A világbajnokság, ami fenekestül felforgatta Owen életét

Interjú Chris Flanagan Illusztráció Adam Forster

A mikor Kylian Mbappé labdához jutott az Argentína elleni meccsen, és a saját térfeléről indulva őrült rohamba kezdett, végül büntetőt szerzett a franciáknak, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy ez én vagyok.

Túl sok a hasonlóság: egy éppen olyan szóló, ugyanott, a világbajnokság színpadán, és még az ellenfél is ugyanaz a nemzet volt. „Édes Istenem” – gondoltam.

Amikor 1998-ban gólt szereztem Argentína ellen, nem értettem meg azonnal, hogyan változtatja meg egy gól az egész életemet. Ha a meccs közben ilyeneken gondolkodnál, akkor ezernyi dologra kellene gondolnod egyszerre. De a lefújás után egy-két órával teljesen beszippantott a gondolat. Néhány srác mondta, hogy sorsfordító gólt lőttem. Leültem, és arra gondoltam, mostantól talán másképp mennek majd a dolgok. Így is lett.

Az Argentína elleni meccs estéjén nagy volt az önbizalmam. Fizikailag nem voltam olyan erős, mint a tizenkilenc éves Mbappé, aki első pillantásra sem tűnik már gyereknek. Én viszont még az voltam. Technikailag sem voltam olyan jó, mint Mbappé, ő képes rengeteg olyanra, amire én nem voltam. Azt nem tudom, hogy melyikünk lett volna a gyorsabb, de talán mentálisan erősebb voltam nála már fiatalabb fejjel is. Ő egy évvel idősebb, mint én voltam 1998-ban.

A gondolkodásom mindig is érettebb volt az életkoromhoz képest, mentálisan kemény voltam, ez volt a lényeg. Ha a kapu elé kerültem, nem voltak érzelmeim. Az esetek többségében a csatároknak gyorsabban ver a szívük, ha helyzetbe kerülnek. Pedig épp ez a lényeg: hidegnek kell lenni, mint a jég.

Szellemileg a Lilleshallnál váltam felnőtté. Nem könnyű tizennégy évesen elköltözni otthonról, két évig a családot nélkülözve élni. De így legalább gyorsan megtanulsz néhány dolgot. Harmincegy sráccal éltem együtt, és hamar bepillantást nyertem az öltözők világába.

Tudtam, mire számíthatok. Wes Brown, Alan Smith és Michael Ball voltak akkoriban a csapatnál, később mindnyájan válogatott játékosok lettünk.

Négy éve voltam a Liverpoolnál, amikor elküldtek próbajátékra a Lilleshallhoz, a futballszövetség elitiskolájába. Én és Steven Gerrard szerepeltünk az utolsó próbajátékon, mielőtt ő kiesett. A hálószobámban a falon Liverpool-játékosok, Robbie Fowler és Neil Ruddock poszterei voltak. Mindig is ahhoz a csapathoz akartam visszatérni. Fowlert tartottam a példaképemnek.

Az első focis élményeimhez siker kapcsolódik. Bekerültem az U15-ös válogatottba, rekordokat döntöttem, jött az U16 és az U17, majd a Liverpool tartalékcsapata. Gyerek voltam, amikor megnyertük az ifjúsági FA-kupát. Később azon tűnődtem, hogy vajon a góljaimtól jött meg az önbizalmam, vagy azért tudtam gólokat szerezni, mert hittem magamban. Mentálisan készen álltam.

Már a Wimbledon elleni bemutatkozó meccsemen eredményes voltam az 1996–97-es idény végén, de akkor még mindig nem gondoltam, hogy sok lehetőséget kapok majd a következő idényben. Stan Collymore az Aston Villánál folytatta, de a Liverpool leigazolta Karl-Heinz Riedlét, a sokszoros német válogatottat, így biztos voltam benne, hogy nem fogok egyhamar az első csapatba kerülni. Nem lett igazam.

Az 1997–98-as évad első mérkőzésén kezdőjátékos voltam, az ellenfél megint a Wimbledon. Szinte minden mérkőzésen lehetőséget kaptam, és tizennyolc góllal fejeztem be a bajnokságot. Az Aranycipőn Dion Dublinnal és Chris Suttonnel osztoztunk, ami egészen szép eredmény egy tizenhét éves játékostól, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Ian Wright, Andy Cole, Alan Shearer és Robbie Fowler voltak a vetélytársaink.

Még nem mertem gondolni a válogatottságra. Úgy voltam vele, hogy ha sok gólt szerzek, akkor talán majd a következő idényre feltűnést keltek. De februárban, amikor éppen apámmal golfoztam, megcsörrent a telefonom. Doug Livermore hívott, a Liverpool menedzserasszisztense. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mit rontottam el, de nem erről volt szó. „Van egy jó hírem. Benne vagy az angol válogatottban” – mondta. Néggyel vezettem, de mégis az apám nyerte meg a meccset, mert olyan izgatott lettem, hogy nem tudtam koncentrálni. Az összes ismerősömet felhívtam az örömhírrel.

A válogatottban mindenkivel tiszteletteljesen viselkedtem. Még a gyerekkori példaképemmel, Paul Gascoigne-nyal is találkoztam. Abban a tudatban léptem pályára, hogy elég jó vagyok.

Amikor átléptem a fehér vonalat, már nem tisztelettel gondoltam a társaimra. Úgy éreztem, a csapat része vagyok, sőt, hogy én vagyok a legjobb; ez a rémisztő hozzáállás kell a sikerhez. Amikor a bokszolók azt mondják, hogy „én vagyok a világ legjobbja, le fogom tépni valakinek a fejét”, akkor nemcsak az ellenfélre akarnak ráijeszteni. Tényleg ezt kell hinni a győzelemhez. Focistaként a pályán kívül nem kell így viselkedned, de a zöld gyepen muszáj.

Tizenhét és tizennyolc éves koromban folyamatosan más, fiatal játékosokhoz hasonlítgattak, én pedig ezt kérdeztem magamtól:

„Tényleg olyan lennék, mint ő? Ha a két lábamat összekötnék, akkor is jobban fociznék.”

Amikor a világbajnokság előtt egy hónappal az első gólomat megszereztem a válogatottban, megkönnyebbültem. Ha nincs egy gólod sem, akkor nem mersz kockáztatni a helyzeteknél. De így már mondhattam, hogy bizonyítottam, jöhet a következő lehetőség.

A Marokkó elleni gól után Glenn Hoddle így szólt: „Nem turistaként jössz a világbajnokságra. Az első meccsen nem szerepelsz, de szükségem lesz rád.” Hihetetlen volt érezni, hogy bíznak bennem, számítanak rám.

Ha csak a saját szemszögemből nézem, akkor a Tunézia elleni első pályára lépés, nyertes helyzetben, öt perccel a lefújás előtt, a lehető legrosszabb forgatókönyv volt.

A második meccsen egy nullás hátrányban voltunk Románia ellen, szóval ez volt az igazi lehetőség számomra. Felmentem, gólt szereztem, ennyi. A Kolumbia elleni, utolsó csoportmeccsen kezdőjátékos voltam. Erre számítottam is, mivel Glenn néhány hónappal korábban megemlítette, hogy ezen a találkozón számít rám.

Tudta, hogy Kolumbia előretolja a védelmét, én pedig pont kapóra jövök egy ilyen helyzetben. Fel voltam pörögve, mivel a Románia elleni meccsen mindent beleadtam, hogy gólt szerezzek, de közben tudtam, hogy a következő összecsapáson amúgy is játszhatok.

Ezután jött Argentína. Sikerült megtartanom a helyemet a csapatban, a többi már történelem. Kemény meccs volt feszült pillanatokkal, de tudtuk, hogy nyerni fogunk. Annyira magabiztos voltam meccs közben, hogy egy másodpercre sem jutott eszembe, ki ellen játszunk. Bárcsak valahogy elvihettem volna magammal azt a hangulatot, hogy a pályafutásom későbbi szakaszaiban is átélhessem. Az ártatlan fiatalság, a vakmerőség, az önbizalom és az ellenfél lenézése jellemzett aznap, de a pályafutásom későbbi részeiben ezeket nem mind tudtam megtartani. Később már azon kellett spekulálnom, hogy mik az ellenfél gyenge pontjai, és hol tudnék felülkerekedni.

Aznap este semmi nem érdekelt, csak az, hogy hány gólt lövök.

Nem igazán ismertem az argentin játékosokat, és valószínűleg ők sem engem, mivel szinte asszisztáltak a sikeremhez. A meccs elején volt egy nagy sprintem, ami szinte sokkolta őket. Leráztam egy-két játékost magamról, majd lerántottak, így büntetőt szereztem, amit Alan Shearer értékesített, így lett egy egy az állás.

„Rendben, innentől már a kezünkben vannak” – gondoltam a gól után, ők pedig valószínűleg alaposan elbizonytalanodtak. Ha megnézed a második gólt, amit pár perccel később lőttem, akkor jól jegyezd meg, hol állnak a játékosok, mert ilyet nem látsz máshol. David Beckhamtől kaptam a labdát, és arra gondoltam, továbbadom Paul Ince-­nek vagy David Battynek, mivel nagyjából a félpályánál voltam.

Aztán észrevettem, hogy José Chamot túl közel áll hozzám, és ha ügyesen érintem meg a labdát, akkor elmehetek mellette. Aztán ott volt Roberto Ayala, de borzasztó messze volt. Addigra már tudta, milyen gyors vagyok, így nem merészkedett előre. Csak rohantam. Paul Scholes jött mellettem, de akkor már kizárt volt, hogy másra hagyom ezt a lehetőséget.

A gól pillanatában döbbenetes érzelmi állapotba kerültem, alig tértem magamhoz, miközben mindenki rajtam ugrált. Eszembe sem jutott, hogy odahaza hány millióan követik az eseményeket a tévében.

Miután kettő kettes döntetlennel véget ért a mérkőzés, elvállaltam egy tizenegyest annak ellenére, hogy lőttem gólt a meccsen. Miközben a labdához sétáltam, csak arra tudtam gondolni, hogy ha veszítünk is, az ne miattam legyen.

Dühbe jöttem az érzéseim miatt. Talán ez valami negatív angol dolog, de egyszerűen nem mehetsz oda büntetőt lőni abban a tudatban, hogy ha kihagyod, akkor egy pizzéria reklámarca leszel az életed hátralévő részében. Talán más is ilyen félelmekkel küzdött, és ezért buktunk el olyan sok büntetőpárbajt az idők során. Amikor belőttem a tizenegyest, csupán megkönnyebbülést éreztem: ha veszítünk is, nem én leszek a bűnbak életem végéig. Ez a bélyeg könnyen ráég bárkire. Találkoztam olyan játékosokkal, akikről csak egy kihagyott büntető maradt emlékezetes, arra senki sem emlékszik, milyen eredményeik voltak az azt megelőző tizenöt évben. Nehéz lehet így élni.

Ha akkor lettem volna huszonnyolc esztendős, biztosan másképp csinálok néhány dolgot annak tudatában, hogy elveszítjük a mérkőzést. Tizennyolc évesen még nem láttam tisztán. Először is megvigasztalnám Beckhamet. Én voltam a hős, ő pedig a bűnbak, ez maradt meg mindenkinek. Másodszor pedig jobban odafigyelnék arra, hogy csapatjátékos legyek. Sokan a vállamat veregették, és nem győztek tudatosítani arról, hogy még mennyi időm van arra, hogy a sikereket megismételjem.

Concorde-dal repültünk haza, és a kapitány behívott a fülkébe a landolásra. Hatalmas angol zászlót nyomott a kezembe, és megengedte, hogy a leszállás után azonnal kilógassam az ablakon. Nagyszerű volt, bár kissé zavarban voltam. Aztán hazavitettem magam. Emlékszem, hogy az utcákon szurkolók, fotósok és riporterek sorakoztak. Az összes lakótársam egyszerre ugrott a nyakamba, miután kinyitottam az ajtót.

Minden reggel, amikor golfozni mentünk apámmal, egy egész konvoj követett minket. Még a bokrokban is megbújt néhány lesifotós. Egyszerre csak nagyon tolakodóvá vált mindenki.

A világbajnokság előtt sem volt ismeretlen a nevem, mivel a Liverpoolé az egyik legnagyobb rajongótábor. A vébé viszont egyenesen a családok nappalijába katapultált engem. Mindent megváltoztatott az életemben. Az emberek izgatottak lettek, ha megláttak. A világbajnokság előtt csak néhány levelet kaptam naponta. Onnantól kezdve viszont szó szerint négyzsáknyi érkezett mindennap.

Bevallom, ez nem volt jó. Én azokkal az értékekkel nőttem fel, amelyeket anyám és apám képviselt. Eljártam a Liverpool edzéseire reggel, aztán siettem haza, mert sok volt a tennivaló. Anyám az egész napot a levelek bontogatásával töltötte, hogy alá tudjam írni őket. Délután egytől este tizenegyig a levelekre válaszoltam. Úgy éreztem, teljesen fölöslegesen csinálom, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy válaszoljak, mivel az emberek kedves dolgokat írtak nekem. Hetekbe telt, mire magamhoz tértem. Egész életünket felforgatta a hírnév, olyannyira, hogy hamarabb haza kellett mennem az edzésről, hogy megbirkózzak a feladattal.

Végül az ügynököm avatkozott bele, és vetett véget az egésznek. Felvett valakit, aki megírta a válaszokat a levelekre, én pedig gyorsan aláfirkantottam őket. Most visszagondolva már vicces az egész, de akkor tényleg probléma volt.

Amikor a vébé után ismét a Liverpoolban játszottam, nagyobb nyomás nehezedett rám, mint valaha. Nekem mindig is számított, hogy mit gondolnak rólam. Régen rosszul lettem attól, ha valaki gőgösnek tartott. Teljesen kétségbe ejtett a gondolat, hogy az emberek ujjal mutogatnak rám, különösen, amikor a játékostársaim vagy a menedzser a közelemben volt. Főleg az esett rosszul, amikor a gólom kapcsán a tizenöt perc hírnevet emlegették. Persze lehet, hogy a kritika motivált is. Az első meccsemen gólt lőttem a Southamptonnak, majd mesterhármast a Newcastle ellen.

Az a meccs volt az első, amikor éreztem, hogy valaki célkeresztjébe kerültem. Amikor a helyemre kocogtam, Stuart Pearce odaszólt: „Öcsi, ma ellenem játszol, vigyázz magadra” – mondta. Nem voltak félelmeim, de szerencsére észrevettem, mi zajlik.

Sokkal jobban megijedtem, amikor megnyertem a BBC Év sportolója-díját. Ez volt az első alkalom, hogy nyilvános beszédet kellett mondanom. Több erőfeszítésbe tellett összeszedni a szavaimat, mint megnyerni a díjat. A világbajnokság legjobb fiatal játékosának is jelöltek. Furcsa volt, de annyira el voltam foglalva más dolgokkal, hogy egyáltalán nem foglalkoztam az elismerésekkel.

Ugyanígy volt, amikor 2001-ben megnyertem az Aranylabdát. Nem is értettem, mekkora megtiszteltetés az egész. Gerard Houllier mondta, hogy én kapom, én meg csak azt válaszoltam, hogy remek. Persze boldog voltam, de amire este lefeküdtem, el is felejtettem az egészet. Talán nem is foglalkoztatott addig, amíg nagyjából három hét múlva át nem adták a díjat az Anfielden. Aztán arra gondoltam, hogy micsoda időpocsékolás ezzel foglalkozni ahelyett, hogy a góllövésre koncentrálnék.

Ezeket a dolgokat tízszer jobban megbecsülöm, mióta visszavonultam. Nézem az Aranylabda átadását a tévében, aztán a bal kezemre nézek, és arra gondolok, hogy Lionel Messi és Cristiano Ronaldo ugyanazt a trófeát tartja, mint egykor én. Ugyanígy vagyok a BBC Év sportolója-díjjal is.

Nem sajnálom, hogy a pályafutásom során magától értetődőnek tartottam ezeket a díjakat. Mindig azt mondtam: „Oké, ezt már bezsebeltem, mi lesz a következő?”. Ha nem így gondolkoztam volna, akkor sosem nyertem volna ennyiszer. Beszéltem Tony McCoy-jal és Phil Taylorral is erről. Sosem az élvezet miatt nyertünk, hanem azért, mert attól féltünk, valaki jobb lesz nálunk. Féltékenyek voltunk, ha valaki más emelhette a magasba az FA-kupát. Ilyenkor szét tudtam volna verni a tévét.

A VILÁGBAJNOKSÁG UTÁN NAGY NYOMÁS NEHEZEDETT RÁM: MINDIG IS FONTOSNAK TARTOTTAM, HOGY MIT GONDOLNAK RÓLAM

Nyáron új angol futballisták váltak hőssé Oroszországban. Bevallom, azt gondoltam, hogy az én generációm, Frank Lampard, Steven Gerrard, Paul Scholes, Rio Ferdinand és Wayne Rooney sokkal jobb, mint a mostani. Van köztünk egyetlen egy is, aki nem jutna be a mostani csapatba? De az összetartásuk, a lelkesedésük messzebbre repítette őket, mint a tudásuk. Öröm volt nézni a játékukat, és nagyon büszke voltam rá, hogy ők képviselik Angliát.

Azoknak, akik a vébé során kerültek a rivaldafénybe, most ki kell használniuk ezt a lehetőséget. Ettől az eredménytől ugyan magabiztosabbak lesznek, de a pályán kívül szerénynek kell maradniuk.

A legnagyobb erényem az, hogy meg tudtam különböztetni az igazi életet a labdarúgók világától. Amikor az edzőpályára vezettem, átváltottam munka üzemmódra. Szerettem, amit csináltam, ahogy ötven­ezer ember kántálta a nevemet. Nem sok emberrel történik meg, hogy üldözik a kocsiját, megállítják autogramért vagy egy közös fotóért, holott nemrég még ő is csak egy srác volt a parkból.

A játékosok belecsöppennek ebbe a világba, és nagyon hamar hozzászoknak az abszurd eseményekhez. Én mindig ki tudtam kapcsolni a munka üzemmódot, amikor kocsiba ültem az edzés végén. Amikor hazaértem, újból testvér lettem, fiú, családtag, akinek barátnője és kutyája van. Azt csináltam, amit az átlagos emberek. A Liverpool játékoskijárója hamis világba vezet. Imádod, az a legjobb hely az életedben, de ha elhiszed, hogy az a valóság, akkor hatalmasat tévedsz. Ezért lesznek alkoholisták, drogosok az egykori sztárok. Már nem tudnak megbirkózni a való világgal, mert elhitték, hogy sosem fognak élni benne.

Szerencsére ezek a válogatott labdarúgók csak profitálni fognak az élményeikből. Néhányat elsodor majd a karrier, néhányan elfelejtik majd a gyökereiket, de páran talán nálam is tudatosabban törekszenek arra, hogy megmaradjanak azok, akik voltak.

Dwight Yorke-kal és Jimmy Floyd Hasselbainkkel együtt megszereztem az Aranycipőt a ’98-as vébé utáni idényben is. Egyszerűen tudtam, hogy én leszek a világ egyik legjobb játékosa.

Remélem, ha mostanában valaki meglát az utcán, akkor a pályafutásom szép pillanatai fognak eszébe jutni, például a 2001-es FA-kupa döntőjében az Arsenal ellen elért gólom vagy a Németország elleni mesterhármasom, esetleg az a bizonyos gól Argentína ellen. Nagyon büszke vagyok rá. Az a gól pozitív irányba terelte az életemet.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. októberi lapszámában.)