Szöveg Paul Brown
A dokumentumfilm egy kissráccal és a bátyjával kezdődik, ahogy a szürke külvárosi sorházak és gáztartályok között áthaladva a meccsre igyekeznek. A srác magas hangon ezt énekeli: „Amikor még kicsi voltam, megkérdeztem anyámat, melyik lesz? Arsenal vagy Spurs? Azt válaszolta:…” A kamerát a stadionra fordítják, hirtelen drukkerek között találjuk magunkat, akik a klub színeibe öltözve, korsóikat a magasba emelve skandálják a választ: „MILL-WALL, MILL-WALL! MILL-WALL!”
Ezerkilencszázhetvenhetet írunk, a Millwall a régi angol másodosztály alján támolyog. A Sex Pistols nemrég adta ki a Never Mind the Bollocks című albumát, az Egyesült Királyságban egyre gyakoribbak az áramszünetek, II. Erzsébet koronázásának huszonötödik évfordulóját ünnepli.
Nagy-Britanniában a harmincas évek óta nem volt ilyen magas a munkanélküliek aránya. Egyre több helyen üti fel a fejét az erőszak: a kocsmákban, az iskolákban, a buszokon. És a stadionokban.
A bulvársajtó persze tombol, a címlapon ott virít a sok felirat: „GYALÁZATOS FUTBALL”, „SZOMBAT ESTI HULIGÁNOK”. A Mirror külön „Erőszak ligája” rovatot indít, ahol a klubokat a drukkerek hevessége alapján sorolják be: a The Mail erre a „Gengszterliga” kifejezést használja.
A huliganizmus jó híranyag, bár nem sok médium törődik a bajok forrásával. És akkor a BBC Panorama című közéleti műsorában, főműsoridőben levetítenek egy dokumentumfilmet, ami évekre meghatározza az utca emberében kialakult képet a focidrukkerekről, különös tekintettel a Millwall szurkolóira.
A szóban forgó műsor 1977. november 14-én került a képernyőre, 20 óra 10 perckor, az aktuális sitcom után, a késő esti műsorsáv előtt. A dokumentumfilm vetítése előtt a bemondó figyelmezteti a nézőket, hogy a következő bevágásban „a televízióban ritkán előforduló nyelvezetet” hallhatnak.
A címe: „F-Troop, Treatment & The Half-Way Line” (vagyis „Az F-osztag, a Kezelő és a Félpálya), a Millwall három, egymás alá rendelt huligánbandájának neve után. A BBC cenzúrázatlan riportja olyan vezérek harci történeteit mondja el, mint Kutya Harry, Bobby, a Farkas vagy Őrült Pat.
A filmet persze elítélik, mondván, hogy a futballhuliganizmust dicsőíti: a bulvársajtó vérszemet kapott. Nyilvánosan bírálja több miniszter, az FA és maga a Millwall, ahol már rég megbánták, hogy beleegyeztek a forgatásba. Azóta is ez a leghírhedtebb focis dokumentumfilm.
„A Millwall nemcsak labdarúgóklub, a Millwall életforma – így a narrátor. – Életforma, ami a bajtársiasságról, az izgalomról és a dicsőségről szól.” Egy olyan sikertelen klubnál azonban, ami ekkoriban az első osztályt sem érte el, „a dicsőségért nem a játékosok, hanem a szurkolók küzdenek”.
„Sose jutunk feljebb a másod- vagy harmadosztálynál – említi az egyik kék-fehér sálas drukker. – De egész Angliában rettegnek tőlünk.”
„Ha nem lennék millwallos, be sem mernék lépni a stadionba – mondja a korábban említett Kutya Harry. – Tele van kib…szott őrültekkel.”
Harry az F-osztag, a legrangosabb huligánbanda egyik vezéregyénisége. Ők azok az „igazi ketyósok”, akik szándékosan keresik a bajt. Segédosztaguk, a Kezelő tagjait gyakran látni orvosi maszkban: ők maguk sosem keresik a balhét, de mindig ott vannak, ha mégis kitör. Az utánpótlást a harmadik banda, a Félpálya jelenti: a fiatalabb szurkolók ugyanis itt gyülekeznek a meccsek alatt. „Ha az ellenfél hergeléséről van szó – halljuk a kommentárt –, a fiatalok a felnőtteket utánozzák.”
A felvételen látható, ahogy a Charltonba érkező csupán tucatnyi F-osztagos nekimegy kétezer Tottenham-drukkernek, a „bevallottan dilis” Harry pedig egymaga esik neki a teljes Bristol Rovers-lelátónak. A többi, hetvenes évek-frizurás, garbós, szakadt farmeros srác éppen az erőszak szükségességéről vitázik.
„A foci nem erről szól!” – érvel egy drukker a Crown and Anchor (Korona és Horgony) kocsmában.
„Manapság már erről szól” – válaszolja egy társa.
„Egy jó focimeccs, egy jó bunyó, egy jó piálás – mondja Kutya Harry. – A Millwall erről szól.”
David Taylor, a film riportere több hetet töltött a Millwall-drukkerekkel: követte őket a lelátóra, a kocsmákba és az otthonukba is, hogy megértse, mi mozgatja őket. „Akkoriban mindenki a kezét tördelte a futballhuliganizmus miatt – magyarázza Taylor. – Ám mintha senkit sem érdekelt volna, miért viselkednek így ezek a srácok, úgyhogy szombatonként kijártam a londoni meccsekre, és beálltam a lelátókra, a kemény magba. Elmentem a West Ham, az Arsenal, a Spurs, a Chelsea és a Charlton meccseire, és megkérdeztem, kik a legdurvábbak: mind a Millwallt mondták. Ezért kértük fel őket a riportra. Meglepett, amikor beleegyeztek.”
A Millwall balhéinak története egészen 1906-ig nyúlik vissza: akkor a West Ham drukkereivel kaptak össze egy tétmérkőzésen. A klubnak többször kellett zárt kapuk mögött játszania a ’20-astól az ’50-es esztendőkig, és a ’60-as, ’70-es években is gyakoriak voltak a betörések a pályára, a durva összecsapások, sőt a bírókat vagy az ellenfél játékosait érő támadások. A Brentford ellen 1965 novemberében egy Millwall-drukker a pályára dobott egy hatástalanított kézigránátot.
Ahogy a szurkolók egyre nagyobb számban kezdtek kijárni az idegenben játszott meccsekre, nem csak a Millwallnál jelentkeztek gondok a huligánokkal. Ekkoriban ütötte fel fejét a Manchester Unitednál a Vörös Hadsereg, a West Ham és a Chelsea pedig szintén kiállította a maga kemény magját ICF (Inter City Firm – Belvárosi Egylet) és Headhunters (Fejvadászok) néven. Néhány héttel a Millwall-riport leadása előtt a Unitedot ideiglenesen kizárták a Kupagyőztesek Európa-kupájából a Saint-Étienne-ben történt rendbontás miatt.
Az országszerte vetített dokumentumfilm után a Millwall rajongói célponttá váltak a többi drukkeregylet számára, akiket irritált a tv-ben szereplő szurkolók fennhéjázása.
„Mi vagyunk a legjobb drukkerek az országban – mondja az egyik Millwall-függő a felvételen. – És bárhová elmegyünk. És ha valaki idejön, akkor megkapja. Ezt most megmondom.” Bobby, a Farkas veszi át a szót: „Ha valaki beszól, hát én is beszólok. Jöjjenek csak ide az északiak. Évek óta ennek a klubnak szurkolok, érted? Évek óta. És nem fogom eltűrni, hogy valami koszos északi leköpjön. Köpjön csak le, bele is állítok egy kib…szott korsót a fejébe.”
DOKUMENTUMFILMEK A HULIGÁNOKRÓL. Nem csak a Millwall verekedéseit vették filmre.
HOOLIGAN 1985. A Thames Television filmjében Ian Stuttard rendező alámerül a West Ham kemény magjába, ahol megismerkedhetünk egyik vezérükkel, Cass Pennanttal.
MACINTYRE UNDERCOVER 1999. Donal MacIntyre, az ír riporter Chelsea-tetoválást varrat magára, hogy bejusson a Kékek hírhedten erőszakos kemény magja, a Fejvadászok sorai közé.
PANORAMA: ENGLAND’S SHAME 2000. A BBC kamerái elkísérik a válogatott drukkereit Belgiumba: az ominózus brüsszeli és charleroi-i zavargások után az UEFA kizárással fenyegette az angolokat.
THE REAL FOOTBALL FACTORIES 2006. Danny Dyer a lelátók sűrűjében forgat az egykori Chelsea-huligán Jason Marrinerrel és az F-osztagos Ginger Bobbal.
A film hemzseg az erőszaktól és a cenzúrázatlan trágárságtól, ami nagy fejtörést okozott a BBC-nek és Taylornak. „Emlékszem, órákat ültünk a vágóteremben Bill Cottonnal, a BBC1 szerkesztőjével. A csúnya szavakon alkudoztunk: kivágtam három k…rvát, de cserébe megtarthattam a legtöbb b…zmeget. Azzal érveltem, hogy ha túl sokat változtatunk a nyelvezeten, akkor a műsor hitelességén esik csorba.”
A dokumentumfilm egyik leghitelesebb szála a 21 éves Billy Plummerrel készített interjú volt. A Taylorral beszélgető, vörös üstökű, hatalmas szemüveget viselő fiatalember az édesanyjával él: történetében megemlíti erőszakos édesapját és börtönbe zárt nevelőapját. Tizenhárom évesen hagyta ott az iskolát, azóta alkalmi munkákból él, és nagyon is tisztában van azzal, milyen korlátozottak a lehetőségei. „Nem volt rá lehetőségem, hogy valóra váltsam az álmaim. Ha lenne is tehetségem bármire, már nem tudom, mi az.”
Plummer szerint az erőszak abból származik, hogy a foci az összecsapásról szól. „Ott van az a sok tahó, akik beszólnak a meccseken – mondja a riportban. – Nekiállnak gúnydalokat kántálni, és akkor az ember elveszti a fejét.” És nem lehet az ilyesmit csak úgy figyelmen kívül hagyni. „Még a végén gyávának néznek.”
Nem csak az erőszak fontos. Egy ilyen kilátástalan helyzetben élő, nehéz körülmények között felnövő srácnak megváltás a hovatartozás és a bajtársiasság élménye. „Amíg van annyi pénzem, hogy kimenjek a meccsre, addig nincs gond” – említi Plummer.
„Sz…r csapat. Még az első osztályba sem jutottunk fel. A szurkolás a lényeg. A haverokkal vagy, akikre számíthatsz. Nekik sincs semmijük, csak a hírnevük. Az pedig mindig is megvolt.”
A dokumentumfilm megértő hangneme nagy felháborodást keltett. Denis Howell, az akkori sportminiszter és egykori labdarúgóbíró súlyos aggodalmát fejezte ki: felelőtlenségnek tartotta a film elkészítését, ami „már-már az erőszakra buzdít”.
Az Angol Labdarúgó-szövetség is elítélte a filmet: egyetértettek abban, hogy „csak serkenti a probléma elharapódzását”. A Millwall szerint a film „szélsőségesen túlzó és sértő”, állítva, hogy a klub csaknem tízezres szurkolótáborából legfeljebb kétszázan tartoznak a huligánok közé.
Az adást követő hónapban ez a kisebbség nagy bajt okozott a Spurs elleni mérkőzésen. Az 1978. márciusi, Ipswich elleni 6–1-es FA-kupa-vereség utáni zavargásokat követően a sajtó vért akart. A meccs után az Ipswich Town edzője, Bobby Robson meglepően kemény nyilatkozatot tett a huligánokról: „Elő kellene kapni a lángszórókat, és megperzselni a mocskokat”.
A Millwall-huligánok leghírhedtebb esete az 1985-ös lutoni zavargás volt, ami után Margaret Thatcher miniszterelnök a szurkolói igazolvány bevezetésével fenyegette meg a drukkereket. De az erőszak nem ért véget.
A Birmingham elleni vesztes pótselejtező után 2002-ben 900 Millwall-drukker esett neki a stadion körüli utcáknak. A Millwall a Wembleyben is jelenetet rendezett 2013-ban, miután kikaptak a Wigantől az FA-kupa elődöntőjében. Januárban az Evertonnál jártak, és már a meccs előtt összecsaptak az ellenfél szurkolóival. A mérkőzésről készített felvételeken hallatszik, ahogy a Millwall-drukkerek egy része rasszista hangvételű sorokat skandál.
A klub megfeszített erővel dolgozik azon, hogy a huliganizmus többé ne feketítse be a nevüket. Az 1977-es riportban is kiemelik, milyen fontos számukra a jó kapcsolat a szurkolói közösséggel. Ezt a munkát a mai napig végzik. A Millwall Közösségi Alapítvány és a szurkolók klubja jelentős szociális munkát végez a környéken. Kétezer-tizenhétben elnyerték az EFL Családbarát Klub-díját, 2018-ban pedig ötödjére kapták meg a Kiemelkedően Családbarát díjat. A rossz hírnevet azonban nem ilyen könnyű lemosni.
Sok szurkoló úgy érzi, a Panorama-riport szándékosan megalázta a Millwallt, és emiatt rengeteget kellett szenvednie a klubnak az elmúlt évtizedekben.
Akik személyesen ismerik a megkérdezetteket, azok később elmondták, hogyan hatott a film az egyes szurkolók életére. Többen is célpontjaivá váltak az ellenfél drukkereinek, és sok verést kaptak emiatt. Ketten közülük azóta a labdarúgástól független, ám tragikus körülmények között elhunytak. A harmincadik évfordulóra, vagyis 2007-re tervezett folytatást, mely újból megszólaltatta volna az akkori szereplőket, végül „halálesetekre, betegségre és elutasításra” hivatkozva lemondta a BBC.
Taylor tagadja, hogy hátsó szándék vezérelte volna a riport elkészítésében. Véleménye szerint a dokumentumfilm sikeresen napvilágra hozta a huliganizmus problémáját, ami után a hivatalos szervek kénytelenek voltak azt komolyan venni.
BOBBY ROBSON: „ELŐ KELLENE KAPNI A LÁNGSZÓRÓKAT, ÉS MEGPERZSELNI A MOCSKOKAT”
„Évekkel később a Leicesteri Egyetem futballkutató-részlegében forgattunk” – említi. Itt végeztek először mélyreható kutatásokat a huliganizmus hátteréről. „Azt mondták, a mi műsorunk miatt vágtak bele a munkába, úgyhogy talán mégis sikerült elérnünk valamit.”
A Millwall báját a mai napig az adja, hogy még midig a munkások klubja, és hiába veszik körül a neves klubok, őket nem érintik a nagy televíziós pénzek: legfőbb céljuk saját kézben tartani a londoni stadiont.
Így vagy úgy, az 1977-es dokumentumfilm sokat formált a gyűlölt-imádott Millwall képén, szurkolói pedig megtanultak azonosulni leghíresebb himnuszuk refrénjével: „Senki sem szeret minket, de ez minket nem érdekel”.
PESTEN PÓRUL JÁRTAK
A Millwall 2004. szeptember 30-án Budapesten is járt, amikor vesztes párharcot vívott a Ferencvárossal (az idegenbeli 1–1 után az Üllői úti visszavágón 3–1) az UEFA-kupában. A pályán kívül sem volt eseménytelen az összecsapás, két angol szurkolót megkéseltek, mindketten az intenzív osztályra kerültek, összesen tizenkét magyar és angol futballhuligán ellen indult eljárás verekedés és randalírozás kapcsán.
Először délután a Vörösmarty téren feszültek egymásnak a felek, körülbelül harminc angol, illetve magyar szurkoló szólalkozott össze a téren, majd italos palackokkal dobálták egymást. A városban további hárman könnyebben megsérültek, ketten a Bécsi útnál, egy személy pedig a Ferenciek terén.
A meccsen a Fradi-tábor folyamatosan huhogta a vendégek színesbőrű játékosait, akik közül volt olyan, aki mezcserénél a földre dobta a Szűcs Lajos kapustól kapott mezt.
A szörnyülködő Daily Mirror szerint „a lerobbant stadion és a szurkolók az angol futball régi, csúnya napjait idézték fel”.
PAUL BROWN rendszeresen ír a FourFourTwo- nak; a Savage Enthusiasm – A History of Football Fans című könyv szerzője
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. augusztusi lapszámában.)
