A szakma gyötrelmes csúcsa: mi jár a magyar kapitány fejében?

Köztudottan nehéz kenyér a mindenkori szövetségi kapitányé Magyarországon, ahol tíztizenötmillió alternatív rivális tevékenykedik (szerencsére csak az elsőnek kell fizetni), de világszerte is ritka az olyan, aki malaszttal teljesen távozott erről a posztról. Összeállításunkban annak járunk utána, hogy mire vitték azok az edzők, akik a rendszerváltás után ültek a magyar válogatott kispadján, de nem ússzuk meg történelmi visszapillantás nélkül.

Szöveg Bacskai János Fotó FFT, Kristóf Lajos

Amióta 1902 őszén kinevezték az első kapitányt Gillemot Ferenc személyében, egyszerre vágyott és rettegett ez a pozíció: az egyiptomi csapás (súlyos vereség az 1924-es olimpián), az 1934-es világbajnoki kudarc (a sógorok a zöld gyepen és előtte a fehér asztalnál is fölénk kerekedtek) és a négy év múlva elveszített vb-döntő (természetbeni jutalomként a volt budapesti rendőrfőkapitányt, Dietz Károlyt majdnem meglincselték hazaérkezésekor a Keleti pályaudvaron a finálébeli, alaposan eltolt felállásáért) szinte kijelölték az utat Sebes Gusztáv előtt, akire a svájci vb-ezüst után sokáig vigyáztak az állambiztonságiak, de olyan szoros emberfogással, hogy még a lakásának folyosóján is posztolt egy őr.

A végül csak 1956-ban megbukó Sebes a válogatott után már sehol sem edzősködött, csak szaktanácsadóként dolgozott Újpesten és Kispesten – szabadidejében pedig önszorgalomból felfedezte Nyilasi Tibort a Ferencváros és az egyetemes futball számára –, de az őt követők közül Bukovi Márton és a megrögzött Vasas-megmentő Illovszky Rudolf a „szükségszerű” bukás után külföldön is bizonyíthatott, az Olympiakoszban, illetve a Pireikosz, Admira Wacker kettősnél; Baróti Lajos pedig egyenesen Peruig, majd a második kör után a Benficáig rakétázott, két kapitánysága között pedig felépítette a „Csoda Dózsát”.

Azt mindenképpen jegyezzük meg, hogy akkoriban egyik fenti külföldi kispad sem volt a szakma remegve vágyott csúcsa, jeles szakértők szerint „akkor oda bármelyik jó magyar edzőt szerződtették volna”. Szintén üdítő kivételként Kovács Ferenc eljutott – ha nem is a Manchester Unitedhez, ahová még játékosként hívták, hanem – Las Palmasra, a Videotonnal meg az UEFA-kupa-döntőbe.

Sós Károly a menesztése után kvázi kényszernyugdíjas lett, Hoffer József visszamenekült az újságíráshoz, szegény Bozsik Józsefet elvitte az a nagy szíve, Moór Ede egy rövidke tatabányai kitérő közben öngyilkos lett. A legendás dr. Lakat Károlynak későn jött a kapitányi stallum, de még voltak jó évei az NB I-ben, Szőcs János is visszatért a maga kiscsapataihoz. Komora Imre nagy idők nagy tanújaként 1986 őszi, balul elsült válogatott kalandja után veje, Détári Lajos odaigazolása után, de főleg amiatt az Olympiakosznál alkothatott, aztán kétszer is csak nagyon rövid időre tért vissza Kispestre, 2000 óta nyugdíjas. A Verebes József (1941–2016), Garami József kettősnek csak az NB I maradt: az örökifjú Garami (1939-ben született) az érmeket kifejezetten a válogatottól történő menesztése után kezdte el gyűjteni, de újra nem lehetett kapitány, Verebesnek a második távozás után pedig menthetetlenül elfogyott a mágiája.

A második világháború és a rendszerváltás között Sós mellett Bálint László (1948) bukta a legnagyobbat, „Báró” 1988 után sehol sem vállalt már edzőséget, csak a Honvédnál vezetőként kétséges szerepet, no és néhány tisztet az MLSZ-ben és a Ligában. Ma lótartással foglalkozik saját farmján.

Az 1941-es születésű Mezey Györgynek Mexikó ellenére is nyitottak kaput egy második lehetőségre, de a soros bundabotrány elsöpörte. A két kaland között először Kuvaitban, majd Finnországban trénerkedett, aztán sikereket ért el a Honvéd és a Videoton kispadján. A Vasasnál és Újpesten ellenben nem alkotott maradandót, ám BVSC-beli sportigazgatósága elhozta a klub aranykorát, no és bábáskodott a Puskás Akadémia, valamint az edzőképzés megszületésénél, az UEFA és a FIFA is alkalmazta, ami azért nem a kifejezett szakmai hanyatlás ismérve. 2011-ben bajnokként állt fel a Vidi kispadjáról, minden bizonnyal utoljára dolgozott edzőként karrierje során. „Mexikóban” Mezey a főbűnös, ez kétségtelen, de meg is bűnhődött érte: a torna előtt topcsapatok hívták, a World Soccernél az Év kapitánya volt, ám a vb után már csak a messzi Észak és a közeli Kelet várta őt tárt bukszával.

A rendszerváltás utáni időszak, azaz a hagyományos értelemben vett utóbbi jó egy emberöltő kapitányai közül Mészöly Kálmán (1941) egy alkalommal kifejezetten egy külföldi állás (al-Ittihad) miatt hagyta el a kispadot, de az 1983-as távozása után török kapitány, majd Fenerbahce-edző lett, míg az 1995-ös szakítás után már csak Limassolban nyalogathatta sebeit. Az elmúlt húsz esztendőben nem ült le egyetlen kispadra sem, a szövetségben és szakértőként dolgozott, no és egy kevésbé sikeres Európa-bajnoki pályázaton, szeretett Vasasához is csak tanácsadóként tért vissza egy időre. Jelenleg minden idők legnagyobb támadójával küzd…

Bicskei Bertalan (1944–2011) két bukása után is nyakába vette a világot, Svájctól Malajziáig kalandozott, összesen hét országban, egyre kisebb csapatoknál. Kapitányságai közben a Honvéd és az MTK kispadja, majd az ETO sportigazgatói széke jutott neki osztályrészül, aztán egy szintén rövid Vidi-kaland, főszerep a hazai edzőképzésben, no és egy felejthetetlen, a velejéig gyanús bukás (Vaduz? Csak ha megfizetik!), az egymérkőzéses kaland az Újpesttel. 2011-ben hunyt el, akkor éppen Libéria kapitánya volt. Bicskei ma unikum kései kollégái között, mindmáig ő az utolsó, aki visszatérhetett még a nemzeti csapat kispadjára.

Glázer Róbert (1950) karrierjét – Lakat T. Károly szép szavaival – sikerült tönkretenni a korai kapitányi kinevezéssel, valójában később a mester (mármint Glázer) bekalandozhatta a Dunántúlt (Haladás, Lombard FC, PMFC, Dunakeszi, Sopron, Veszprém, ZTE, Hévíz, Balatonfüred), közben Kis- és Újpesten (az utóbbinál dolgozott a legnagyobb sikerrel, Magyar Kupát nyert) át elugrott Kecskemétre. Napjainkban Balatonfüreden és Győrszentivánon várja munka, ellenőrként és megyei Fegyelmi Bizottság-tagként pedig az MLSZ munkáját segíti.

„Hiba volt Győrben maradni kapitányként is, de aztán megkaptam a Lipcsei Péter, Horváth Ferenc féle U23-asokat, majd felvittem a Haladást az élvonalba, az FTC ellen kétszer húszezer néző előtt játszottunk kupadöntőt, és azért csodálatos dolog 210 NB I-es és több mint száz nemzetközi mérkőzésen ülni a kispadon. Nagyobb csapatok?

Fiatal edzőként sarkalatos dolgokat nyilatkoztam bérsapkáról és légióskorlátozásról, a csapatok hetven százalékánál meg hol kaptunk fizetést, hol nem… Karakteres véleményem miatt már nem is fognak keresni” – sóhajtott nagyot megkeresésünkre az egykori támadó. Mészöly a tervei szerint visszatért volna Glázer után a kispadra, de az Jenei Imréé (1937) lett, aki a Steaua és a román válogatott sikereit velünk már nem tudta megismételni, aztán a Parmalatnál gyorsan és végleg elment a kedve a magyar futballtól: visszamenekült Bukarestbe a Steauához.

A később utolsó kispados mutatványként a románokkal a kétezres kontinenstornán csoportjukban az angolokat és a németeket is megelőző, majd a később az Eb-t majdnem megnyerő olaszoktól kikapó Jenei tőlünk önként távozott, és bár mindenki Mészölyt tartotta befutónak, az űrt csak Puskás Ferenccel (1927–2006) lehetett betölteni. A legenda eleve csak négy mérkőzést vállalt, ebbe belefért az írországi csoda és egy Izland elleni „szokásos” vereség, ezt követően – végre rendezett körülmények között! – élvezte a nyugdíjból neki még megmaradt kis nyugalmat.

Verebes és Mészöly utolsó táncai után az újhullámos Csank János (1946) következett, aki belebukott a sikerébe, és óriási szerencsétlensége lett az óriási szerencséje: a finnek elleni népmesei gólt a jugoszlávok által elkövetett vb-pótselejtezős mészárlás követte, amely felsorakozott Marseille és Mexikó mögé.

A FINNEK ELLENI NÉPMESEI GÓLT A JUGOSZLÁVOK ÁLTAL ELKÖVETETT VB-PÓTSELEJTEZŐS MÉSZÁRLÁS KÖVETTE

„Hogy mit tennék ma másként a jugoszlávok ellen? Futhatnék a jobb helyett a bal szél felé, de az ellen, hogy ne verjen orrba minket a különbség, semmit. Mi a magyar futball akkori termékei voltunk, ám lehetett volna belőlünk jobb labdarúgókat nevelni, mint ahogyan a maiakból is. Az eredmény túlzó volt, de mondom, a magyar futball egészét képviseltük. Úgy jártunk, mint fiatalkoromban a Mexikóban szereplő válogatott” – vallott a nevezetes tucatról az egyik főszereplő, Bánfi János, aki ma gyerekekkel, illetve az esztergomi felnőttekkel foglalkozik.

Elődjeitől eltérően Csank 1998-ban a legjobb edzői korban volt, így hosszas – magyarországi – karrier várt rá, de már csak egy aranyéremmel: a Ferencvárossal megnyerte az élvonalbeli küzdelmeket (majd ült a zöld-fehérek kispadján az NB II-ben is).

A Vác, Videoton, Siófok, Sopron, Győr, Diósgyőr, Zalaegerszeg, Gyirmót sor kiszolgálása közben a leghosszabb időt a ZTE padján töltötte, három idényt és pár mérkőzést. Az élvonalban utoljára 2011-ben meccselt, az egerszegiek élén, és természetesen Vácon nyalogatta a futballtól kapott sebeit, majd negyedik távozása után átugrott a keleti végekre, történelmi pandantja, Esze Tamás falujába, Tarpára, ahol napközben az utánpótlást és a megyei I. osztályban játszó felnőtteknél folyó munkát felügyelte, esténként pedig vadászgatott a helyi és a nyírbátori susnyásokban.

Nemrégiben ráunt a keleti kényelemre, itt már csak heti egy alkalommal jelenik meg, mert főállásban az NB III-as Gyöngyös sokkal keményebb kispadjára ült – a város közelebb van otthonához, hiszen sokat elmond az örökké mor(mo)gós mesterről, hogy ma szülei ózdi házában lakik, és a régi bútorokat is megőrizte.

„Nem éreztem visszaesést a kapitányságom után, népszerű maradtam a szurkolók előtt, a Fradival bajnok lettem. Na, utána már tényleg nem volt egyszerű… Átalakult a futballunk, változott a felállás: aki a pénzt hozza, az diktál. Ahol én voltam az első a szakmai rangsorban, ott értem el eredményt, de volt olyan klub, hogy csak a negyediknek számítottam, játékosokat nem kaptam, de az eredményt számonkérték. Egyébként nem hibáztam a karrierem során, hideg fejjel döntöttem mindig. A pótselejtező? Büszke vagyok arra, hogy elértünk oda. Utána lejárt a szerződésem, de ha nem zavar el a népharag, akkor kijutunk az Eb-re, jó csapat alakult akkoriban Király Gábor, Dárdai Pál, Egressy Gábor körül” – emlékezett vissza két vadkan elejtése közben a magyar labdarúgás Jean-Paul Belmondója.

Csankot Bicskei követte, őt az addig az utánpótlásban dolgozó Gellei Imre (1950), akinek két év jutott a csúcson, majd a lettek lettek a végzetei. Gellei búcsúja méltatlanra sikeredett: 457 néző volt kíváncsi az Üllői úton az észtek elleni fellépésre, ráadásul kikaptunk.

Gelleinek távozása után edzőként csak egy ciprusi (Nea Szalamina) és három magyar csapata volt: a ZTE, a másodosztályban játszó FTC és a Paks. Mint utólag bevallja, mindannyiszor túl hamar vette a kalapját. Sportvezetőként Zalaegerszegen és a Puskás Akadémiánál is dolgozott, ma az MLSZ Szakmai Bizottságát vezeti (korábban Garami, most Egervári Sándor is tagja e grémiumnak), ebben a szerepkörben akkor került a média érdeklődésének előterébe, amikor elegánsan kihátrált egyik utóda, Pintér Attila mögül.

„Nem kell címkézni, mi a rossz és mi a jó munka, a feladat engem mindig megtalált, néhány csapatnál többször is. Kapitányságom után nem találkoztam semmiféle előítélettel. Egyébként huszonhét esztendős korom óta edzősködtem, úgy döntöttem harminchárom évnyi munka után, hogy leteszem a lantot, nincs semmiféle hiányérzetem. Az edző egyébként is mindig időzített bombán ül… 2010 után is érkeztek hozzám jó ajánlatok, de teljes szakmai életet élek most is, szeretem, hogy főleg az utánpótlással foglalkozhatok. Legszebb két évemet az U-válogatott élén töltöttem, Bodnár László, Gera Zoltán, Szabics Imre, Hajnal Tamás, Lőw Zsolt, Halmosi Péter akkor került oda. Hogy miért emlékezem én is a legszívesebben a fiatal labdarúgókra? Az első találkozás, az első szerelem mindig a legfontosabb, nagyon jó volt friss, tehetséges fiatalokkal dolgozni, Pakson nálam került a csapatba Szabó János, Fiola Attila vagy Haraszti Zsolt” – vont mérleget Gellei.

Aki után a már az MLSZ éléről lengető Bozóky Imre nagyot gurított, mert az új kapitány a zseniális futballista Lothar Matthäus (1961) lett, aki fiatalon, a háta mögött hangos Partizan Beograd-sikerekkel érkezett hozzánk – hogy a barátságos mérkőzéseken és a brancsbéli menedzserek irodájában brillírozzunk, ám a németországi vébére már ne jussunk ki. Nem mondhatjuk, hogy a nagy Lothar ugródeszkának használta volna örökké sorjás kispadunkat: igaz, rögtön Brazíliáig repült (átgondolt döntés volt elfogadni az Atlético Paranaense ajánlatát), de az RB előnév dacára sem szárnyalt Salzburgban, majd az izraeli Maccabi Netanyában sem.

2009-ben majdnem Videoton-edző lett, de inkább a bolgár kispad vonzotta, ám csakhamar megbukott ott is. Házasságainak és edzőként volt klubcsapatainak száma öt-öt, jelen állás szerint előbbi mutató hamarabb nő, mint az utóbbi. Matthäus ma tv-s szakértőként dolgozik, az FFT angol kiadásába ír jegyzeteket, netes oldalakon tippelget nagy tornák idején borzalmas hatékonysággal – és egyre kevesebbszer emlegetik a nevét egy-egy üresedőfélben lévő kispad kapcsán.

Az őt követő Bozsik Péter (1961) történelmet írt, mert édesapja örökébe lépett, de neki nem egy mérkőzés, hanem egy év – a 2006-os – jutott, majd a fájdalmas búcsú: egy szintén fájdalmas máltai túra folyományaként megkapta az útilaput. Előtte a Vasasnál és Zalaegerszegen remekelt, utóbbival eljutott a BL-selejtezőkig, aztán hanyatló ágba került. A kapitányság után évekig szakértősködött, és csak 2012-ben ült le újra a kispadra, Sárisápon. Később részt vett a Tatabánya végjátékában, sportigazgatóként és vezetőedzőként is szenvedő félként, jelenleg Komáromban dolgozik – a családi vér- és szakmai vonalat a fia viszi tovább, aki a Nyíregyházával rugaszkodik neki az élvonalba jutásnak.

„Az edző felelősséggel tartozik az eredményei miatt, de sok minden közbeszólhat, lásd a megyei III. osztályig zuhant Bányász sorsát. Hogy miért nem lettek nagyobb csapataim? Nem vagyok önmenedzselős típus, menedzserem sincs, aki lát bennem fantáziát, az úgyis megkeres. Konkrét ajánlat azonban azóta sem érkezett az élvonalból, másodosztályú csapatokkal folytattam könnyed beszélgetést. Kapitányságom környékén és utána a futballunk amúgy is rendezetlen állapotban volt, havi rendszerességgel előfordult, hogy nem fizették ki a játékosokat, nem vonzott ez a közeg. Sárisáp? Tatabányán segítettem az utánpótlás felépítésében, mert korábban erre sem volt pénzt, az NB II-es nagyok mögé kellett egy fiókcsapat, így én lettem ott az edzője az ifiből kiöregedetteknek. Komáromba úgy kerültem, hogy a megyében voltam utánpótlás-igazgató, és amikor a városban kialakult a Bozsik-alközpont, elkezdtem ott dolgozni. Aztán rám testálták a felnőtteket is” – indokolta meg a volt kapitány azt, hogy miért lett Komárom mára Bozsik-főközpont.

A gárdát azóta NB III-ba juttató Bozsik Péter a Manchester Unitedet a legszebb emlékeként őrzi, a máltai kudarc után nem volt módja elbeszélgetni a főbűnösökkel, akkori játékosaival, és mint mondja, karrierje a bizonyíték arra, hogy ahol adva vannak a normális feltételek, ott lehet eredményt elérni. Nagy kár, hogy neki csak kevés ilyen hely jutott, ezért is próbálta ki magát az üzleti életben.

Utódja, Várhidi Péter (1958) hasonló szerepet vállalt magára, mint egy idős pápa: egyrészt mindenki tőle várta a csodát és a feltámadás eljövetelét, ha már elődeinek nem sikerült, gyakorlati szempontból viszont csak átmeneti időre ült a magas székbe, amíg nem találtak „valami tökéletes helyettest”. A jó kezdés után Várhidi a találgatások áldozata lett, és elnöke, Kisteleki István hosszas keresgélése végül eredménnyel járt: megtalálta a tökéletesen oda nem illő embert, Erwin Koemant (1961). Várhidi mehetett – a BLASZ I/B-be, a BEAC-hoz, aztán NB II-es kalandozásokba kezdett (Szigetszentmiklós, ide sportigazgatóként visszatért, PMFC, Tatabánya, jelenleg a Mosonmagyaróvárt vezeti).

A hazánkban ritka vendég Koeman viszonylag jól kezdett, a vb-selejtezőkön a kisebb csapatokat biztosan vertük meg (a mából visszanézve ez már-már érdem), de a nagyokkal nem boldogultunk, aztán a németek és a hollandok elleni súlyos vereségek után szedhette a fapapucsát. Erwin nemcsak játékosként éldegélt öccse, Ronald szélárnyékában, hanem edzőként is: itteni bukása után az Utrecht, FC Eindhoven, Waalwijk triónál bizonyította menthetetlen szürkeségét, aztán a Southamptonnál és az Evertonnál is testvére segítője volt. Ez év elején Ronald holland kapitány lett, de Erwin oda már nem tartott vele, mondván, újfent készen áll az önálló megméretésekre.

Kijelentését osztatlan érdeklődés nem követte, pedig megmutatta magát Budapesten is. Az általunk tárgyalt időszakban a legtöbb (32) mérkőzés a nemzeti csapatnál Egervári Sándornak (1950) jutott, akinek volt szerethető, szeretett, és kicsit sikeres csapata, de a románokkal nem bírtunk, majd a nevezetes hollandiai nyolcas végleg betette az ajtót Mezey egyik legjobb tanítványának.

„Túl nagyot kockáztattunk, a tizenkilencre is lapot húztunk, de ma is bevállalnám, nyernünk kellett volna a vb-szerepléshez. A két csapat játékerejét azonban nem lehetett egy lapon emlegetni – merengett el az eseten Egervári, aztán rátért az ügyünkre is. – Inkább az edzőség vége felé éri ez a kiváltság az embert.”

„A TIZENKILENCRE IS LAPOT HÚZTUNK, DE MA IS BEVÁLLALNÁM, NYERNÜNK KELLETT VOLNA A VB-SZEREPLÉSHEZ”

Alig múlt hatvan a menesztése után a főnökével a magyar és kuvaiti válogatott, Honvéd, Videoton után BVSC-vel befutó, majd két kisebb arab kitérő közben az MTK-nál, a Vasasnál és az élvonalban bajnoki címet nyerő Dunaferrnél is dolgozó Egervári, de 2013 után már csak a Diósgyőr kispadjára ült le egy rövid időre. Itt a modern időknek megfelelően e-mailben mondott fel, transzferológiai nézeteltérések folyományaként. Belefért még Egervári karrierjébe egy győri kaland és az U20-as válogatottal a híres vb-bronzérem.

„Volt még néhány felkérés, de a családom féltett a folytatástól, demokratikusan megvitattuk, leüljek-e még a kispadra, és leszavaztak. Nagyon aggódnak értem. Sok mindenen átrágta már magát az ember a futballban, amely mára nagyon megváltozott: kevés a vezetőedző lehetősége többek között arra, hogy saját maga alakítsa ki a keretet, szakmai alapokon, és sokkal kiszolgáltatottabb, mint korábban, kevesebb múlik rajta” – pengette meg a csanki húrokat Egervári, aki a sportágtól természetesen nem szakadt el: Pomázon focisulit működtet Juhár Tamással és Halmai Gáborral.

„A kapitányságom nekem is a csúcs. Az utána következő idők nem vetnek rám jó fényt, tizennyolc évnyi edzősködés után magasabb szinten is lehetnék, de a kardomba sem kell azért dőlnöm. Egyébként csak két helyről rúgtak ki: a Vasastól, majd a Honvédtól, ahol az volt a filozófiám, hogy nem kell tizenhárom légiós, hanem csak három-négy, de a jobbak közül, és ki kell egészíteni őket az akadémistákkal. Amikor újra Kispestre kerültem, én voltam a világ legboldogabb embere, de egy fél évvel később kellett volna aláírnom oda, mert akkor változott a támogatási rendszer. Az élet és a Honvéd bajnoki címe aztán engem igazolt. Nem mindig az eredményes edző a jó edző, Nyíregyházán például sorra dőltek ki az alapemberek, úgy éreztem, ha felállok, az feldobja a csapatot. Egy ideje nem edzősködöm, pedig már játékosként is erre a pályára készültem, harminc sem voltam, amikor végeztem a Testnevelési Főiskolán” – vont mérleget férfikora delén Csábi József (1967), aki megkapta azt, amit Détári Lajos nem: egy mérkőzést a nemzeti csapat élén, átmeneti főnökként.

Sikerült is legyőzni Andorrát, aztán az egykori válogatott védő Nyíregyházán és Szolnokon leszerepelt, egykori csapatával, a Honvéddal pedig megbukott. Csábi három éve a Szolnok sportigazgatója, de a magyar futball lényegétől a civil életben sem szakad el, és hasznosítja edzői tapasztalatait: egy pajzán szabadulószobát működtet.

Nincs százszázalékos mérlege a válogatott élén Pintér Attilának (1966), hanem ennek kereken a fele, de bátran kijelenthetjük, a kispadért folyó versenyben a Paulo Sousa, Dunga, Jupp Heynckes, Sven-Göran Eriksson, Fred Rutten, Bölöni László hatost a surranópályán megelőző szakembernek nincs szerencséje a címeres mezzel. Játékosként egy máltai kudarc bűnbakja lett, kapitányként nyilatkozatai és NB I-es játékosoknak szervezett edzőtáborai (amelyből sokan szabadulótábort csináltak) miatt támadták, majd belebukott az északírek elleni Eb-selejtezős vereségbe.

Munkáját akkora ellenszenv kísérte, hogy ma is él a legenda, amely szerint akkori győri főnöke, Tarsoly Csaba úgy vált meg tőle nagyon olcsón, hogy drága kirúgása helyett rátukmálta őt az MLSZ elnökére, Csányi Sándorra – Tarsoly azóta előzetesben ül, de nem emiatt.

Nem érdemelt olyan osztatlan ellenszenvet Pintér, mint amiben részesült („Attól, hogy nem beszél magyarul, még nem külföldi” – fogadták egyesek kinevezésekor), de a szövetségnek sem kellett volna talán kommunikációs kényszertréningre küldenie őt. A tolódás nagymestere szó szerint belebetegedett a kapitánykodásba, amely után Mezőkövesden talált lelki békét, majd felhozta az élvonalba a Puskás Akadémiát, amellyel a kiesés és a lusta légiósok ellen harcolván biztosan bennmaradt, és majdnem Magyar Kupát nyert, hogy aztán teljesen váratlanul felálljon-felállítsák a kispadról. Korábban a Vasassal ugyan megbukott, de a Fradival és a Győrrel bajnoki címet szerzett, a Sopronnal MK-t nyert.

A nemzeti csapattól kellemes végkielégítéssel távozó Pintér helyére egy ingyen, de sajnos csak másodállásban dolgozó szakember jött Dárdai Pál (1976) személyében, aki nem hagyta ott az ő Hertháját, ellenben gerincegyenesítő döntetlennel hagytuk el Bukarestet (ritka eset ez a magyar történelemben), és olyan mérleget produkált a válogatott élén (57.1 százalékos pontmutató), mint legutóbb Mezey – és ami a legfontosabb, a régi alapanyagot profi módon összerázva és ízlésesen megfűszerezve egy igazi csapatot hagyományozott utódjára, aki végül nem Giovanni Trapattoni, hanem a számunkra teljesen ismeretlen Bernd Storck (1963) lett.

Aki sokszorosát kereste, mint Pintér, a magyar labdarúgás szakmai vezetőjévé avanzsált, és új, német vonalat szervezett maga köré és maga alá – a sikeresen megvívott Eb-pótselejtező után hőssé vált, a tornán a csoportkörből való továbbjutás után a belgák elleni 0–4 sem ingatta meg a tekintélyét. A vb-selejtezők során már nem villogott a változatlan csapattal, az andorrai csúfságot még túlélte, a kiesést már nem.

Sportigazgatóként sem folytatta, de mint kiderült, nem feltétlenül az ő hibája volt az Eb utáni hanyatlás, lásd a segédedzőből segédedzővé lett, de közben a Luxemburgban elszenvedett vereséget a „nevére vevő” Szélesi Zoltán (1981) és az őt követő, sokak szerint talán túlságosan is rutinos Georges Leekens (1949) keserű tapasztalatait.

Visszatérve Storckra: a korábban másodedzőként a Herthát, a Wolfsburgot és a Dortmundot is segítő, de hozzánk Kazahsztánon át az Olympiakosz utánpótlásából érkező német az Északi-tenger mellett pihente ki sokáig megterhelő magyarországi munkáját, onnan üzengetett a Bundesliga-csapatoknak, hogy készen áll a kihívásokra – de végül sem Dortmundban, sem Bochumban, sem az 1. FC Kölnnek nem kellett, így tavasszal előbb a Vasassal, majd a Puskás Akadémiával hozták szóba. Ha kispadot nem is, vigaszdíjként egy magas kitüntetést átvehetett, az össznépi várakozások ellenére Felcsút után Székesfehérváron sem lett edző.

A nyár elejére aztán megbukott Leekens is, aki úgy járt, mint páran elődei közül: a felkészülési mérkőzések borzalmas eredményeiből és az ott mutatott játékból nemcsak ő vonta le a tanulságot, hanem a főnöke is… A kazahok, a skótok és az ausztrálok is eldádázták csapatunkat, a fehéroroszok elleni döntetlent betehetjük a spájzba, és ezzel az előttünk Algériában is megbukó Leekens edzői karrierje alighanem véget ért.

Jön Marco Rossi (1964) kora, aki játékosként a Serie A-ban, a Bundesligában és Mexikóban is nyűtte a gyepet, edzőként Kispesten és Dunaszerdahelyen bizonyított, mi pedig reméljük: a DAC-ból érkezett edző már csak dacból is megmutatja…

Ha megengednek egy kis házibölcselkedést a végére: a kapitányság is olyan, mint az élet, visszafelé gondolva mindig sokkal okosabb az ember, és úgy érzi, néhány dolgot elrontott ugyan, de mégis többet érdemelt volna. Mezey György – akinek újabban ismét igénybe veszi az MLSZ a segítségét szakanyagok, könyvek ügyében – is alátámasztja ezt.

„Más is rúgott és kapott is hat gólt, még Sir Alex Ferguson és Carlo Ancelotti is. Mexikó után besokalltam, hányingerem volt attól, hogy mindennek elmondtak, éppen csak apagyilkosnak nem. El akartam menekülni Európából, így kerültem Kuvaitba, pedig az AEK Athén lett volna az ideális választás… Kuvaitra sem lehet panaszom, három évet töltöttünk ott, bajnokok lettünk, de a brazilos vonal és a brazilos mentalitás uralkodott. Érdekes, hogy sokan papolnak nekem a futballról, de elég legyen a szakmai elhivatottságomról annyi, hogy Kuvaitban tízévente egyszer villámlik, de egy mérkőzésünk alatt éppen megtörtént – akkor temették ugyanis odahaza az édesapámat.”

„MEXIKÓ UTÁN BESOKALLTAM, HÁNYINGEREM VOLT ATTÓL, HOGY MINDENNEK ELMONDTAK, ÉPPEN CSAK APAGYILKOSNAK NEM”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. júniusi lapszámában.)