Aki Cantona pótlására jött, és mindent megnyert a Uniteddal

Szöveg Ben Welch

Teddy Sheringham az Arab-félsziget homokos tengerpartján sütteti magát a nappal. Az ember 34 évesen megérdemel egy kis pihenést, Dubaj aranyba mártott pompája pedig tökéletes helyszín a kikapcsolódáshoz. A második bajnoki címmel a háta mögött minden oka megvolt az elégedettségre, de valami mégis beárnyékolta a napját. Egy telefonhívás. „Szia, Teddy, itt Steve McClaren – hallható a vonal másik végén a United segédedzőjének hangja. – A főnök tudni akarja, mi lesz: aláírsz még egy évet?”

Sheringham azóta fontolgatta az egyéves szerződéshosszabbítást, hogy a United két éven belül másodszor nyerte meg a bajnokságot. A legtöbb futballista gondolkodás nélkül elfogadná. A Manchester Unitedról beszélünk, a labdarúgó harmincas évei közepén jár, ennél hálásabb nem is lehetne. Sheringhamet azonban nem érdekli a hála: ő bizalmat akar. A menedzser, Sir Alex Ferguson az Old Traffordon töltött harmadik esztendejében alig küldte pályára: az összes tétmérkőzésén összesen hat gólt szerzett. Kezdi elveszteni az erejét? A puszta gondolat, hogy még egy éven át versengenie kelljen a két csatári pozíció egyikéért Andy Cole-lal, Dwight Yorke-kal és Ole Gunnar Solskjaerral, elég volt, hogy kedve legyen máshol kezdeni a következő idényt. De a korosodó csatár nem akarta feladni.

„Rendben, aláírom – válaszolta. – Ám mondd meg neki, hogy nem vagyok hajlandó többet a cserepadon ücsörögni. Nem ezt akarom a pályafutásom végéig.”

Kis csend.

„Jó, megmondom neki” – felelte McClaren. Kilenc hónappal később a 35 éves Sheringham zsinórban a harmadik bajnoki címet szerezte meg a Unitednak, és épp a köszönőbeszédeit írta a PFA, a Futballújságírók Szövetsége és a Sir Matt Busby Év Játékosa-díjak átadó ünnepségeihez.

Mark Twainnek igaza volt: a korral az elme felülmúlja a testet. Sheringham pedig felülmúlta Fergie-t.

„Nem éreztem magam rózsásan a Manchester Unitednál – idézi fel kérésünkre Sheringham a több mint húsz évvel ezelőtti eseményeket. – Tudom, hogy nyertünk ezt-azt, de nem játszhattam annyit, amennyit szerettem volna.

Az első idényem (1997–98 – a szerk.) alatt nem is nyertünk semmit, és Fergie leigazolta a helyemre Dwight Yorke-ot. A negyedik évemre visszajutottam a kezdőcsapatba, és visszaállt a rend. Erre vagyok talán a legbüszkébb az egész pályafutásomból. Nem hittek bennem, de én beírtam magam a történelemkönyvekbe. Ezt senki sem veheti el tőlem.”

Könnyű lenne Sheringham pályafutását letudni a Manchester Unitednál töltött éveivel. Több mint 15 éven át küzdött, hogy nyerjen valamit, erre az Old Traffordon négy esztendő alatt öt serleget hódított el: csak az 1998–99-es idényben egyszerre hármat. Ez a teljesítmény megér egy címlapsztorit, de a többi valahogy még ennél is elképesztőbb. Sheringham pályája akkor kezdődött, amikor 16 évesen a Millwallban játszott.

Három fontos dolog történt vele a dél-londoni városrészben, illetve inkább három fontos személyt kell megemlíteni: George Grahamet, Tony Cascarinót és Paul Gascoigne-t. Grahamnek 1983-ban nem jött be az ifjú Sheringham játéka. A módszeres skót a továbbjutást tűzte ki célul: neki egy kegyetlen góllövő kellett a harmadosztály harcmezejére, nem egy kinyalt ficsúr.

„ÉN VOLTAM A BAJNOKSÁG LEGLASSABB JÁTÉKOSA, DE A LABDARÚGÁS NEM GYORSULÁSI VERSENY”

„Akkoriban felvágós voltam, látványos gólokkal akartam villogni – vallja be Sheringham. – Ha nem jön George, hamar besültem volna, és leragadtam volna az idényenként öt látványos gólnál. Mindig azt mondta, ezek csak egynek számítanak. A lényeg, hogy a hálóban legyen a labda, nem érdekli, hogyan kerül oda!”

A negyedosztályban játszó Aldershotnál és a svéd Djurgardennél töltött kölcsönévek alatt teret kapott, hogy kibontakozhasson, persze néhány pofonért cserébe. Amikor visszatért a Millwallba, már felnyílt a szeme. Tudta, hogyan kell megvédenie a labdát, és mi a tét, valahányszor helyzetbe kerül: három pontot és egy győzelmi bónuszt szerezhet a csapatnak, nem pedig reflektorfényt kap, hogy vagánykodhasson.

Amikor visszatért Svédországból, Graham végre megkapta azt a csatárt, akire szüksége volt: Sheringham az öt ott töltött idé-nye alatt végig a másodosztály legjobb góllövője volt (bár magát Grahamet közben váltotta John Docherty). A Millwall akkor először (és azóta legutóbb) feljutott az élvonalba.

Sheringham sikere nagyban múlott az összjátékon, amit az ír válogatott Cascarinóval alakítottak ki. Teddy azon képessége, hogy más csatárokkal összedolgozzon, egész pályafutása során segítette őt, nem utolsósorban az Old Traffordon.

„Amikor Cas és én támadásba lendültünk, a nagyobb középhátvéd mindig őrá tapadt, a kisebbik meg engem vett célba – emlékezik Sheringham. – Akkoriban nem adogattuk körbe hátul a labdát: Cas vagy én elöl fogadtuk, de a kaputól tíz-tizenöt méterre már le is ráztam a védőmet, és a labdát bevágtam.”

A taktikai lehetőségek kiaknázása, a szellemi ellenállóképesség és a kis dolgok megbecsülése mind hozzájárultak ahhoz, hogy 25 éven át pályán maradhasson. Ezeknek a képességeknek köszönhette, hogy képes volt az eszével vagy az erejével felülkerekedni nemcsak az ellenfelein, de az olyan akadályokon is, amelyek elől sokan visszamenekültek volna a komfortzónájukba.

„Sohasem értem volna el azt, amit a Unitednál, ha nem szerzem meg ezt a tudást a Millwallnál – árulja el. – Nehéz volt az áttörés pont ott. Az elején, amikor kevés gólt szereztem, meggyűlt a bajom a szurkolókkal: az értésemre adták, mit gondolnak rólam. Túléltem, és sokkal ellenállóbb lettem. Az is segített, hogy sok harcedzett társ vett körül: Les Briley, Terry Hurlock és Keith Stevens mind igazi nehézfiú volt. Figyeltem és tanultam, ahogy Terry szerelt. Ha egy nálam nagyobb fickó kikezd velem a pályán, tudni akartam, hogy vághatok vissza. Mire észbe kaptam, már a kezdőcsapatban voltam.”

A bunyós kedvű védők megedzették Sheringhamet, de az igazi megvilágosodást egy olyan futballista hozta el, aki épp a művészi játékáról vált híressé.

„A Tottenham ellen játszottunk, a White Hart Lane-en, és valaki hozzám vágta a labdát – mondja Sheringham. – A Spurs egyik középpályása labdástul legázolt. Mintha egy tank alá kerültem volna. Átvillant: »Mi a f…sz?!«, és felnéztem. Gascoigne volt az. Pedig azt hittem, cselezős fajta, nem sejtettem, hogy szerelni is tud. Rájöttem, hogy mindenhez értenem kell. A testi erőt is belevettem a játékomba, és kombináltam az ügyességemmel.”

Mire az első osztályban szereplő Nottingham Forest 1991-ben kifizette érte a kétmillió fontot, Sheringham 111 gólt szerzett 262 mérkőzésen a Millwallban: két évtizeden át, Neil Harris trónbitorlásáig ő volt a klub történetének legeredményesebb góllövője.

A Brian Clough vezetése alatt eltöltött egy évében Sheringham az edző fia, Nigel oldalán tanulta tovább a mesterséget.

Bár huszonkét góljával a csapat legeredményesebb labdarúgója lett, neki is le kellett ülnie egy délután a kispadra a mester mellé, hogy csatárórát vegyen.

„Amikor nem jöttek a gólok, akkor is bízott bennem, de amint újra magamra találtam, kivett a csapatból – magyarázza az 54 éves csatár. – Nem is hozzám beszélt, de aznap rengeteget tanultam tőle. Többet, mint amit valaha a pályán rohangálva elsajátíthattam volna.”

Sheringham nem maradt sokáig Nottinghamben, miután híre ment, 1992 augusztusában a Tottenham hajlandó volt érte megadni 2.1 millió fontot, hogy vele együtt vágjon bele a frissen alapított Premier League-be. Előtte még belőtte az újdonsült liga első, tévében is közvetített gólját a Liverpool ellen, még a Nottingham Forest mezében.

Sheringham a kilencvenes évek fociőrületének állócsillaga volt: hófehér Puma stoplisának nyelve csak úgy lobogott, ahogy túlméretezett mezében elrobogott a védők mellett. A félpálya és az alapvonal között félúton kicsalogatta a ráküldött védőjét a zónájából, ezzel rést nyitva egy másik csatárnak. Gordon Durie, Nick Barmby, Jürgen Klinsmann és Chris Armstrong mind egyénieskedtek, de Sheringham mindenkihez tudott alkalmazkodni.

Terry Venables hívta őt Londonba, és a válogatottban is ő hozta ki belőle a legtöbbet: rávette, hogy lassúságát az eszével ellensúlyozza.

„Én voltam a Premier League leglassabb játékosa – tudatja Sheringham. – Remek versenyeket futottam Colin Calderwooddal és Gary Mabbutt-tal, hiszen ők is lassúak voltak, bár azt hiszem, nálam így is gyorsabbak. A labdarúgás nem gyorsulási verseny, a mozgásban maradásról, a készenlétről, az előrelátásról szól. Az előrelátástól gyorsabbnak tűnhetek, mint amilyen valójában vagyok. Venables azt javasolta, szegezzek kérdéseket a védőknek: »Tudsz követni? Egészen odáig elkísérsz?«”

Sheringham öt trófea nélküli évet töltött a White Hart Lane-en, 197 mérkőzés alatt 98 gólt szerzett. Miután a klub elnökét, Alan Sugart sem tudta lefutni, úgy érezte, ideje távoznia.

„Maradni akartam a Tottenhamnél, győzni akartam, gyerekkorom óta a kedvenc klubom volt, de a bajnoki cím közelében sem járt, én pedig trófeát akartam – mondja. – Nem jöttem ki jól az elnökkel sem. Megkérdőjelezte a szakértelmem, és azzal vádolt, hogy színészkedem. Ötéves szerződést akartam, de Sugar nem hitte, hogy harminchat évesen még játszani fogo11

Negyvennyolc órával az után, hogy hazatért miami nyaralásából, már Unitedos mezben feszített a kamerák előtt az Old Traffordon, miután a manchesteri klub kifizetett érte 3.5 millió fontot.

„Fel sem fogtam. Mintha egy álomba csöppentem volna.”

Sheringham szerepe a United 1999. májusi diadalában tagadhatatlan, de a manchesteri időszak sajnos egyáltalán nem bizonyult felhőtlennek.

A szurkolók kétségbeestek, amikor megtudták, hogy Éric Cantona helyére érkezett, aki a United egyik legerősebb korszakának mozgatórugója volt.

Az idény első meccsén kihagyott egy büntetőt az előző csapata ellen, amivel nem lopta be magát a szurkolók szívébe: az első, kevésbé sikeres idény után a torkának estek. A korosodó csatár taktikai vitába szállt Fergusonnal, és az öltözőben is hidegnek érezte a fogadtatást.

„Nem éreztem úgy, hogy tisztelnének” – emlékezik.

Ferguson még levelet is írt Cantonának, úgy hiányzott neki kedves hadnagya: a levélben arról is ír, hogy Sheringham „nem nagyon találja meg magának azt a teret, amit a Tottenhamnél kitöltött”, és hogy láthatóan nehezére esik a játék egy olyan klubnál, ahol „az ellenfélnek minden összecsapás felér egy döntővel”.

Sheringham önmagába vetett hite azonban megvédte őt a Millwallnál, és itt sem hagyta cserben.

A harmadik idénye végére már az összes áhított trófeát begyűjtötte, de még mindig nem tudott kilépni Cantona árnyékából. Harmincnégy évesen, a szerződése végéhez közelítve Sheringham még egyszer meg akarta mutatni, hogy nem csak egy specialista, akit vendégszerepelni hívnak be a pályára.

„Nem éreztem öregnek magam – magyarázza. – Még fiatal voltam. A csúcson már ugyan túl voltam, de nem is volt szükségem akkora erőre, hiszen a tapasztalatom segített, hogy egy lépéssel mindig az ifjabbak előtt járjak.”

EGYIKE AZON NÉGY JÁTÉKOSNAK, AKIK A PREMIER LEAGUE 11 LEGJOBB GÓLLÖVŐJE ÉS 11 LEGJOBB GÓLPASSZADÓJA KÖZÖTT IS OTT VANNAK

A 2000–01-es idényben végül öt meccs kellett, hogy újra berobbanhasson – többek között a Bradford elleni 6–0-s győzelem, amely során két gólt szerzett –, de aztán beindult az egészséges gólözön. Amikor októberben Leicesterbe utaztak, hogy megvédjék a pozíciójukat a tabella élén, Sheringham két gólt lőtt a United három találatából.

Az előző két idény második legjobbja, az Arsenal is erős volt, de a United nyolc egymást követő győzelemmel már decemberben messze a többiek előtt járt. Sheringham kilenc pályára lépés alatt tíz gólt ért el, beleértve a Leicester elleni duplát és a Southampton elleni mesterhármast. Ezzel nemcsak a klub bajnoki címvédéséhez járult hozzá, de az idény végén kiosztott egyéni díjakat is kiérdemelte.

Úgy olvasott a körülötte zajló játékban, mint Neo a Mátrix kódjában: hová esik a lepattanó, hová lövi David Beckham a gyilkos keresztpasszait, hogyan tudnának a legjobban összejátszani a másik csatárral. Sheringham remek csapatfutballja szívósságáról és ravaszságáról tanúskodott, közben pedig rövid passzok, sarkalások és szélre pöccintések egész tárházát vonultatta fel.

„Folyamatosan mozgásban voltam, mindig kerestem a réseket, mindig figyeltem, hol ér földet a labda – mondja. – Már az előtt tudtam, hol kell lennem, hogy a labda elindult volna lefelé, és a védő rájött volna, hol a helye: mindig én értem oda előbb. Volt egy időszak abban az idényben, amikor nagyon fontos gólokat szereztem sorban egymás után, és a kommentátorok már azt mondogatták ilyenkor, hogy ki más, mint Sheringham.”

Valóban, több gólt szerzett abban az idényben, mint bármelyik másik United-játékos, túlszárnyalva Cole-t, Yorke-ot és Solskjaert. Az októberi győzelem után a United végig a tabella élén maradt, hála az Arsenal elleni 6–1-es diadalnak, amikor Teddy a 90. percben rúgott gólt: Ferguson csapata februárban már 16 ponttal járt az Ágyúsok előtt.

A United áprilisban tette biztossá a bajnoki címét, amikor az Arsenal hazai pályán 3–0-ra veszített a Middlesbrough ellen, bár a manchesteri klub előnyét tíz pontra vetette vissza a Derby, a Southampton és a Tottenham elleni három vereség.

Az FA-kupa negyedik fordulójában a West Ham meglepetésre kiejtette a manchesterieket, a Ligakupában a Sunderland állta útjukat, a Bajnokok Ligájában pedig a negyeddöntőben buktak el a Bayern München ellen.

A kritikusok nem szokták érdekesnek tartani a 2000–01-es idényt, amikor a United ki-lenc éven belül a hetedik, zsinórban a harmadik bajnoki címét zsebelte be. Lehet, hogy akkoriban a Vörös Ördögök uralták az angol labdarúgást, de az élbolyban ott volt Arséne Wenger Arsenalja, a háromszoros kupagyőztes Liverpool, a BL-elődöntős Leeds és egy olyan Chelsea, amelyik az előző három évben öt trófeát gyűjtött be. Itt mindenki szárnyalt: Roy Keane, Thierry Henry vagy az aranycipős Jimmy Floyd Hasselbaink is esélyes volt a legjobb játékos címére, de mind a futballközösség, mind az újságírók szerint Sheringham volt a legjobb.

A Highhams Park fenegyereke igazi játékosok játékosává érett. Olyan labdarúgó lett, aki visszafogott stílust képvisel, és úgy érti a futballt, ahogy azt csak a legmagasabb szinten küzdő társai érthetik.

Sheringham lett a legidősebb játékos 2001. április 29-én, aki valaha megkapta a PFA Év játékosa-díjat. Huszonegy góljával kiérdemelte az FWA Év Labdarúgója-címet is, két szavazattal legyőzve Beckhamet.

Ahogy ott állt a 20 éves Steven Gerrarddal a színpadon – ő az Év fiatal játékosa-elismerést kapta –, Sheringham felidézte az első millwalli éveket. „Először úgy tizenhét-tizennyolc évesen jártam ezen az eseményen, amikor kezdtem a Millwallban. Anno mindenki azt hiszi, egyszer majd ő áll ott a színpadon – mondta akkor. – Most itt vagyok, és ez hatalmas megtiszteltetés.”

Ferguson, aki korábban kételkedett benne, hogy Sheringham képes beilleszkedni a Unitednál, szintén felszólalt. „Amikor harmincnégy lett, úgy terveztem, hogy az előző évhez hasonlóan csak módjával küldöm pályára, hogy csak a legjobbat hozhassam ki belőle – magyarázta a skót. – De azóta is elképesztő kitartásról tesz tanúbizonyságot, és persze a góljai is lenyűgözőek.”

A United saját elismerése, a Sir Matt Busby Év játékosa-díj háromra kerekítette az előző két kitüntetést. Sheringham ezenfelül kiérdemelt egy egyéves szerződéshosszabbítást, amit viszont nem fogadott el: úgy érezte, ideje visszatérnie délre. A holland Ruud van Nistelrooy már készülődött átvenni a helyét, az idősödő csatár pedig szeretett volna több időt eltölteni tizenegy éves fiával Londonban, ahová kétéves szerződéssel várta vissza a szeretett Tottenham.

A kortalan Sheringham még a Portsmouth-ban, a West Hamben és a Colchesterben is játszott, mielőtt 2008-ban, 42 évesen, több mint 700 ligamérkőzés után végleg vissza nem vonult.

Egyike azon négy játékosnak, akik a Premier League tizenegy legjobb góllövője és tizenegy legjobb gólpasszadója között is ott vannak: a másik három Frank Lampard, Wayne Rooney és Thierry Henry. De a szép emlékek mellett előtör a keserűség is.

„Büszke vagyok arra, amit elértem, de abban az évben, amikor az Év játékosa-díjakat kaptam, csalódott voltam, amiért csak a Premier League-ben diadalmaskodtunk – mondja. – Minden évben legalább kettő, ha nem három trófeát kellett volna hazavinnünk. Ugyanez igaz a válogatottra is. Visszatekintve persze büszke vagyok rá, hogy játszhattam az 1996-os Európa-bajnokságon, közben meg elszomorít, hogy nem nyertük meg.”

A számok azt bizonyítják, hogy Sheringham hatalmas sikert hozott az Old Traffordnak, és több mint méltó utódja volt Cantonának. Ha azonban a dolgok mélyére ásunk, látjuk, hogy kitüntetések ide vagy oda, nem ismerték őt el. De még akkor sem, amikor a szurkolók és az edző is bizalmatlan volt vele, abban az életkorban, amikor a játékosok zöme már a visszavonulás miatt szorong, Sheringham nem adta fel. Felhasználta mindazt, amit Graham, Venables és Clough tanított, és egy utolsó nagy győzelem erejéig visszavágott.

„Az én játékomat könnyebb utólag értékelni – véli. – Nem az a fajta voltam, aki körbetáncol öt védőt, a felső sarokba csavarja a labdát, a közönség pedig ámuldozik, hogy hű, micsoda futballista! Charlie, a fiam most harminckettő, és végig mellettem volt, de ha a tévében mutatják valamelyik gólomat, és odahívom a nyolc- vagy a hétéves gyerekemet, hogy nézze meg apu találatát, csak megvonja a vállát, hogy kit érdekel. Az ég szerelmére, hát nem fogod fel, amit látsz?!”

De csak nevet. Adj nekik egy kis időt, Teddy, és majd felfogják. Ahogy mindenki más.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. októberi lapszámában.)