A Pool legjobbja, aki csak vissza akart vágni az Evertonnak

Szöveg Chris Flanagan

Az UEFA a labdarúgás világának egyik legnagyobb megtiszteltetésében részesítette Ian Rush-t 2019-ben, bár lehet, hogy elszámította magát.

A Liverpool csúcstartó csatárára várt a feladat, hogy a Pool és a Tottenham Hotspur közötti Bajnokok Ligája madridi döntője előtt a Wanda Metropolitano stadion gyepére vigye a trófeát. Csakhogy Rush nem volt sehol.

„Felhívott az UEFA, hogy hol vagyok – válaszolja kérdésünkre nevetve –, mire közöltem, hogy egy autópálya mentén sétálok!” A Liverpoolnál töltött negyven éve alatt ez volt a legabszurdabb története.

„Az úgy volt, hogy én, a tulajdonos, John Henry, Kenny Dalglish és Steven Gerrard beültünk a csapatbuszba: korán oda akartunk érni a stadionba, hogy megnézzük, milyen a hangulat – magyarázza Rush, a klub hivatalos nagykövete. – De a sofőr rossz helyen kanyarodott le az autópályáról, és nem tudott továbbmenni. Se előre, se hátra, harmincöt fokos hőség volt, mi pedig kiszálltunk, és elindultunk az autópálya mentén. Ahogy ott gyalogoltunk az út mellett, sorra hagytuk el a Liverpool-drukkerekkel tömött autókat. Szerintem el sem hitték, amit látnak. Amikor odaértünk a stadionhoz, az UEFA emberei kijöttek értem. Peter Moore és John Henry nem is tudták, merre menjenek, de aztán Peter rám mutatott, és azt mondta: kövessenek engem, már úgyis visz az UEFA! Két perccel később jelenésem volt.”

A tévénézők nem is tudták meg, mi történt. Rush levitte a pályára a trófeát, majd ismét kézbe vette, hogy átadhassa a hatszoros bajnok Liverpool csapatának.

Rush játékosként kétszer nyerte meg a BEKet. Sikerei hajtóereje az elutasítottság élménye volt. „Gyerekként elszánt Everton-drukker voltam – mondja. – A bátyám magával vitt a meccsekre: a saját szememmel láttam, ahogy a példaképem, Bob Latchford harminc gólt szerzett az 1977–78-as idényben. Akkor még nem tudtam, hogy én leszek a következő, aki harminc gólt ér el egy idény alatt.”

Persze nem az Evertonnal, ahogy akkor, 16 évesen remélte. A Chester City színeiben hamar megvetette a lábát a harmadosztályban, de ez sem volt elég, hogy felkeltse a kékebb liverpooli klub figyelmét.

„Sosem felejtem el, amikor az egyik Chester- meccs után a csapattársaim szóltak, hogy az Everton edzője, Gordon Lee eljött megnézni a játékomat – vallja be. – Emlékszem, mit írtak hétfőn az újságok: Lee azt nyilatkozta, hogy Ian Rush nem elég jó az Evertonnak. Lehet, hogy nem akkor játszottam életem legjobbját, de gyakorlatilag lemondtak rólam. Össze voltam törve. A kedvenc klubomnak nem kellettem. Három hónappal később már a Liverpoolban futballoztam.”

„AZ ELSŐ AJÁNLATOT NEM FOGADTAM EL, NEM HITTEM EL, HOGY ELÉG JÓ VAGYOK”

A vörösebb liverpooli klub az 1979–80-as idényben, a Newcastle elleni FA-kupa-győzelem idején figyelt fel Rush-ra, ekkor 17 gólt jegyeztek fel a neve mellé. „A Chester akkori edzője, Alan Oakes korábban a Manchester Cityben focizott, ő mondta, hogy a City érdeklődik irántam – emlékezik az 58 éves csatár. – Azt hittem, odaküld, de azt mondta, jobb lesz nekem a Liverpoolnál. Az első ajánlatukat nem is fogadtam el, nem hittem el, hogy elég jó vagyok a Liverpoolnak. Jó volt a Chesterben, élveztem a harmadosztályt. Oakes azt mondta, megérti, de később, áprilisban elhívtak a melwoodi edzőpályára. Felajánlotta, hogy velem jön, sőt az apámat is magunkkal vittük, mivel nagy Liverpool-rajongó volt. Találkoztunk Bob Paisleyvel, ő vezetett minket körbe. Teljesen normálisan mutatta be a klubot, nem esett túlzásokba. Amikor később közelebbről is megismertem, láttam, hogy ilyen a stílusa. Addigra persze a Chester is többet kapott volna értem, úgyhogy Oakes győzködni kezdett, hogy próbáljam meg: ha nem tetszik, legfeljebb visszamegyek hozzájuk. Szóval szerencsét próbáltam. Gondoltam, ha nem vagyok elég jó, visszamegyek a Chesterbe.”

Az akkor 18 éves csatár persze nem tért vissza. Háromszázezer fontot fizettek érte (húsz év alatti futballistáért addig nem adott senki ennyit), amivel magasra tették a lécet. „Az első gondolatom az volt, hogy megfizet az Everton! Most megmutatom nekik!” – árulja el Rush.

Hatszázhatvan tétmérkőzésen lépett pályára, és összesen 346 gólt szerzett: egy kisebb szünettől eltekintve összesen 15 idényt játszott a Liverpoolban. Azóta sem volt olyan Liverpool-játékos, aki túllépte volna a háromszázas határt: Roger Hunt, Gordon Hodgson és Billy Liddell is csak 200 fölé jutott. Rush az angol labdarúgás történetének egyik legprecízebb csatára volt.

Az első nyolc hónapban azonban még nem lépett pályára, így volt ideje felnőni a feladathoz.

„Amikor először beléptem a Liverpool öltözőjébe, Ray Clemence és Alan Hansen között találtam magam. Ott volt Kenny Dalglish, Phil Thomson és Graeme Souness is: őket addig csak a tévében láttam, hozzájuk sem mertem szólni. Az első hat hónap borzalmas volt, rengeteget ugrattak, de aztán rájöttem, hogy így fogadnak be. Rájöttem, hogy a világsztárok is csak emberek, akik szeretnek nevetni egy jót. Amikor később megvettük Steve Nicolt az Ayr Unitedtól, én is úgy ugrattam őt, ahogy korábban engem ugrattak: hozzászoktattam a stílushoz. Ezért volt olyan összetartó a csapat. Két-három hónap után már tudtam, hogy vagyok olyan jó, mint a többiek. Már csak be kellett kerülnöm a csapatba. Amint elkezdtek pályára küldeni és gólokat szerezhettem, már nem volt gond.

Az 1980–81-es BEK-ben már ott volt a Bayern München elleni győztes elődöntőben és a Real Madrid elleni győztes döntőben is. A következő idényben harminc gólt szerzett: Rush és Dalglish igazi bajnokpárost alkottak.

„Az én szememben Dalglish a Liverpool legjobb játékosa, igazi zseni – vigyorog Rush. – Emlékszem, az elején azt mondta, ha hozzá kerül a labda, oda fussak, ahová éppen mutat, és odaküldi nekem. Nem hittem neki. Amikor azonban hozzá került a labda, odanézés nélkül pontosan oda passzolt, ahová mondta. És én nem voltam ott. Nagyon dühös voltam magamra, de onnantól hittem neki. Gyors futballt játszottunk, de nemcsak ez volt az előnyünk, hanem hogy ismertük egymás gondolatait. Állandóan kétlépésnyi előnyben voltunk.”

Ezerkilencszáznyolcvan novemberében az Everton elleni 5–0-s győzelem estéjén is bizonyságát adták ennek a sebességnek.

„A meccs előtt odajött hozzám Bob Paisley, és azt mondta, ötven éve nem szerzett senki mesterhármast a liverpooli rangadón – így Rush. – Nem értettem, miért kell ezt épp akkor mondania. De Paisleynek érzéke volt hozzá, hogy mikor mit mondjon. Mire a pályára léptem, már el is határoztam, hogy mesterhármast szerzek. Négy lett. Különleges este volt.”

Különleges, mert a klub, amelynek gyerekként szurkolt, végre megfizetett? „Pontosan – válaszol mosolyogva. – Vissza akartam vágni az Evertonnak.”

Abban az évben a PFA az Év fiatal játékosának választotta, egy évvel később már az Év játékosa volt, hála pályafutása legsikeresebb idényének. Az 1983–84-es évadban alatt 65 mérkőzésen összesen 47 gólt szerzett: a Liverpool abban az évben megnyerte a Ligakupát és az BEK-et is. A döntőben a római közönség csak úgy ámult a büntetőjén.

Gyermekkori példaképe, Latchford óta ő volt az első, aki az első osztályban harmincnál több gólt hozott össze egy idény alatt: 32 bajnoki góljával Rush lett az első brit, aki megkapta az európai Aranycipőt.

„Akkoriban bele sem gondoltam, de most már tudom, milyen nagy dolog volt – állítja Rush. – Emlékszem, Franz Beckenbauer mindig azt mondta, az angol és a német bajnokság túl nehéz, ezért onnan senki sem nyer Aranycipőt, mert mindig lesz egy gyengébb, ahol akár negyven gólt is össze lehet hozni.

Amikor megnyertem, Marco van Basten lett a második, a belga Seraingben játszó Nico Claesen pedig a harmadik. Van Basten akkor az Ajaxban futballozott, és ha jól tudom, az idény felénél megsérült! Szóval a szerencsén is múlott, de büszke vagyok, hogy én lehettem az első brit játékos, aki megkapta.”

Az csak még szebbé teszi az emléket, hogy a Liverpool is sikeres évet zárt. „Joe Fagan menedzserségének első évében negyvenhét gólt szereztem – vall arról az idényről Rush. – Amikor néhány éve Szalah elérte a negyvennégy gólt, felvetődött, hogy akár meg is döntheti a rekordomat. Egyre többet emlegettek, ami jólesett, mert ez a nemzedék már azt sem tudja, ki vagyok, most viszont rákerestek a nevemre a világhálón. Egyiptomban a legtöbbet keresettek között voltam!

A csúcsok azért vannak, hogy megdöntsük őket, de azért aki megjavítja az enyémet, nyerjen hozzá trófeát is. Én nyertem hozzá hármat. Fantasztikus volt, hogy összejött a negyvenhét: a walesi válogatottban is rúgtam kettőt, valamint ott volt a Roma elleni büntető, ami összesen mégis csak ötven!”

Rush 1985-ben újabb BEK-diadalhoz segítette hozzá a Liverpoolt, a Heysel-tragédia után azonban minden angol klubot kitiltottak az európai tornákról. Hazai földön viszont a Liverpool tovább aratta a babérokat: az 1985–86-os idényben története során először két hazai versenysorozatot is megnyert.

Az FA-kupa döntőjét megint az Everton ellen játszotta, és Rush kétszer is a hálóba talált. A Liverpoolban töltött első hét éve alatt 144 mérkőzésen szerzett gólt, és ezek közül egyiket sem vesztette el.

„Ezerkilencszáznyolcvanban lettem a csapat labdarúgója, az első olyan mérkőzés, amelyen gólt lőttem, mégis kikaptunk, az 1987-es, Arsenal elleni Ligakupa-döntő volt – mondja. – Az 1986-os FA-kupa fináléjában a félidőnél az Everton vezetett egy nullára, de miután egyenlítettem, megfordítottuk három egyre. Gary Lineker egyszer azt mondta: ha Rushy gólt lő, tudjuk, hogy nyert ügyünk van. Bizonyára lélektani hatással voltam a védőkre. Kétségtelenül az volt a pályafutásom legszebb mérkőzése. Gyerekkori álmom volt az FA-kupa-siker. Reggel kilenctől este ötig néztem újra és újra a döntőt, aztán kimentem a kertbe és eljátszottam, hogy belövöm a gólokat. Addigra már mindent megnyertem a Liverpoollal, a Ligakupát is, a BEK-et is, csak az FA-kupát nem. Régi álmom vált valóra, amikor a Wembley százezres közönsége előtt két gólt szerezhettem a riválisunk ellen.”

Rush azon a nyáron esélyt kapott, hogy visszatérjen az európai színtérre. „A Juventus Linekert is kinézte magának, de végül engem szerződtetett – magyarázza. – A Barcelona is szemet vetett rám, mert Terry Venables és Mark Hughes már ott volt. De a Juve lelkesebb volt, és jobb ajánlatott tett.”

Lineker 2.8 millió fontért került a Barcához, a Juventus viszont 3.2 milliót fizetett Rush-ért: brit futballistáért addig még nem adtak ennyit. A következő év folyamán azonban kölcsönben ott maradt a Liverpoolnál.

„A Juve csak két külföldi labdarúgót játszathatott egyszerre, és ott volt már Michel Platini, valamint Michael Laudrup – mondja Rush. – Azt akarták, hogy az első évemet a Laziónál töltsem kölcsönben, de megmondtam: vagy a Juventusban focizom, vagy maradok Liverpoolban. Amikor egy évvel később megérkeztem Észak-Olaszországba, Platini azt mondta, jó klubba érkeztem, csak rosszkor. Amikor megkérdeztem, miért, azt mondta, azért, mert most vonul vissza, és rengeteg gólhoz tudott volna hozzásegíteni. A Juventus fantasztikus, és a világ legjobbjai mind Olaszországban játszottak: Diego Maradona a Napoliban, Van Basten a Milanban. Amikor odakerültem, akkor vettek fel hat másik új játékost is, akik nem mind ütötték meg a Juve színvonalát.”

A fekete-fehérek az 1987–88-as idényben a Serie A hatodik helyére csúsztak vissza. Rush volt a legjobb góllövőjük, de a szoros védelmeken csak hét gól erejéig tudott áttörni. A Juventus 30 bajnokin mindössze 35 gólt szerzett. „A szurkolók elképesztőek voltak, minden héten a nevemet skandálták – emlékezik Rush. – Száz százalékot vártak, és tudták, hogy annyit is adok. Azt hiszem, ez nem tetszett az olasz csapattársaknak. Ha ma mennék oda, úgy állítanék be, mintha én lennék a világ legjobbja, mert Olaszországban számít, mennyire tűnsz magabiztosnak. Lásd Maradonát Nápolyban. Liverpoolban úgy neveltek, hogy a futball csapatjáték. Ha ott úgy csinálom, mintha én lennék a legjobb, a többiek magamra hagytak volna. Olaszországban másképp működött, és beletelt négyöt hónapba, amire ezt megtanultam.”

Rush egy idényt töltött a Serie A-ban, mielőtt 2.7 millió font ellenében visszatért az Anfieldre. „A Juventus túl sok külföldi játékost igazolt, egyikünknek mennie kellett – folytatja a walesi csatár. – Laudrup majdnem elment a PSV-be, de az nem jött össze, Rui Barrost és Olekszandr Zavarovot pedig csak akkor szerződtették a Portóból és a Dinamo Kijevből. Ekkor hívott fel Alex Ferguson, hogy szívesen látna a Manchester Unitedban. Döbbenten tettem le a telefont; a Juventusnál nem mondták, hogy el akarnak adni. Azt hittem, szórakoznak velem. Amikor mások is elkezdtek hívogatni, már világos volt. Colin Harvey hívott az Evertonba, Graeme Souness a Rangersbe, de a Bayern München és a Roma is megkeresett. Amikor azonban Kenny Dalglish telefonált, rögtön tudtam, kit választok. Fergie remek edző, és tisztelem, de sohasem igazoltam volna a Unitedba. Nem lettem volna képes rá. Az Evertont még meggondoltam volna, de túl sok időt töltöttem el a Liverpoolnál, és szívesen folytattam volna újra ott. A szomszéd fűje nem mindig zöldebb, de jól jött az olaszországi tapasztalat, mielőtt visszamentem a Liverpoolba.”

„PLATINI AZT MONDTA, JÓ HELYRE ÉRKEZTEM, CSAK ROSSZKOR, MERT VISSZAVONUL”

Rush visszatéréséhez kötődik az egyik leghíresebb mondata, ami valójában nem is az övé. A mai napig kérdezgetik tőle, mit értett azon, hogy „mintha külföldön éltem volna”, amikor a Juventusnál eltöltött egy évéről érdeklődtek. „Dalglish adta a számba – nevet Rush. – Amikor bejelentette, hogy jövök, megkérdezték tőle, hogy éreztem magam Olaszországban, mire ő azt mondta: »Mintha külföldön élt volna!«, a riporterek meg nevettek. Van, hogy már le sem tagadom, egyszerűbb, mint az egészet elmesélni.”

Miután az első hét évében 207 gólt szerzett a Liverpoolban, a következő nyolc esztendőben ehhez hozzátett még 139-et, bár eltartott egy ideig, mire összeszedte magát.

„Amikor visszatértem Olaszországból, ágynak döntött a bárányhimlő és a májgyulladás. Az idény előtti felkészülést még a Juventus svájci edzőtáborában csináltam végig. Fel-le rohangáltunk a hegyekről, kikészültem. Mire visszatértem a Liverpoolba, alig volt erőm: néhány meccs után szóltam Dalglishnak, hogy tegyen kispadra. John Aldridge akkor volt a legjobb formában, szóval az 1988–89-es idényben nem remekeltem. Ha az FA-kupa döntőjét nem az Everton ellen játszottuk volna, szerintem nem is kerülök pályára. Szóltam Dalglishnak, hogy inkább mennék edzeni, hogy formába jöjjek a következő idényre, de azt mondta, az Everton ellen ott kell lennem. Aldo helyére álltam be a hosszabbításban, amikor az ellenfél már a végét járta. Azt hiszem, elfáradtak az én szintemre, ezért lőhettem két gólt.”

Rush góljaival a Liverpool ismét aratott a Wembley-ben: pályafutása alatt három FA-kupa- és öt Ligakupa-trófeát vihetett haza. Ez a diadal különösen szívbemarkoló volt, hiszen alig egy hónappal korábban történt a Hillsborough-katasztrófa.

„Heyselnél azt sem tudtuk, mi történik: Hillsborough rosszabb volt, mert tudtuk, hogy bajban vannak a szurkolók – idézi fel a két traumát. – Sosem szabad róluk elfeledkeznünk. Nehéz volt játszani azok után, ami történt, de Dalglish menedzsernek is remek volt. Elmentünk a kórházakba és a temetésekre, és azt mondta, csak akkor kell visszatérnünk, ha már képesek vagyunk rá.”

Rush 1990-ben lett ötszörös bajnok, tizennyolc góllal. Az 1992–93-as idény során megdöntötte Hunt összesített rekordját, de a walesi válogatott Trevor Fordját és Ivor Allchurchét is lekörözte. Az észak-walesi csatár összesen huszonnyolc góllal gazdagította a hazája csapatát: ezt is csak Gareth Bale tudta megdönteni 2018-ban.

„Aznap, amikor csúcsot javítottam, megvertük a belgákat. Ryan Giggs rúgta az első gólt, én fejeltem a másodikat – mosolyog Rush. – Fel is hívtam Bale-t, mert megküzdött érte.”

Rush válogatott pályafutásának csúcspontja a németek elleni Eb-selejtező mérkőzés volt 1991-ben. „Elképesztő volt, hogy megvertük a címvédőt: ilyen nem sokszor esik meg a walesiekkel – emlékezik. – Jürgen Klinsmann megkért, hogy cseréljünk mezt. Szeretem a hazámat, sajnálom, hogy nem kerültünk ki egy nagyobb tornára sem. Pedig nagyon közel voltunk hozzá.”

Sajnos Paul Bodin kihagyott büntetőjével a Románia elleni meccsen elúszott az utolsó lehetőség is: Rush nem jutott ki az 1994-es világbajnokságra, 1996-tól pedig már nem volt a válogatott tagja. Ebben az évben, 34 évesen hagyta hátra a Liverpoolt is. Utolsó szereplésére csereként állt be a Manchester United elleni FA-kupa-döntőben, ahol egy szöglet róla pattant Éric Cantona irányába, aki értékesítette is, megszerezve a győztes gólt. Rush a Leedsbe igazolt, majd a Newcastle játékosa lett.

„Robbie Fowler és Stan Collymore is remekelt a Liverpoolnál. Roy Evans kérte, hogy maradjak még egy-két évet, de nem akartam a kispadon ücsörögni – mondja Rush. – Aláírtam két évre a Leedshez. Howard Wilson azt mondta, két éven belül feljebb kap pozíciót, és engem akar utódjául menedzsernek. Ezért mentem oda. De az 1996–97-es idény második hónapjában kirúgták Howardot, a Leeds tulajdonost váltott, és jött George Graham, akinek nem volt rám szüksége. Kenny Dalglish megkérdezte, van-e kedvem átmenni hozzá Newcastle-be, én pedig igent mondtam. John Barnes is ott volt, és végre a Bajnokok Ligájában is játszhattam. Faustino Asprilla gyönyörű mesterhármast szerzett, amikor megvertük a Barcelonát.”

Rush pályafutása a Sydney Olympicnál tett rövid kalanddal ért véget. „Sosem jártam előtte Ausztráliában: csak három meccsen léptem pályára, de remek élmény volt – mondja. – Az elsőn kettő egyre nyertünk. Akkor, egyszer szereztem gólt rögtön az első pályára lépésem alkalmával.”

Miután egy rövid ideig a csatárok edzője volt a Liverpoolnál, 2004 augusztusában lehetősége nyílt, hogy vezetőedző váljon belőle. Amikor a Chester feljutott a másodosztályba, Stephen Vaughan elhívta Rush-t menedzsernek.

„Gerard Houllier tanácsára fogadtam csak el az állást – mondja. – A tabella alján állt a csapat, de volt egy remek segédedzőm, Mark Aizlewood, és egész jól ment minden. Sokáig veretlenek maradtunk, megválasztottak a Hónap edzőjének is, és a rájátszást tűztük ki célul. Végül azonban eladták a két legjobb játékosomat, Danny Collinst és Kevin Ellisont. Kellett egy csatár, de az elnök csak hümmögött, és nem tett semmit, aztán a tudtom nélkül kirúgta a segédedzőmet. Azt akarta, hogy én azért maradjak, de megmondtam neki, hogy ezek után már csak elvből sem. Nem váltunk el haragban, de mennem kellett.”

Rush nem ült többet kispadra, pedig még az indiai bajnokságból is megkeresték. Azt mondja, két válogatott is érdeklődött már, de inkább elfogadta a teljesítményigazgatói félállást a Walesi Labdarúgó-alapítványnál.

Néhány hónappal az után, hogy 43 évesen otthagyta a chesteri kispadot, majdnem visszatért a pályára. A walesi első osztályban játszó TNS le akarta őt igazolni a Liverpool elleni Bajnokok Ligája-selejtezőre, miután az angol klub Isztambulban megverte a Milant.

„A TNS elnöke régi barátom, és mindene a hírverés – nevet Rush. – Gondolkodtam rajta, mert elképesztő lett volna a Liverpool és Steven Gerrard ellen. De azt mondtam, a TNS fiatal játékosai jobban megérdemlik ezt a lehetőséget, és én csak elfoglalnám valamelyikük helyét.”

A LIVERPOOLNÁL TÖLTÖTT ELSŐ HÉT ÉVE ALATT 144 MÉRKŐZÉSEN SZERZETT GÓLT

Bár nem tért vissza túlkorosan, azért legenda maradt. Chesterben szobrot állítottak a tiszteletére: egy életnagyságú rinocéroszt, rajta Rush felejthetetlen bajuszával.

„Amikor visszavonultam, levágtam a bajuszomat, de bárhová megyek, főleg a Távol-Keleten, mindenütt azt kérdezik, hová lett. Furcsa, hogy sokakban ez maradt meg belőlem. Szimbólum vált belőle.” Rush volt az első labdarúgó, aki szerződött a Nike-val, még 1982-ben. „Kapusok. Van egy rossz hírünk. Nike-ban fog játszani. Jó hír nincs” – szólt a Liverpool csatárának arcképével ékesített reklám.

„Addig az Adidasszal volt szerződésem, de egy barátom, Jim Pearson akkor hagyta ott az Evertont, hogy a Nike-nál dolgozzon – magyarázza Rush. – Én lettem a Nike első szerződéses futballista partnere. Ma is tart a kapcsolat: négy-ötször jártam az oregoni központjukban, dolgoztam Michael Jordannel is, igazi úriember. Van ott egy épület, amelyet róla neveztek el, és van egy, amelyet rólam. A falba vésték a nevemet, mint a Nike első futballistájáét. Egyszer elvittem oda az öt legjobb labdarúgót. Wayne Rooney még nagyon fiatal volt, a Nike legfrissebb szerzeménye. Mia Hamm volt a négyes, Paolo Maldini a hármas, Éric Cantona a kettes, és én voltam az első. Csodálatos érzés volt. Az első Nike Tiempo modellt az én lábamra tervezték: eljöttek hozzám, méretet vettek, aztán elmentek és legyártották. Azóta persze volt másik Tiempo is, de ami a lényeg, hogy az idén a Nike a Liverpoollal kötött szerződést. Erre várok negyven éve!

„Nekem van a legjobb munkám a földkerekségen: járom a világot, és a Liverpoolt népszerűsítem. Most írtam alá egy hároméves szerződést. Először 1980-ban született köztünk megállapodás. Eltelt negyven év, és még mindig nekik dolgozom.”

Nyoma sincs a 18 éves walesi csatár bizonytalanságának. Akkoriban még nem tudhatta, hová vezet az útja, amely a visszavonulása után is folytatódott. Ez vitte annak idején Madridba, arra a bizonyos autópályára, amelyen aztán gyalog sietett a BL-döntőre.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. novemberi számában.)