A torinói mágus: Rossi hihetetlen útja a magyar kispadig

Szöveg Ch. Gáll András Fotó Erdélyi Gábor, FFT

Több mint egy évszázadon át a Via dei Mille 22. szám alatti ház volt Torino egyetlen magyar vonatkozású emlékhelye, a klasszicista stílusú épület, ahol Kossuth Lajos, a turini remete élte le utolsó, csaknem ötven évét, ahol emléktábla hirdette, hogy itt lakott a magyar forradalom és szabadságharc vezére – igaz, nem Kossuth Lajosként, hanem Luigi Kossuthként emlékezett meg róla a márványtábla készítője. Jómagam először az 1990-es olaszországi világbajnokság alatt látogattam meg a minden, Itáliába tévedő magyar számára kötelező zarándokhelyet, hogy aztán tizenhat évvel később, a torinói téli olimpia idején is tisztelegjek a – számomra – legnagyobb magyar egykori rezidenciájánál.

Néhány kilométerre északnyugatra onnan, a Druento nevű elővárosban – ahonnan már látszanak az Alpok előhegyei – van azonban egy másik utca, amelynek ugyancsak köze van a magyar történelemhez, még ha csak a futballhistóriához is. A Via Dante Alighieriről van szó, ahol 54 évvel ezelőtt megszületett Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szakvezetője, az utóbbi évtizedek – Dárdai Pál mellett – legnépszerűbb szövetségi kapitánya. Hogy egyszersmind a legsikeresebb-e, az ma még megjósolhatatlan, bár egy Eb-, pláne egy vb-kvalifikáció manapság már az egekbe repítene egy magyar futballkapitányt. De ott – sajnos – még nem tartunk.

Marco Rossi tehát 1964. szeptember 9-én született Druentóban, ami tulajdonképpen Torino, csak közigazgatásilag nem tartozik a piemonti nagyvároshoz, olyasmi, mint Budapestnek Újpest vagy Budafok volt anno. Az édesapa, Vittorio egy torinói gumigyárban dolgozott, esténként, amikor hazajött, úgy nézett ki, mint egy afrikai menekült, koromfekete volt a gumiportól, csak a szeme villogott, mert szemüvegben dolgozott, így azt nem borította be a por. Persze elkerülhetetlenül beleette magát a tüdejébe is, csoda, hogy viszonylag szép kort ért meg, néhány éve távozott el, amikor Marco már a Honvéd edzője volt. Gianna, Rossi édesanyja még ma is él – hála istennek –, hetvenhét éves, és ma is abban a házban lakik a Dante Alighieri utcában, ahol fia annak idején meglátta a napvilágot.

„Apám csodálatos ember volt, élt-halt a családjáért, zokszó nélkül végezte a robotot, és mindig előteremtett annyi pénzt, amennyire szükség volt a család eltartásához, az életben maradáshoz. Igen ám, csakhogy nem ő volt az, hanem Gino nagyapám, aki meghatározta az egész életemet azzal, hogy kézen fogott, és életemben először elcipelt a Filadelfiára” – idézi fel Rossi a gyermekkori élményt.

Hová? A Filadelfiára?! Hát persze, hogy a Filadelfiára, a Torino régi stadionjába, amely 1926-tól, amikor megépítették, évtizedeken át a „Toro” otthona volt.

A Filadelfia olyan legendás hely, olyan patinás stadion, pálya, mint a San Siro, a Wembley, a Camp Nou, a Bernabéu vagy éppen a Népstadion/Puskás Ferenc Stadion. És mint ahogy a San Sirónak megvolt a maga Milanja és Internazionaléja, a Wembleynek az 1966-os világbajnok angol válogatottja, a Camp Nounak a Barca, és a Bernabéunak a Real Madrid, vagy a Népstadionnak a magyar Aranycsapat, úgy a Filadelfiának is megvolt a maga Grande Torinója, Gino nagyapó szerint minden idők második legcsodálatosabb futballcsapata.

Merthogy Gino – így hívták az öreget, hivatalosan Giuseppének, amit Ginónak becézett a család – sohasem felejtette el a Puskással megerősített Újpest 1947-es torinói vendégjátékát, amikor a Grande Torino csak véres verejtékkel tudta legyőzni a fantasztikus, mágikus magyarokat. Na, akkor történt, hogy Gino kigyógyíthatatlanul beleszeretett a magyar futballba, és azon belül is Puskás Ferenc játékába.

És persze azt is pontosan Gino, hogy annak a Grande Torinónak egy Budapestről elszármazott magyar zsidó, bizonyos Egri-Erbstein Ernő volt a mágusa. Aki a világégést túlélte, de két évvel később, 1949-ben minden idők egyik legerősebb klubgárdájával együtt halálát lelte a Torino melletti hegyoldalban, a Superga-kolostor dombjának csapódó, egy lisszaboni gálamérkőzésről hazatérő csapatgép katasztrófájában.

Nos hát, ennek a mesebeli Grande Torinónak – amelynek Valentino Mazzola volt a vezére, s amely egy alkalommal nem kevesebb mint tíz játékost adott Vittorio Pozzo szövetségi kapitány olasz válogatottjába – volt megrögzött, fanatikus szurkolója Gino. Ezért mi sem volt természetesebb, mint hogy elvitte unokáját a Filadelfiára, ahol Marco meg is ragadt, s ahol első, botladozó futballista lépéseit is megtette a „Toro” kölyökcsapatának borvörös mezében.

Gino nagyapa féltő tekintetétől kísérve cseperedett, hallgatva a legendás történeteket Valentino Mazzoláékról, és persze Puskás Ferencékről, meg a nagy Honvédról, s az Aranycsapatról, arról az együttesről, amely a Brit-szigetektől Itáliáig a negyvenes, ötvenes években megalapozta egy nemzedék futballról alkotott elképzelését.

Itt most ugorjunk egy jó nagyot, hiszen történetünk szempontjából a következő harminc-negyven év nem annyira fontos. Rossi a Torino, a Brescia és a Sampdoria színeiben szerepelt a Serie A-ban, de előzőleg az alsóbb osztályú Puteoli csapatában, amely a Nápoly melletti Pozzuoli klubja. (Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, gyermekei édesanyjával, Mariella Mocciával, a helybéli utazási iroda varázslatos szépségű ügyintézőjével.) Idegenlégiósként Rossi a mexikói América (itt a legendás Marcelo Bielsa volt az edzője) és a német Eintracht Frankfurt csapatában játszott.

Pályaedzőként a görög első osztályú Panahaiki együttesénél tevékenykedett, majd az olasz hivatásos ligák alsóbb osztályú csapataiban volt vezetőedző. 2010-ben Roberto Mancini konzulense lett, egész Európa területén kereste és választotta ki a Manchester City részére a tehetséges, fiatal játékosokat. Egy időben tanított az Olasz Edzőképző Akadémián is.

Így érkeztünk el 2011 februárjáig. Rossi ekkor a harmadik ligában szereplő Cavese csapatának kispadján ült. Éppen egy döntetlen után voltak, egy, a Cavesénél lényegesen gazdagabb klubbal remiztek, amikor hősünket kirúgták. Igen, kirúgták. Cava de Tirreni a település, amelynek csapata a Cavese, ez nincs messze Pozzuolitól, a Rossi család mai lakóhelyétől, Salernótól tíz kilométerre nyugatra fekszik, a Tirrén-tenger partján. Szóval kirúgták, és ott állt munka nélkül. Igazából nem volt különös oka a menesztésének, nem álltak kiesésre, de az elnöknek elege lett Rossiból. Ma már, hét évvel a történtek után, a magyar válogatott szövetségi kapitányaként Rossi nyugodtan, érzelmek nélkül tudja felidézni a keserű hónapokat, pályafutása mélypontját.

Ennyiből is látszik, hogy a világon sehol sem fenékig tejfel a fociedzők élete, a létbizonytalanság nemcsak Magyarországon lebeg Damoklész kardjaként a trénerek feje fölött, hanem a futballkultúráját tekintve fényévekkel előrébb járó Itáliában is. Tegyük hozzá gyorsan: azon edzők feje fölött, akik nincsenek benne a „brancsban”, nem tartoznak a „csókosok” közé, márpedig Rossi sem Itáliában, sem Magyarországon nem volt „csókos”.

Nem mondható el, hogy Rossi (és a négytagú család) túlságosan jó anyagi helyzetben volt, mert bár az óvatos szakember nem tékozolta el az összes pénzt, amit játékosként keresett a Bresciában, a Sampdoriában, Frankfurtban vagy Mexikóvárosban, azért nem dúskáltak az anyagiakban. De ott volt a család, a feleség, Mariella, nem dolgozott, Simone, a nagyfiú tizenhét éves volt, Gaia, a kislány tizenöt, és igen, valahogyan el kellett tartani a családot, amely hozzászokott egy bizonyos, nem túl magas, de polgári életszínvonalhoz. Szóval, Marco nagy bajba került, többek közt azért is, mert Olaszországban van egy szabály: amíg az idény be nem fejeződik, nem szerződhetsz más csapathoz. Persze Rossi elméletben biztosítva volt júniusig, hiszen a klubnak ki kellett (volna) fizetnie a járandóságát az évad végéig, csakhogy a tréner egyetlen eurót sem látott a neki papíron járó összegből.

Nos, ennyit a magyarországinál állítólag fényévekkel fejlettebb futballkultúráról, az általunk irigyelt Itáliában.

NEM ARRÓL VOLT SZÓ, HOGY NEM AKARTAK FIZETNI, HANEM EGYSZERŰEN NEM TUDTAK

Mondjuk, nem arról volt szó, hogy nem akartak fizetni, hanem egyszerűen nem tudtak. Ugyanis csődbe ment a Cavese – ez Olaszországban sokkal gyakrabban előfordul, mint ahogy itt, Magyarországon gondolnák. Szóval ott állt munka nélkül, és nehogy azt higgye bárki is, hogy elkezdtek özönleni az ajánlatok. A kutya sem kereste meg, illetve két negyedik ligás klubtól mégiscsak fölhívták, csakhogy mindkét helyről azt akarták, hogy még Rossi fizessen nekik azért, hogy alkalmazzák!

És meg kell mondanunk, ez egyáltalán nem szokatlan eljárás Olaszországban, sőt, mondhatni ez a gyakorlat. Ez akkor volt, hét éve, ma már úgy tudjuk, az olasz szövetség le akar számolni ezzel a maffiamódszerrel, és meg fogja büntetni azokat a klubokat, amelyek még mindig kötelezik az edzőt, hogy fizessen nekik azért, hogy dolgozhasson. Mindenesetre a nyakas Rossi egy vasat sem adott, de az az igazság, hogy nem is nagyon lett volna miből. Ez volt az a pillanat, amikor megfordult a fejében, hogy elhagyja az edzői pályát, és valami másfajta munkából próbálja meg eltartani a családját.

Bizony, jól érti az olvasó, néhány évvel ezelőtt komoly opcióként merült fel, hogy Rossi szakít az edzősködéssel, és valami „rendes” polgári foglalkozás után néz. Végtére is a szükség nagy úr. Felvetődött, hogy beáll bátyja vállalkozásába könyvelőnek, mivel konyított valamicskét ehhez a szakmához, de végül ez a verzió lekerült a napirendről.

Ekkor, 2011 novemberében történt, hogy legjobb barátja, Pippo (Giuseppe Giambertone étterem-tulajdonos, az Andrássy úti Millennium da Pippo pizzeria gazdája) felhívta Budapestről, és felajánlott egy lehetőséget. Marco nem habozott, Magyarországra utazott. Arról volt szó, hogy betársulna Pippo egyik üzletébe, egy debreceni étterembe. Tudni kell, hogy az volt Pippo első magyarországi vállalkozása, de ma már nem az övé, időközben eladta. Szóval megkapta tőle ezt az ajánlatot, de előbb még visszatért Pozzuoliba, rágódott rajta, hogy belevágjon-e.

Kétezertizenkettő februárjában, majd márciusában újból Magyarországra utazott. Ez utóbbi alkalommal Pippo előhozakodott egy ötlettel. Elmondta, jól ismeri a Budapest Honvéd sportigazgatóját, egyben nemzetközi menedzserét, bizonyos Fabio Cordellát, aki akkor már egy éve dolgozott George F. Hemingway klubtulajdonosnak. (Aki egyébként törzsvendég volt a Millennium da Pippóban.) Mi lenne, ha beszélne Cordellával – kérdezte Pippo –, bár most van edzője a Honvédnak Supka Attila személyében, de talán kisülhetne valami a dologból. Mivel Rossinak nem volt veszítenivalója, rábólintott.

Még szép, hogy rábólintott – mondhatnánk –, hiszen a Honvéd, illetve a Kispest a Grande Torinóval együtt az a csapat volt, amely Gino nagypapát a negyvenes években elvarázsolta. Ott játszott annak idején Rossi két bálványa, Puskás Ferenc és Bozsik József, és még álomnak is túl szép lett volna, ha éppen a Bozsik Józsefről elnevezett stadionban dolgozhatna – persze, csak ha összejön az ügylet. A Honvéd egyáltalán nem szerepelt rosszul a 2011–2012-es idényben, negyedik lett Supka vezetésével, és kivívta az indulás jogát az Európa-ligában. Mindenesetre Rossi egy játékosügynökön keresztül felvette a kapcsolatot Cordellával, kétszer-háromszor találkoztak, majd megegyeztek. A magyar tréner közös megegyezéssel távozott Kispestről, s ekkor Rossi Cordella után Hemingwayjel is leült tárgyalni.

És 2012. május 30-án egymás tenyerébe csaptak. Hemingway igazi tulajdonos, akinek az első és legfontosabb szempontja a csapat menedzselésekor, hogy lehetőség szerint ne költsön pénzt az edzőjére, vagy ha már mindenképpen muszáj, akkor a lehető legkevesebbet. Tett egy ajánlatot, amit Rossi elfogadott, hiszen nem volt abban a helyzetben, hogy válogasson, és Hemingway ezt pontosan tudta, továbbá Marcónak edzőként nem volt nagy neve; az olasz Serie C-ben nem igazán szerezhet magának az ember. Havi 850 ezer forintos fizetésben állapodtak meg, az akkor háromezer eurót ért, Rossinak fogalma sem volt a magyarországi viszonyokról, ma már tudja, hogy az egész NB I-ben ő volt akkor a legrosszabbul fizetett vezetőedző. De valójában ez nem is érdekelte különösebben, minden más érzést elnyomott az öröm, amelyet a felett érzett, hogy álmai klubjának lehet az edzője. Rossit amúgy sem a pénz izgatta, ha elszerződött egy klubhoz, hanem a feladat minősége, a kihívás nagysága, izgalma, a cél megvalósíthatósága. Minden más érzést elnyomott benne az öröm, hogy végre dolgozhat, hogy magyar élvonalbeli csapat edzője lehet, és azok közül is a Honvédé!

Elkezdődött a bajnokság. Szerencséje volt, jöttek az eredmények, az ötödik fordulóban az Üllői úton 2–0-ra megverték a Fradit. Azon a meccsen, amelyen a Détári Lajos menesztése után pozícióba kerülő Ricardo Moniz bemutatkozott. Olyan szép volt mindez, hogy álomnak tűnt: öt forduló után tizenhárom ponttal, négy győzelemmel és egy döntetlennel vezették a tabellát! A közönség azonnal elfogadta, sőt, megszerette, persze Rossi nem akkor kezdte a szakmát, pontosan tudta, várnak még rá sanyarú napok. De azok még odébb voltak, és december elsején, a 17. fordulóban Miskolcon, a Diósgyőr-meccs előtt, amikor kimentek a pályára a mérkőzést megelőzően, az a néhány tucat Honvéd-drukker, aki elkísérte a csapatot, elkezdte kórusban énekelni az edző nevét. Négy hónap telt el a bajnokságból, és már éltették a szurkolók!

A hatodik fordulóban elvesztették a veretlenségüket, otthon 2–1-re kikaptak az MTK-tól, sőt, utána a Debrecen 4–1-re legázolta őket, de az évad a továbbiakban nem alakult rosszul. Az őszt az ötödik helyen fejezték be, tavasszal pedig még jobban ment a csapatnak.

Amikor a 27. fordulóban a Szusza Ferenc Stadionban 4–2-re legyőzték az Újpestet az argentin Leandro Martínez három góljával, a szurkolók megint csak éltették Rossit, kórusban kántálták a nevét, pedig akkor még csak a negyedik helyen álltak. Ám az utolsó előtti, 29. fordulóban 3–0-ra leverték az Egert, majd a 30. körben, június elsején elhozták a bronzéremhez szükséges egy pontot Szombathelyről, méghozzá az olaszországi bundabotrányba keveredő Davide Lanzafame nélkül.

HEMINGWAY IGAZI TULAJDONOS, AKINEK A LEGFONTOSABB SZEMPONTJA, HOGY NE KÖLTSÖN PÉNZT AZ EDZŐJÉRE

Túl sok mindent Rossi sem tudott ezzel kapcsolatban akkor, mindenesetre az elnökkel egyetértésben úgy döntöttek, hogy Lanzafamét nem játszatják, le sem vitték Szombathelyre. Szerencsére nélküle is megszerezték az oly fontos egy pontot. A lefújás után Rossi megismerkedhetett a Haladás-stadion légkörének magasabb régióival, játékosai a magasba dobálták, a Nemzeti Sport pedig azt írta róla, hogy „a Honvéd legnagyobb erőssége a mindig őszinte arcát mutató és a sikerért megalkuvás nélkül dolgozó edző, Marco Rossi volt”. Kilenc év után tehát dobogón végzett a Honvéd az olasz mester irányításával!

A második magyarországi idénynek már az itáliai támadó nélkül vágtak neki, mivel az olasz ügyészség lezárta a nyomozást, s több futballistát, köztük a csatárt is sportcsalással vádolták meg. Lanzafame még a Bari játékosaként keveredett gyanúba több csapattársával együtt, hogy mérkőzéseket adott el. Miután minderről az olasz szövetség is kiadott egy közleményt, a Honvéd június 7-én azonnali hatállyal szerződést bontott Davidével, aki öt góllal és nagyszerű játékkal járult hozzá a dobogós helyezéshez.

Rossi második magyarországi idénye furcsán alakult. A kezdés meglehetősen botladozó volt, csak a hatodik fordulóban, a Kaposváron aratott 4–0-s győzelemmel sikerült ötvenszázalékosra javítani mérleget, akkor 2-2 győzelemmel, döntetlennel és vereséggel állt a csapat. Aztán minden a helyére zökkent, jöttek a sikerek, és amikor a 21. fordulóban Hidi Patrik századik NB I-es mérkőzésén Holender Filip góljával – Emiliano Bonazzoli gólpasszából – 1–0-ra legyőzték a Kaposvárt, 33 ponttal, 9 győzelemmel, 6-6 döntetlennel és vereséggel a negyedik volt a Honvéd, négy ponttal a harmadik helyezett Győr mögött, azaz minden esély megvolt az újabb nemzetközi kupaszereplés kivívására, s még a bronzérem megvédésére is.

Csakhogy ami a 22. és a 26. forduló között történt, az maga volt a rémálom. Rossi még ma sem talál magyarázatot a túlságosan hosszú rövidzárlatra. Kezdődött a széria az 1–0-s vereséggel Mezőkövesden, majd folytatódott a hazai 1–2-vel a Diósgyőr ellen. Ekkor már kapott hideget-meleget az edző, és a meccs utáni sajtóértekezleten kifakadt.

„A helyzetek kialakításával ezúttal sem volt baj, de az utolsó passzok borzalmasra sikerültek. Ideges vagyok, nem először, s ha az edző hibája a gyenge teljesítmény, inkább elmegyek. Hátravan még hét forduló a szezonból, aztán majd meglátjuk, a tárgyalások hogyan végződnek. De ha a kispesti szurkolók közül ez néhányat megnyugtat, a nyáron távozom. Néhány szurkoló nem érti, a lehetőségeink behatároltak. Ugyanakkor néhány szituációt nem értettem a mérkőzésen: Vécsei Bálint buktatására gondolok a tizenhatoson belül, míg az ellentámadásból a Diósgyőr hasonló szabálytalanságért szabadrúgást kapott, amelyből aztán vezetést is szerzett.”

Aki ismeri Rossit, akár meg is kérdezheti: kezdődő paranoia? Nem, szó sincs erről, csak statisztikai adatokkal alátámasztható: ötéves magyarországi pályafutása alatt a játékvezetők nem szerették Marcót. A következő zakó a 24. fordulóban a szombathelyi 2–0 volt, majd a 25. körben otthon 2–0-s vereség a Fraditól úgy, hogy az első gólt lesről kapták. Aztán a 26. fordulóban betelt a pohár, 1–0-ra kikaptak Pécsett.

Két nappal később, 2014. április 29-én, egy nem túl szép keddi napon a Nemzeti Sport ezzel a harsány címlappal jelent meg: Arrivederci! Alatta pedig: Már nem Marco Rossi a Budapest Honvéd vezetőedzője, az olasz tréner helyett ideiglenesen az eddigi pályaedző, Simon Miklós irányíthatja a kispestieket. Igen, lemondott, Hemingway, a klubtulajdonos pedig nem marasztalta.

Ezzel Rossi kispesti történetének első fejezete lezárult. Hogy lesz-e folytatás, azt akkor még természetesen nem tudhatta, azt viszont igen, hogy előbb-utóbb munkát kell találnia, mert a lemondás ugrás volt a sötétbe. Úgy köszönt el Kispesttől, hogy nem volt állása. Szűkös, már-már sanyarú hónapok következtek, mígnem…

…mígnem 2015. február 7-én Rossi újból Kispesten volt.

A Honvéd tizenhét forduló után három győzelemmel, négy döntetlennel és tíz vereséggel a tizenharmadik helyen kullogott a tizenhat csapatot felvonultató OTP Bank Ligában. Vagyis hajszál választotta el a kieső helytől, a jelek szerint kellett valaki, aki felrázza a társaságot, és Hemingway valamiért ismét Rossira gondolt…

Csak a tényszerűség kedvéért: nem a pénz miatt jött vissza Kispestre, nagyságrendileg ugyanannyi maradt a fizetése, mint az első idényében volt. Nos, sima bent maradás lett a vége, az utolsó fordulóban 2–0-ra megverték a Pápát Ignjatovics és Youla góljaival (ki emlékszik már rájuk Kispesten?), és a 16-os mezőnyben 28 ponttal a 13. helyen végeztek a 25 pontos Haladás, a 22 pontos – és kieső – Dunaújváros, valamint a Pápa (19) előtt.

A nyári felkészülés olyan jól sikerült, hogy a 2015–2016-os bajnokság nyitányán 1–0-ra legyőzték a bajnokesélyesnek számító Videotont. Mielőtt azonban tovább mennénk, beszélni kell Hemingway filozófiájának sarokkövéről, a rentábilis klubműködés követelményéről. Ennek egyik legfontosabb eleme az volt, hogy Rossinak be kellett tartania az MLSZ mindkét, a klubnak jelentős prémiumot eredményező, és a tulajdonos által megkívánt irányelvét, tudniillik, hogy három külföldinél több ne legyen a pályán, és az első perctől az utolsóig legalább két, huszonegy évesnél fiatalabb magyar is legyen a játéktéren. A későbbiekben végig ötven százalék körüli teljesítménnyel a nyolcadik helyet szerezte meg a Honvéd a tizenkettesre csökkentett mezőnyben, a kiesés réme egy pillanatig sem fenyegette a csapatot, igaz, akkor még legvadabb álmaikban sem gondolták volna, hogy a következő idényben 24 év után újra bajnok lesz a csapat. De ez már egy másik történet.

A HAJRÁ ELKÉPESZTŐEN IZGALMASAN ALAKULT, A HONVÉD ÉS A VIDI IS NÉGY GYŐZTES MECCS UTÁN ÉRKEZETT EL AZ UTOLSÓ FORDULÓHOZ

A 2016–2017-es évadra szerződtették a kapuba Gróf Dávidot – bár az első nyolc fordulóban nem ő védett, hanem Horváth András –, a mezőnybe pedig Hajdú Ádámot az MTK-tól, távozott Alekszandar Ignjatovics, Jelena Richárd, Kemenes Szabolcs, Szatmári Lóránd, Souleymane Youla. Hogy mennyire nem volt benne a levegőben a diadalmas végkifejlet, arra álljon itt bizonyságul Eppel Márton nyilatkozata a Lokál című újságban: „Fél éve vagyok itt, úgy látom, van esély az első hatban végezni, jó lenne odaérni az Európa-ligára jogosító helyek valamelyikére, akár a Magyar Kupán keresztül is.”

Tehát még a legvérmesebb remények sem számoltak a bajnoki címmel mint lehetőséggel. De még az első nyolc forduló után sem. A lehetséges 24 pontból 11-et gyűjtött a Honvéd, három győzelemmel, két döntetlennel és három vereséggel a hatodik helyen szerénykedett, nyolc ponttal lemaradva az éllovas Vasastól. Rossi akkor egy fityinget se tett volna fel a végső győzelemre, pedig a nyolcadik fordulóban már Lanzafame is játszott…

Nos, az olasz támadó Mezőkövesden még csak kereste a helyét, de a kilencedik fordulóban, az MTK elleni 5–0 közben már egyszer beköszönt. Ez a mérkőzés azonban nem elsősorban Davide gólja miatt maradt emlékezetes, hanem mert egyfelől kilábaltak a hullámvölgyből, másfelől megtalálták azt a kapust Gróf Dávid személyében, akit attól kezdve ki sem lehetett robbantani a kapuból, és aki oroszlánrészt vállalt a bajnoki cím elnyerésében. „Lanza” hét meccsen egymás után a kapuba talált, ami persze elmaradt Puskás Ferenc 12 találkozón át tartó eredményességi szériájától, ami a kispesti klubrekordot jelenti (Öcsi bácsi 23 gólt szerzett félelmetes sorozata közben), de beállította Détári Lajos 1985-ből datálódó egyéni csúcsát. Október 29-én, a 14. fordulóban olyan menetelésbe kezdett a csapat, amellyel megalapozta a bajnoki címet. Nyolc fordulóban hét találkozót megnyert, csak Pakson remizett (1–1), s közben volt egy ötös nyerő szériája is. És amikor február 25-én Eppel 85. percben szerzett góljával 1–0-ra legyőzték a Debrecent, és körülnéztek, azt látták, hogy a 21. forduló után 40 ponttal vezetik a tabellát a 38 pontos Videoton előtt!

A hajrá elképesztően izgalmasan alakult, a Honvéd és a Videoton is négy győztes mérkőzés után érkezett el a május 27-i, utolsó fordulóhoz. Rossiéknak a Bozsik-stadionban a döntetlen is jó lett volna, mert több győzelmük volt, és holtverseny esetén ez döntött, nem a gólkülönbség.

De felesleges volt a számolgatás, Eppel góljával 1–0-ra nyertek, megvolt a bajnoki aranyérem (24 év után), Rossi pedig azon melegében el is köszönt Hemingwaytől, a játékosoktól és a szurkolóktól. Élete addigi, talán legszebb szakmai fejezete ezzel lezárult. Pályafutása során először volt bajnokcsapat tagja, akár játékosként, akár edzőként. Dunaszerdahelyen át a válogatott élére

 

Hogy miért távozott Kispestről bajnoki aranyéremmel a nyakában? Erről Hemingway így beszélt: „Marcót kedvelem, és nagyon jó embernek tartom. Ráadásul jó munkát végzett nálunk, aztán elment tőlünk. Igazából nem volt közöttünk semmiféle nézeteltérés, városi legenda, hogy lett volna, az egyetlen véleménykülönbség abból adódott, hogy adtunk neki egy szerződésajánlatot 2017 tavaszán, és ő úgy fogalmazott, tiszteletlenség vele szemben, ha nem javítunk az addigi feltételeken. Ennyi az egész.”

A következő állomás Dunaszerdahely volt, a felvidéki magyarság ikonikus klubja, ahol egy székelyföldi magyart váltott a vezetőedzői poszton, László Csabát, akivel ráadásul nem is szerepelt rosszul a csapat, hetedik lett a Fortuna Ligában.

A városi legenda szerint Orbán Viktor ajánlotta Világi Oszkárnak, a DAC 1904 tulajdonosának, a leggazdagabb szlovákiai magyarnak, a Slovnaft olajipari konszern elnök-vezérigazgatójának Rossit, mégpedig az együtt megnézett Honvéd–Videoton szuperrangadó közben. Hogy ez igaz-e, vagy sem, sohasem fogjuk megtudni, azonban tény, hogy Marco Rossi tavaly júniusban a Csallóköz 80 százalékban magyarok lakta fővárosában kötött ki.

És bár eleinte hűvös, majdhogynem fagyos volt körülötte a hangulat – hiszen a szurkolók szerették az elődöt, László Csabát –, az eredmények hatására az ősz végére el-, sőt befogadták az olasz mestert. Nem kellett sokáig várni, hogy a Mol Arénában is felzúgjon a „Marco Rossi!” szövegű ütemes kórus.

A DAC-nál ugyanaz a két szakember, Cosimo Inguscio és Giovanni Costantino volt Rossi segítője, akik a Honvédnál a bajnoki idényben, és akik majd a válogatottnál is kísérni fogják.

Az utolsó fordulóban a Slovan 3–2-re megverte a Zsolnát, a DAC meg Vida Kristopher élete nagy játékával (két gól, két gólpassz) 4–0-ra lemosta a Rózsahegyet. Negyedszázad után újra ott volt a csapat Európában! Akkor Rossi még nem tudta, hogy azt az utat már nélküle kell végigjárnia a csapatnak…

Igen, mert 2018. június 12-én, amikor még szabadságát töltötte Pozzuoliban, és éppen azt tervezgette, hogyan, kikkel erősíti meg a DAC 1904 csapatát a küszöbön álló új idényre, megcsörrent a mobiltelefonja.

A BMW-jében ült, mellette felesége, Mariella. A vonal túlsó oldalán pedig Csányi Sándor beszélt, az MLSZ elnöke, aki találkozót kért Rossitól június 19-re. Nem is volt szükség különösebb magyarázkodásra. Az edző számára egyértelmű volt, hogy élete vágya teljesült. Felkérték a magyar válogatott szövetségi kapitányának.

A többi már a közelmúlt történelme. Felkészülési mérkőzés nélkül – mert azt a négyet a valaha volt legalkalmatlanabb magyar szövetségi kapitány, a belga Georges Leekens vezetésével szenvedte végig a válogatott – ment neki a csapat a Nemzetek Ligája (C-divízió, 2. csoport) meccseinek, s tíz ponttal – három győzelemmel, egy döntetlennel és két vereséggel – a második helyen fejezte be a sorozatot Finnország mögött, Görögország és Észtország előtt.

A hat mérkőzés közül négy – a három hazai győzelem, és a kinti görög meccs – kimondottan biztató játékot hozott, rá sem lehetett ismerni a Leekens keze alatt dadogó teljesítményre.

A futballisták és a szurkolók is érezték-érzik: megváltozott valami, mégpedig pozitív irányban. S ez Rossinak köszönhető. Talán nem kiabáljuk el: új korszak kezdődött a magyar válogatott életében.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. januári számában.)