Szöveg Richard Edwards Fotó Jill Jennings Fordítás Kovács Gergely
Az angol non-league csapatok (a Premier League és az alatta lévő három osztály alatt játszó gárdák – a szerk.) szurkolói és maguk a klubok talán nem is tudják, de északkeleten nagyon sokat köszönhetnek az 59 esztendős (a cikk 2016-ban jelent meg – a szerk.) Mike Raynernek. A 2013–14-es idény kezdetén meghirdették, hogy megbüntetik a Northern League azon csapatait, amelyek nem jelentetnek meg műsorfüzetet. A büntetések 50-től 200 fontig terjedhetnek.
Igen, jól olvasták: a kluboknak muszáj készíteniük saját programfüzetet a hazai mérkőzésekre egészen az angol futball tizedik szintjéig.
„A büntetéseket úgy szabták meg, hogy elég nagyok legyenek ahhoz, hogy a csapatok műsorfüzetet jelentessenek meg – mondja Nick Robinson, a Ryman Football League elnöke, aki három ligáért felel Londonban és délkeleten. – Nincs olyan előírás, amelyet követni kell, de a füzet több kell, hogy legyen, mint egyszerű csapatösszeállítás.”
Így vált Rayner egyszemélyes programfüzetgyárrá, felszerelése alig több mint egy régi fénymásoló, és a munkamorálja rendkívül szigorú. Az emberek pedig nagyon szeretik munkája gyümölcsét.
„A Seaham Red Star tartalékcsapatának a meccsén jártam, és láttam, ahogy a közönség félidőben a programfüzetemet lapozgatja – mondja Rayner. – Nagyon jó érzés, hogy a munkádat tartják a kezükben, miközben olvassák is.”
Seaham Sunderlandtől délre fekszik az északkeleti parton, és illik rá a mondás: arra még a madár sem jár. Az ilyen helyeken a programfüzet éppen annyira része a közösségépítésnek, mint a találkozók előtt elfogyasztott sör.
„Gyakran hívnak bennünket olyan londoni szurkolók, akik minden hétvégén máshova mennek mérkőzésre, miközben kirándulnak is egyet, és az első kérdésük, hogy van-e programfüzetünk, illetve kitűzőnk. Ahol nemleges választ kapnak, oda nem is utaznak el. Más célpontot választanak.”
Rayner azt is elmondja: soha egyetlen meccsfüzetet sem dobott el azóta, hogy 53 éve kilátogatott első mérkőzésére. Azon a héten, amikor felkerestük, öt példánnyal gyarapodott a gyűjteménye, mert ott volt a Thornaby, a Hebburn Town, a Sunderland Ryhope Community Association, a Boldon CA és a Jarrow Roofing mérkőzésén. Profi futballal csak a tévében találkozott abban a hét napban, méghozzá, amikor leült megnézni nagy kedvence, a Middlesbrough meccsét a Charlton ellen a Championshipben. A találkozó azért emlékezetes, mert egy korábbi dühkitörése miatt hiányzott a kispadról Aitor Karanka, a Boro menedzsere, továbbá egy koporsó is volt a Charlton szurkolóinál, hogy így fejezzék ki: mi vár csapatukra, ha marad a jelenlegi tulajdonos. Nem valami szívderítő látvány. A kedd esti csípős szél Seahamben még sosem volt ennyire üdítő hatással.
„A szenvedély, ami egy Ramsbottom United-szurkolóból tör elő, pontosan ugyanolyan intenzitású, mint egy Manchester United-drukkeré. Az, hogy az egyik a Premier League-ben játszik, a másik meg az Evo-Stikben, nem is számít” – érvel John Dee programfüzetgyűjtő és -csereberélő.
Igaza van. Ez a fajta szenvedély teszi annyira karakteressé az angol futballt, és ennek köszönhető, hogy a non-league programfüzetek pont annyira kelendőek, mint Football League-es társaik. Az eBayen is látható, hogy rengeteget árulnak ezek közül, gyakran olyan csapatokét, amelyek létéről az átlag halandó nem is tud.
„A Headington United műsorfüzetei nagyon jól fogynak – magyarázza Dee. – A háború előtti korszakból azonban igen nehéz hozzájuk jutni, mert anno keveset nyomtattak belőlük. A Headington United (az Oxford United őse, 1960-ban változtattak nevet – a szerk.) füzetei nagyon népszerűek. Elég, ha két-három olyan tagot találsz, akik ugyanazt akarják, és máris nagyon magasra szökhet az ár, különösen, ha ritka darabról van szó.” Az eBayen sok példányt kínálnak a Headington United füzeteiből, az áruk általában 50 font.
Nem túl valószínű, hogy Rayner alkotásai is ilyen árig kúsznak majd fel, de ez az egész inkább szól a szenvedélyről, mint a pénzről azok számára, akik részt vesznek előállításukban, vagy egyszerűen csak gyűjtik őket. A kluboknak marketing szempontból persze jelentősek.
„A műsorújság valójában húszoldalas reklámfüzet, és azok, akik megveszik, egy kicsit a klubot is megveszik – állítja Mark Carruthers, a nonleaguedaily.com szerkesztője. – Azok, akik készítik, a legtöbb esetben nem kapnak érte pénzt, viszont a kluboknak fontos bevételt jelentenek, és a szponzorokat is vonzzák. Nem kevés olyan is akad köztük, amelyek kenterbe vernek egyes Football League- és Premier League-füzeteket.”
A kemény munka nem mindig tükröződik az eladásokban. „Esh Winningben (Northern Division másodosztály – a szerk.) jártam mérkőzésen az idény elején, és mindössze egyetlen szurkoló vette meg a műsorfüzetet – mondja Mike Amos, a Northern League elnöke. – Én voltam az. De legalább nem büntették meg a klubot.”
Amos valószínűleg tud egyet s mást a műsorfüzetekről, hiszen előfordul, hogy akár ötven ilyen is landol a postaládájában. „Az összeset elolvasom. A postás gyakran megjegyzi, hogy alig várja már a nyarat.”
A füzetek minősége épp annyira változó, mint az északkeleti vidék időjárása, de ennek ellenére is országszerte gombamód szaporodnak, és a bennük megjelenő anyagok híven tükrözik annak a régiónak a sajátosságait, amelyben íródnak.
„Minden meccsnap előtt igyekszünk kitalálni egy témát – mondja Stuart Fuller, az Isthmian Premier League legalján rostokoló Lewes elnöke. – Nemrégiben egy olyan csapat látogatott hozzánk, amely alulról a második helyen állt éppen, így a két utolsó találkozott egymással. Ezért úgy döntöttünk, hogy a Doors The End című számára építjük fel a programfüzetet, a cikkek is erre reflektáltak. A benne rejlő csapatposzter a zenekar előtt tisztelgett (középen felül – a szerk.), és a képek is rájuk utaltak.
Ez a megoldás olykor nehéz, és kétes kimenetelű, de igyekszünk mindenben mások lenni egy kicsit. Az elmúlt hétvégén összeállítottunk egy nagyobb anyagot abban a témában: hogyan nyerhetnénk meg a bajnokságot. Úgy, ha csak a hét közepén játszanánk. Télen.”
Az, hogy a Lewes csapatposzterekkel népszerűsíti magát, megtetszett a Championshipben játszó és sokkal több lelkes szurkolóval büszkélkedő Burnleynek is.
„Három évvel ezelőtt készült egy poszterünk, amit a Burnley egy az egyben lemásolt – folytatja Fuller. – Akkoriban a Specsavers volt a szponzorunk, és remekül kezdtük az idényt, akárcsak a Burnley. Úgy festett, mint azok a táblák a szemvizsgálatokon, ahol lefele kell haladni. Felülről indultunk egy W-vel, így haladtunk lefele, majd jött a DWW, miközben a betűk piramist rajzoltak ki. Alulra pedig azt írtuk: »Önnek nincs szüksége szemüvegre«. A Burnley egész egyszerűen lemásolta. Nem tudom, miből gondolták, hogy nem vesszük észre, hiszen hatezer szurkolónk követ bennünket a Twitteren, ahová ki is posztoltuk annak idején.”
Altrincham, Fisher Athletic, a Dulwich Hamlet és a Hebburn Town – négy olyan csapat, amelyek szintén használnak posztereket, hogy csapataikat városkájukban népszerűsítsék.
Ha pedig nincs időd posztert készíteni vagy kéthetente megfelelő tartalommal megtölteni a műsorfüzetedet, tedd azt, amit Prescot Cables az elmúlt hónapban: a csapatkapitány és egy 33 éves „felnőtt” kabalaállatnak öltözve kéz a kézben járkálnak, erről fénykép készül, majd ez az egész idilli fotó dupla oldalon jelenik meg a programfüzetben.
A non-league és a Football League meccsfüzeteiből egyaránt eltűnt az a megoldás, hogy az adott számban a múlt heti mérkőzést elemzik, aki ilyesmire számít, az csalódni fog. Erre való a világháló.
Az Isthmian League-ben vitézkedő és a Conference South-ba való feljutásért harcban álló Kingstonian egészen sokat engedett meg magának a rájátszás idején.
„Nagyon élvezzük, végre azt tehetünk, amit akarunk – mondja Jamie Cutteridge, aki rendszeresen publikál a csapat műsorfüzetébe. – Az idény elején írtunk egy meccsbeszámolót az egyik haverommal, miközben ott sem voltunk, épp a moziban ücsörögtünk, és Matt Damon új filmjét, a Marslakót néztük. A beszámoló javarészt a filmről szólt, és arról, hogy miként követtük az eredményt a moziban a telefonunkon.”
A szerzőpáros új pályán indította el a csapat egykori középpályását, Steve Butterworth-t. „Fiktív múltat találtunk ki neki – folytatja Cutteridge. – Ő kissé furcsállotta, de a szurkolók nagyon kajálják, és minden cikkünkben megemlítjük. Igazi üde színfoltja a magazinunknak.”
A füzetekben szinte lehetetlen, alkalomadtán már rémálom a csapatösszeállítás pontos közlése. Erről már Matt Riggs, a Blyth Spartans kiadványának szerkesztője világosít fel bennünket.
„Van egy honlap, amelyet az összes csapat közösen használ, oda már az idény elején feltöltjük a keretünket. De mivel hetente jön és megy egy játékos, szinte lehetetlen rendben tartani az ott megjelenő információt, ahogy a programfüzetekbe is becsúszhatnak hibák. Ha megnézed a kiadványban felsorolt neveket, majd vetsz egy pillantást a pályára, nem sok hasonlóságot találsz. Ez a non-league labdarúgás egyik bája.”
Akad még egy egyedi vonás, amelyet az Isthmian League műsorfüzeteiben figyelhetünk meg. „Nagyon különös, hogy a liga által elhelyezett hirdetések között mindig akad egy női fehérneműt reklámozó is – mondja Cutteridge. – Fogalmam sincs, ezek kinek szólnak. A Kingstonian mérkőzéseire ugyanis nagyon kevés nő látogat ki.”
Rayner a saját, elnyűtt nyomtatóján készült füzetekben bízik a legjobban, és nem lát rá semmi okot, hogy változtasson a manufaktúrajelleget öltő munkamódszeren, még akkor sem, ha egyébként mostanra már nagyon sok megrendelés érkezik.
„Ahhoz, hogy elkészítsek egy füzetet, egyórányi kutatómunkára, majd háromórányi írásra van szükségem – mondja. – Ha nem találok meg minden olyan információt, ami a csapatról kellene, akkor a városról közlök érdekességeket. A Wikipédia a legjobb barátom.
A műsorfüzetek mindig elkelnek, de ha véletlenül mégsem, akkor a londoni meccstúrázók hetekkel később is felvásárolják őket.”
A munka, mondhatni, főállás, ennek ellenére egy nagy köszönöm a jutalma érte a kluboktól, akik az ő füzeteit használják. A szankciók rendszere világos, mint a nap, bár Amos állítja, a valóságban sosem több tíz fontnál. A Northern League szabálykönyve ennél sokkal többel fenyeget, de bárhogy is legyen, Rayner reméli, munkája miatt senkinek sem kell a zsebébe nyúlnia.
„A büntetéseket a liga elnöke szabja ki azokra, akik nem készítik el a füzetüket – magyarázza. – Ha egy klub közli vele, hogy az adott héten nem tudja elkészíteni, mert nincs, aki megcsinálja, ma már azt a választ kapja tőle, hogy de van, az elnök ismer valakit, úgyhogy nincs kifogás” – mondja Rayner.
Hősünk legalább a papírt és a festékpatront ingyen kapja, ez az északkeleti vidék néhány bőkezű klubjának köszönhető. Munkájáért nem is vár pénzt, és úgy látja, mások sem azért csinálják. Minden tekintetben önkéntesekről van szó.
Matt Riggs most végez az egyetemen, emiatt kollégiumba költözött, viszont továbbra is ő szerkeszti a Blyth Spartans műsorfüzetét, méghozzá hertfordshire-i koleszszobájából. Ha elkészül, e-mailben küldi el Derbyshire-be a tördelőnek, majd kinyomtatják, és lehet szállítani.
„Nagyon-nagyon élveztem ezt a munkát mindig is, ennek ellenére azt mondom, az emberek alábecsülik a munka mennyiségét, ami ahhoz kell, hogy egy ilyen újság elkészüljön – mondja. – Igyekeztem sokat javítani a külcsínen, hogy a lehető legjobban nézzen ki a füzet. Biztos, hogy több időt tettem bele, mint amennyit kellett volna, de amúgy is sok mindennel foglalkozunk egy héten, amiért nem kapunk pénzt. Az meg csodálatos fizetség, amikor hazalátogatok, kimegyek a meccsre, és a közönség kezében ott van munkám eredménye.
Ez messze nem a média világa, és nem is arról van szó, mint amikor egy Arsenal vagy Manchester United jellegű csapat saját stábot alkalmaz, hogy a füzetek profin elkészüljenek. De csapdák is lapulnak azoknak, akik már egy nappal mérkőzés előtt kinyomtatják a füzetet.
Volt, hogy a kezembe vettem egy műsorújságot, amelyben az aznapra törölt mérkőzések listája is szerepelt. Ezek között olyan is volt, amit csak röviddel a kezdés előtt töröltek. Úgyhogy a füzetet biztosan egy-két órával a meccs előtt nyomtatták ki.”
A klubok még mindig azzal számolnak, hogy a műsorfüzetek 20-30 százaléka elfogy, jóllehet, az eladott példányok száma csökkent az utóbbi időben, mivel az érdeklődők egyre inkább máshonnan, főként az internetről szerzik be információikat. Ez a futballpiramis minden egyes részére igaz, és muszáj alkalmazkodni hozzá.
„A műsorfüzet még mindig nagyon fontos része a munkánknak – mondja Stuart Fuller. – A közönség a tulajdonosunk, és a világ minden táján vannak tagjaink, így e-példányt is kiadunk, ezeket a mérkőzés alatt tesszük hozzáférhetővé. Megnyithatják, letölthetik, és épp úgy lapozgathatják, mint a papír alapú példányt.”
Blyth-ben saját tévécsatornát is létrehoztak, ez is mutatja, hogyan igyekszik lépést tartani a korral a non-league labdarúgás, és mindent megadni a szurkolóknak.
„A játékosok imádják” – mondja Riggs. Akárcsak a csatorna 555 feliratkozott követője.
Elképzelhető, hogy a jövőben azért jár majd büntetés, ha egy csapat nem közvetíti mérkőzéseit a YouTube-on. Amíg ez el nem következik, addig Rayner és több száz bajtársa fejét leszegve szerkeszt majd a garázsnyomdában.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. májusi számában.)
