Szöveg Gary Parkinson Kiegészítő interjúk Chris Flanagan, Andy Greeves, Richard Edwards
Abban az esetben, ha évtizedeken át ünnepelt hollywoodi színész vagy, nem könnyű elvállalni egy epizódszerepet valamelyik nagyszabású filmben. Az Agüeroooooooo-eset előfutára játszódott le 1989. május 26-án, Agüero első születésnapja előtt egy héttel az Anfielden, amikor az Arsenal 2–0-ra nyert, és ezzel bajnok lett. Ez a mozzanat ihlette Nick Hornby Fociláz című könyvét és annak filmes feldolgozását. A Liverpool azonban nem számolt ezzel forgatókönyvvel.
Ezúttal az esélyesebb csapat magáénak tudhatta a közvélemény szimpátiáját: mindenki arra számított, hogy a Liverpool nyeri meg a bajnokságot, és ezzel tesz egy lépést, hogy feldolgozza a hat héttel korábban történt szörnyű Hillsborough-katasztrófát. George Graham Arsenalja azonban nem foglalkozott a történet lelki részével, és Michael Thomas hosszabbításban szerzett gólja azt jelentette, hogy a londoni csapat jobb gólkülönbséggel megnyerte a bajnokságot.
„Az öltözőben nem akadt, aki képes lett volna felfogni a kudarcot” – mondta el a FourFourTwo-nak Ray Houghton, a Liverpool korábbi középpályása.
„Tragikus hangulat uralkodott – teszi hozzá a jobbhátvéd Barry Venison. – Nem is értettük még, hogy mi történt. Hangzottak el erős szavak, többen is kiabáltak.”
A megelőző 13 évben a klub kilenc bajnoki címet hódított el. A menedzser Kenny Dalglish, illetve Alan Hansen csapatkapitány ebből hétszer ott volt. Az edzői stáb más tagjai, például Roy Evans és Ronnie Moran már évtizedek óta. Ők képesek voltak hosszú távon szemlélni az eseményeket. „Nehéz este volt – idézi fel John Barnes. – Másnapra azonban túltettük magunkat rajta, és vártuk, hogy menjünk tovább.”
Tekintettel arra, hogy az Everton lett a bajnok 1985-ben és 1987-ben, a serleg 1981 óta a városban volt. (Huszonhárom évvel később valami hasonló történt, amikor a városi rivális City helyet követelt magának a Manchester United és a Chelsea nyolc éve tartó sikertörténetében.)
„Teljesen egyértelmű volt, hogy a csapatban megvan minden a sikerhez, a játékosok mentalitása pedig minden tekintetben rendben volt – állapítja meg Houghton. – Mindenki úgy tekintett magára, hogy ő a legjobb.”
„A Liverpool nem volt más, mint egy hatalmas nyerő gépezet – teszi hozzá Venison. – Sohasem mondta ki sem Dalglish, sem a futballisták, hogy meglesz a bajnoki cím, de mindig mindenki erre vágyott.”
Az Anfield 1989-ben hasonlóan félelmetes volt, mint manapság, viszont egészen másképp nézett ki. Mivel a Taylor-jelentés csak 1990 januárjában készült el teljes terjedelmében, a régi Kop még használatban volt. Az Anfield Road Standet csak 1998- ban újították fel, a Main Stand pedig – bár 1973-ban új székek lettek – 1906-ban épült. Ebben volt a Boot Room, az egykori cipőszertár, ahol Bill Shankly rendezte be a főhadiszállását, majd később Bob Paisley, Joe Fagan, Ronnie Moran, Roy Evans és még néhány más edző is itt hozta meg a legfontosabb stratégiai döntéseket egy-egy ital mellett. Fagan 1985-ben köszönt le, ekkor lett játékos-edző Dalglish-ból.
Igazi kis Napóleon volt futballcipőben, de ennek köszönhette a csapat, hogy az első idényében bajnok is lett, és a kupát is megnyerte. A második azonban trófea nélkül zárult, ilyen 12 évvel korábban fordult elő. Ian Rush Olaszországba távozott, Dalglish saját játékos-pályafutása véget ért, de megszerezte a csapatnak John Aldridge-et, John Barnest és Peter Beardsleyt, akik később felszántották a First Divisiont. Rush egy év múlva visszatért, és két gólt szerzett az 1989-es, megnyert FA-kupa-döntőben. Ekkor következett a dicstelen mérkőzés az Arsenal ellen, és ahogy Venison megállapította: „még ha meg is nyered az FA-kupát, de nincs meg mellé a bajnoki cím, az hatalmas csalódást jelent”.
A CHELSEA MENEDZSERE SZERINT A LIVERPOOL AZ 1990-ES VB-T IS MEGNYERHETTE VOLNA
A legnagyobb kihívást azonban az jelentette, hogy találjanak a nyáron valakit a 34 éves Hansen helyére. Végül Glenn Hysént vásárolta meg a klub a Fiorentinából 600 ezer fontért.
A Liverpoolnak jól ment a szekér a korábbi években, ezért forradalomra nem volt szükség, csak egyenletes fejlődésre. A csapat nem fiatalokból állt, de nem is volt túlkoros, a Hansen, Hysén pároson kívül Beardsley volt az egyetlen rendszeres kezdő, aki betöltötte a 28. életévét. Bruce Grobbelaar a tizedik, Rush a kilencedik, Hansen a 13., Ronnie Whelan a tizenegyedik idényét töltötte a csapatban.
A Liverpool és az Arsenal hamarosan ismét találkozott a Wembleyben a nemzetközi Makita-torna keretében. Ezt a mérkőzést 1–0-ra nyerte az Arsenal, de két héttel később már ugyanott a Liverpool emelte a magasba az angol Szuperkupát. A Liverpool csak egyet lőtt ugyan, de sokkal többet is szerezhetett volna, és úgy tűnt, ennek a csapatnak képtelenség gólt lőni. Összehasonlításképpen: az Arsenal elcsigázott volt, és az új idény nyitó meccsét 4–1-re vesztette el az Old Traffordon. A Liverpool viszont 3–1-re verte meg a Manchester Cityt, és Rob Hughes így írt a Sunday Timesban: „Vajon korai-e kijelenteni, hogy a nyári szünet véget ért, és a bajnoki serleg ismét visszatér oda, ahol tizenhétből tizenkét alkalommal időzött az elmúlt két évtizedben? Nem az.”
John Barnes szerezte az első gólt abban az idényben, amely számára egészen kimagaslóan sikerült, a bajnokikon huszonkétszer talált a hálóba, az összes meccset tekintve pedig huszonnyolcszor. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy a klubjában elhagyhatta a balszélső posztját, és sokkal többet szerepelt olyan helyeken, ahol korábban Dalglish focizott, és gyakran nyomult be olyan résekbe, amelyeket a védelem Rush-tól való félelmében „kreált”. Ő maga így beszélt erről a FourFourTwo-nak: „Egy kicsit Dwight Yorke és Andy Cole ténykedéséhez hasonlítanám. Yorke több gólt szerzett egy idényben, mint Cole, mégis az utóbbi volt a kilences mezt viselő gólszerző. Abban az idényben én is többet szereztem, mint Rush, de mindig is ő volt a középcsatár.”
A hét közepén ismét Barnes szerezte az első gólt a Villa Parkban, ahol korábbi watfordos edzője, Graham Taylor kíváncsian vetette be ellene a 21 éves, hatodik osztálybeli Alvechurch-ből érkezett Andy Comynt. David Plattnek köszönhetően a mérkőzés 1–1-re végződött, és a Liverpool vesszőfutása a Luton Town műfüves pályáján is folytatódott.
Ezt követően szünet következett, amelyet az FA azért rendelt el, hogy adjon egy kis pihenőt a Svédország ellen kötelezően megnyerendő világbajnoki selejtező előtt, és a Liverpool a hét közepén sem lépett pályára a hazai bajnokságban, mert erre az időpontra lekötött egy barátságos mérkőzést a Real Madrid ellen. Ennek a találkozónak a pikantériáját az adta, hogy a programfüzet címlapján úgy említették a Liverpoolt, mint Campeon de Inglaterrát, azaz az angol bajnokot.
Ettől még a vendégek kikaptak, majd következett a svédek elleni találkozó, ahol Hysén csapata ismét 0–0-s döntetlen játszott Anglia ellen, de a meccs legemlékezetesebb momentuma Terry Butcher csurom véres meze maradt. Ezt követően a Liverpool végre nyerni tudott, a Derby Countyt kalapálta el 3–0-ra. Ez után nem várt győzelem következett.
A frissen feljutó Crystal Palace ellen bármekkora arányú győzelem elég lett volna, hogy a Liverpool a meglepetésre élen álló Millwall elé kerüljön, de arra senki sem számított, hogy az eredmény 9–0 lesz. „Nem tartottuk reálisnak, azt mondtuk, hogy ez így túl egyszerű – mondta Steve Nicol az FFT-nek. – Aznap halálosak voltunk, akár tizenöt nulla is lehetett volna a vége.”
„A Liverpool néha nagyon kegyetlen volt – állítja napjainkban Houghton. – Néha elég volt az egy null is, máskor ízekre szedtük az ellenfelet. A Crystal Palace ellen nyolc különböző ember talált be a kapuba, ez is érzékelteti, mekkora erő lapult a csapatban, és hogy a gólok a pálya bármely részéről születhettek.”
Amikor 5–0 volt az állás, a Liverpool tizenegyeshez jutott. Jó eséllyel Barnes lőtte volna, de a 31. életévéhez közeledő John Aldridge-et Dalglish akkor már eladta a Real Sociedadnak. Ezen a játékos maga is megdöbbent. „Hatvanhárom gólt szereztem száznégy mérkőzésen, mégis úgy döntött, hogy megválik tőlem” – nyilatkozta később az FFT-nek. Mindenesetre Dalglish behozta, hogy első labdaérintéséből értékesítse a büntetőt. Amikor lefújták a mérkőzést, bedobta a mezét és a cipőjét a Kop közönsége közé. „Be kell vallanom, elmorzsoltam néhány könnycseppet a szememben.”
Négy nappal ez után a Liverpool gól nélküli döntetlent játszott a Norwich Cityvel, és ezzel a városi rivális Everton lépett a tabella első helyére. De ezt a csorbát is sikerült kiköszörülni egy héttel később a két csapat derbijén. Aznap a Manchester City 5–1-re semmisítette meg a Manchester Unitedot
a Maine Roadon, a Liverpool azonban sokkal visszafogottabb volt a Goodison Park-i vendégségben, és 2–1-re győzött.
Két héttel később a Liverpool a Wimbledonhoz látogatott vendégségbe. A 2–1-re megnyert meccs mindkét gólját Barnes készítette elő. „Nem számított, ki hogyan szeretett volna játszani a Liverpool ellen, a csapat minden kihívásra készen állt – fejtegeti Houghton. – Mindenkit lefocizott, aki megpróbálta megállítani.”
Azután viszont fordult a kocka. A Southampton és soraiban a fiatal Matt Le Tissier (21), Rod Wallace (20) és Alan Shearer (19) 4–1-re nyert odahaza. Ez volt a Liverpool második veresége az új idényben, a következő azonban sokkal gyorsabban jött, a Ligakupában a Highburyben. Aztán az idény első élő tv-közvetítésében, október 29-én, a csapat megverte a Tottenhamet, de utána rögtön kikapott 1–0-ra a Coventry Citytől (Dalglish őrjöngött: „Nem fogadom el, nem egyeztethető össze a klub színvonalával!”), majd 3–2-re a QPR-tól. Ötből négy mérkőzés elment.
Eközben mindenütt ingott a régi világrend. Aznap éjjel, amikor a Liverpool kikapott az Arsenaltól, lemondott Nigel Lawson pénzügyminiszter, és ebbe Margaret Thatcher is belebukott. Két nappal azelőtt, hogy a QPR-tól szenvedett el vereséget, ledőlt a berlini fal. Megingott a thatcherizmus, enyhült a hidegháború, és véget ért a Liverpool dominanciája.
A Millwallt is sikerült legyőznie 2–1-re idegenben, de a következő két mérkőzésen már a démonaival kellett szembenéznie. November végén a televízió is közvetítette az Arsenal elleni, Anfielden játszott mérkőzést, amelyet a házigazda 2–1-re nyert meg.
A következő hét közepén még ennél is nehezebb feladat várt rá, elkerülhetetlenül vissza kellett térnie a Hillsborough-ra. A Nottingham elleni FA-kupa elődöntő 95 áldozatára – 1993-ban ez a szám 96-ra nőtt, miután a négy éven át kómában fekvő Anthony Bland is meghalt – a Leppings Lane Terrace székeire helyezett koszorúkkal emlékeztek. „Olyan helyzet volt, amelyen szerettünk volna minél hamarabb túllenni” – idézi fel Houghton.
Dalglish a Sheffield elleni mérkőzés minden percét gyűlölte. Számtalan temetésen volt ott személyesen, és mélyen átérezte a közösségre telepedő gyászt, emiatt ezt az estét „nagyon nehéznek és stresszesnek” találta. „Szerettünk volna a lehető leggyorsabban be-, majd kijutni” – tette hozzá. A tágabb kontextusban nézve nem is igazán számított a 2–0-s vereség. „Teljesítettük a kötelességünket, elfogadtuk, hogy kikaptunk, és gyorsan elhúztunk haza.”
A pszichológiai nyomást jelentő összecsapást követően a Liverpool húsz mérkőzésen át veretlen maradt. Igaz, ebből nyolc döntetlen lett, de a gépezet őrölt tovább.
„Az állhatatosságunk a mentalitásunkból fakadt – mondja Barnes. – Ismerünk olyan csapatokat, amelyek remekül játszanak, de nem elég állhatatosak, és emiatt bizonyos mérkőzéseken mégsem teljesítenek jól. Szórják a gólokat, kiválóak, aztán egyszer csak nem is megy olyan jól a következő mérkőzéseken.”
A Liverpool egyértelművé tette, hogy igényt tart a trónra. A csapat 4–1-re nyert a Maine Roadon, majd a Vörösök tíz egymást követő mérkőzésre álltak ki mindig más kezdő tizeneggyel, hátrányból egyenlítettek a trónkövetelő Aston Villa ellen, így lett 1–1 a találkozó, majd 5–2-re semmisítették meg a rivális Chelsea-t a Stamford Bridge-en. Az ellenfél menedzsere, Bobby Campbell azt mondta, hogy a Liverpool esélyes lehetne a soron következő olaszországi világbajnokságon.
Azért nem mindenkit sikerült elsöpörni. A Manchester United a nyolcvanas évek folyamán problémás látogató volt az Anfielden, és a 0–0-s döntetlen akár rosszabb is lehetett volna. A Liverpool négy ponttal vezetett az évtized fordulóján, de következett két FA-kupa-mérkőzés a Swansea City és a Norwich ellen, mindkettőnek újrajátszás lett a folytatása. A bajnokság döntetlent hozott a Nottingham Forest és a Luton ellen, így februárban új csapat jelent meg a tabella első helyén, élén egy ismerős vezetővel.
Az 1982–83-as idényben Graham Taylor már sikeresen vezényelte a második helyre, a Liverpool mögé a Watfordot. Most valami hasonlót művelt az Aston Villával, ahol ismét erős csapatot rakott össze tapasztalt idősebbekből (Paul McGrath, Gordon Cowans) és ismeretlen fiatalokból (David Platt, Tony Daley). A karácsony és február között a Villa hét bajnoki mérkőzést nyert meg sorozatban, bár ez Houghtont nem különösebben érdekelte. „A Liverpool sohasem gondolkodott a riválisain, mindig csak azt néztük, hogy mi mire vagyunk képesek. Ha hoztuk az eredményt, nem kellett mások miatt aggódnunk.”
A két csapat végül márciusban cserélt helyet. A Liverpool nyert az Old Traffordon Barnes góljával és Whelan bizarr, 25 méteres öngóljával, de kikapott a Tottenham otthonában három nappal később.
Miközben London a Margaret Thatcher által bevezetni kívánt új helyi adó elleni lázongások miatt volt zajos, a manchesteri Strangeways börtön lakói pedig három héten át lázadtak, a Villa végig botladozott. Három mérkőzésből mindössze egy pontot gyűjtött, ezért a Liverpool sima győzelme a Southampton és a Wimbledon ellen meghozta az első helyet, ugyanakkor a csapatra újabb kihívás, az FA-kupa elődöntője várt a Crystal Palace ellen.
Miután az Anfielden megsemmisítette az ellenfelet, Dalglish szimpatikusat lépett, mivel levelet írt Steve Coppellnek, amelyben reményét fejezte ki, hogy a rá nézve szörnyű eredmény ellenére is sikeres lesz az idény további részében. Ez valóra is vált, a Palace kikecmergett a kieső zónából, amit nagyban köszönhetett a középhátvéd Andy Thornnak és Anglia első egymillió fontot érő kapusának, Nigel Martynnak. A visszavágó előtt minden jel arra mutatott, hogy a tabellán az első helyen álló Liverpool megnyeri a bajnokságot és a kupát is. Csakhogy a 15. helyen tanyázó Crystal Palace úgy döntött, hogy ehhez neki is lesz néhány szava.
Houghton így indokolt: „Ha jól elverünk valakit, az még inkább eltökélt lesz, hogy a következő alkalommal visszavágjon”.
A Palace amiből csak lehetett, erőt merített. Hivatkoztak a verhetetlen Mike Tysonra, akit váratlanul kiütött a sokkal esélytelenebb Buster Douglas. Útban a Villa Park felé a Liverpool stábjának egyik tagja kiszúrt egy feliratot, amelyen ez állt: „Istennel bármi lehetséges”. A félidőben a vendégek vezettek, de Mark Bright a 46. percben kiegyenlített, majd Gary O’Reilly találatával a Palace átvette a vezetést. McMahonnak és Barnesnak köszönhetően a Liverpool kiegyenlített, majd ismét vezetett, de Andy Gray a ráadás perceiben 3–3-ra hozta az eredményt.
„Nem kevés fontos játékosunk volt sérült aznap – mondja Houghton. – Félidőben le kellett volna mennem, mivel én is sérüléssel bajlódtam, de Staunton Rush helyett állt be, mert ő is problémákkal küszködött.”
Ezzel ellentétben a Crystal Palace, amelynek átlagéletkora 25 év volt szemben a Liverpool 29-ével, harapni akart. Steve Coppell ezekkel a szavakkal küldte pályára a csapatát: „Eljött a ti időtök. Fittebbek, fiatalabbak és éhesebbek vagytok.” A győztes gólt Alan Pardew bólintotta a kapuba, a Palace így állt bosszút a 9–0- ért. Dalglish később így beszélt a leveléről: „Nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt”.
Három nappal az elődöntőt követően a Liverpool visszatért a Selhurst Parkba, és a stadion társbérlője, a Charlton Athletic ellen lépett pályára. Az izraeli kölcsöncsatár, Ronny Rosenthal mesterhármassal ünnepelte meg, hogy először lehetett kezdő, később pedig betalált odahaza a Forest hálójába, és megfordította az Arsenal elleni mérkőzést is idegenben. Az utóbbin a házigazda volt az erősebb csapat, de a győzelem miatt mégis kipottyant a londoniak kezéből a serleg. „Tudtuk, hogy meglesz” – emlékezett Mölby, de ehhez az is kellett, hogy a Villa kikapott az Old Traffordon.
Rosenthal ötödik gólja nyitotta a sort a Chelsea felett aratott 4–1-es siker során. A QPR-t 2–1-re győzte le a Liverpool, míg a Villa döntetlent játszott otthon a Norwich ellen.
„Nem mondanám, hogy ragyogó idény volt – mondja Mölby. – Szerintem senki sincs, aki visszatekint, és azt állítja, hogy briliánsan játszottunk, ahogy azt az 1985–86-os vagy az 1987–88-as csapattal kapcsolatban említették.” Hat évvel korábban a csapat 0–0-s döntetlennel lett bajnok a Notts County otthonában, akkor Graeme Souness ezt mondta: „A saját szintünk szerint talán nem érdemeltük meg a győzelmet, de mindenki másé szerint igen”.
Grobbelaar bedobta a medencébe az edzőjét, de Dalglishnak saját elképzelése is volt arról, hogy hogyan ünnepeljen. Annak alkalmából, hogy a Liverpool hét közben otthon legyőzte a Derbyt, saját magát is odaültette a kispadra. Harminckilenc éves volt ekkor. „Életemben először és utoljára kihasználtam a rangomat” – mondta az esetről később. Az utolsó 20 percre be is állt, ezzel 502. alkalommal, egyben utoljára lépett pályára a Liverpoolban. Aznap tizennyolcadszor lett bajnok a csapat.
Nem csaptak túl nagy ünnepséget. „Az érmeket egy nagy kartondobozban hozták be, Ronnie Moran letette az orvosi ágyra – idézi fel Houghton. – Körbement, és megkérdezte, ki mennyit játszott az idény során. Aki eleget, annak dobott egyet.”
„Moran és Roy Evans világossá tették, hogy semmi sem változott a hozzáállásunkban – mondja Venison. – Megkaptam, és máris azt hallottam, hogy »Gyerünk, okostojások, a következő idényre koncentráljatok, ennek vége«”.
Houghton hozzáteszi: „Azt sugallták, hogy gyorsan tegyük be a vitrinbe, és azzal foglalkozzunk, ami előttünk áll. Kegyetlenek voltak.” A klub még csak egy nyitott tetejű buszos ünneplést sem szervezett.
A Liverpool visszaszerezte az uralmat, de az nem tartott sokáig. Dalglish saját elmondása szerint is megfáradt, és a nyáron már majdnem lemondott. Ez végül 1991 februárjában következett be.
Egy időre Alan Hansent vetették be, őt áprilisban Graeme Souness követte. „Souness teljes mértékben meg akarta változtatni a klubot, méghozzá tegnapra – mondja Venison. – Számos drámai újítást vezetett be hirtelen.”
Nem messze onnan a Manchester United menedzsere, Alex Ferguson is hasonlóképpen népszerűtlenül kezdte működését. Viszont egy hónappal azt követően, hogy Souness munkába állt, és egy évvel az után, hogy a United legyőzte a Crystal Palace-t az FA-kupa döntőjében, Ferguson KEK-et nyert a csapatával.
A futballtörténelem egy része 1993-ban véget ért azzal, hogy az Anfielden álló Main Stand felújítása miatt le kellett bontani a Boot Roomot, hogy helyet kapjon valahol az új sajtószoba. Az újságírók azonban nem sokáig hallgatták ott Souness sajtótájékoztatóit, ugyanis 1994 januárjában lemondott. Roy Evans követte: új arc a régi gárdából. Vele ugyan Ligakupát nyert a csapat, de a bajnoki aranyérem csodás élményére még egy kicsit várni kell.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. áprilisi lapszámában.)
