezni, hogy nem csupán egy függelék volt egy másik játékos adásvételi szerződésében.
„Szeretném, ha mindenki tudná, hogy nem csak az alku része voltam Sánchez megvásárlásakor – hangsúlyozza. – Ha én nem döntök úgy, hogy az Arsenalhoz jövök, ő még mindig itt futballozna. De fél éve volt már csak hátra, én pedig jönni akartam.”
Igazságos csere volt, ám az Arsenal a chilei labdarúgó távozásától függetlenül is örült Mhitarjannak. „Azért jöttem, mert Arséne Wenger hívott, nem azért, hogy leváltsam Sánchezt. Teljesen máshogy játszunk, más a személyiségünk, a képességeink, a tehetségünk, és én mindent meg fogok tenni ezért a klubért.”
Első ránézésre úgy tűnhet, a United járt jobban: Mourinho megszerezte az Arsenal dinamikus talizmánját, Wenger pedig megkapta cserébe az Old Trafford kitaszított tehetségét. Az új közegtől felvillanyozva Mhitarjan azonnal nekilátott, hogy eloszlassa ezt a félreértést. Első hazai meccsén a dortmundi formáját hozta. Ismét előtört a minden védelmet elsöprő Mhitarjan, pusztító tempóváltásai pedig három gólpasszal járultak hozzá az Everton 5–1-es vereségéhez.
„Elképzelni sem tudtam volna ennél jobb kezdést – büszkélkedik Henrih. – Már nagyon hiányzott az offenzív játék. Örülök, hogy megint Pierre-Emerick Aubameyanggal focizhatok, és feléleszthetjük a dortmundi szereplést.”
Mhitarjan első lépésként Londonban gólpasszt adott Aaron Ramseynek
Ez volt a másik ok, amiért népszerűvé válhatott az Arsenal szurkolói körében: a közös játék Aubameyanggal, akit szintén januárban igazolt az Arsenal, rekordáron 56 millió euróért. A két játékos halálos párost alkotott a Dortmundnál, ahol Henrih passzai tökéletes összhangban voltak Aubameyang villámgyors felfutásaival. A 2015–16-os idényben a Bundesliga meccsein ketten összesen harminchat gólt és húsz gólpasszt hoztak össze.
Mhitarjan az első pillanatban bogarat ültetett a BVB villámlábú csatárának fülébe. „Rám írt, hogy mi van velem. Én meg mondtam: nem is tudom, az Arsenal érdeklődik. Én is rákérdeztem, ő meg azt mondta, szívesen eljönne Dortmundból, de nem tudja, hová menjen.
Amikor szerződtettek, jeleztem neki: az első lépés teljesítve, most te jössz. Azt válaszolta, megtesz minden tőle telhetőt, és ugye, most már ismét együtt vagyunk.”
Azonban az Everton és a Watford elleni győzelmektől eltekintve a páros nem arat akkora sikereket, mint szeretne. Az Arsenalnak mostanra semmi esélye, hogy bejusson a Bajnokok Ligájába. Ha a következő sorozatban is ott akarnak lenni Európa legrangosabb klubtornáján, meg kell nyerniük az Európa-ligát, ahol már a legjobb nyolc között vannak, miután összesítésben 5–1-re győztek a Milan ellen. (A negyeddöntőben a CSZKA Moszkvával mindkét mérkőzésüket lapzártánk után játszották.)
„AZ ANYÁM AZ ÖRMÉNY SZÖVETSÉGBEN DOLGOZIK, A NŐVÉREM AZ UEFA-NÁL, SZERETNEK BELESZÓLNI ABBA, AHOGY JÁTSZOM”
A Manchester City elleni 3–0-s vereség a Ligakupa döntőjében olyan megalázó volt, hogy Gary Neville szemrehányást tett az egész védelemnek, és kétségbe vonta, hogy miért Mhitarjant igazolták, nem pedig egy védekező játékost. Neville-nek igaza is van, meg nem is. Tény, hogy az Ágyúsok erősíthetnék a védelmet a középpályán, de ahogy Gary is mondta, nem azon a sebességen játszanak, ami Mhitarjan stílusával is egybevág. Az örmény játékosnak most olyan löketre lenne szüksége, mint amilyen Tuchel volt a Dortmundnál. Hogy ezt a lökést az állandó ostrom alatt álló Wenger adja-e, az a jövő zenéje, de Mhitarjan optimistán tekint előre.
„Akár jól játszol, akár rosszul, kritizálni fognak, és kész – mondja. – Az a fontos, hogy ne figyelj rá, mert mindig lesz, aki csak morogni fog. Meg kell látni a szépet mindenben. A boldogság idebent van” – teszi hozzá a mellkasára bökve.
A családja sem marad ki az Arsenalnál vívott küzdelmekből. „Igen, mindenkinek megvan a maga véleménye – kuncog. – Az anyám az Örmény Labdarúgó-szövetségben dolgozik, a nővérem pedig az UEFA-nál, szóval szeretnek beleszólni abba, ahogy játszom.”
Henrih azonban az apjától megtanulta, hogy a futball nem minden. „Mindennap tanulni kell valamit. Mindegy, hogy a pályán vagy az életben, muszáj megismerni valami újat. Nemcsak játékosként kell fejlődni, hanem emberként is.”
Henrih Mhitarjan igazi harcos szellem, az Arsenal sorsa pedig az ő vállát is nyomja, de elnézve, hogy min ment keresztül a pályán és azon kívül, úgy tűnik, képes lesz megfelelni a kihívásoknak, és mindenáron szeretne bizonyítani.
„Szeretném beírni magam az Arsenal történetének nagykönyvébe, legenda akarok lenni – szögezi le. – Gólokat akarok rúgni, gólpasszokat akarok adni, trófeákat akarok nyerni, és boldoggá akarom tenni a szurkolókat.”
Ha mindez sikerül neki, akkor valóban ott lesz a neve az Arsenal krónikáiban. Ezúttal helyesen írva.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi számában.)
