Ezt az Allianzban nem tudnánk megcsinálni, igaz, fiúk?
Szöveg Chris Flanagan Fotó Sebastian Widmann
Hogyan is lett az álomból rémálom? Hiszen ez a klub 1965-ben KEK-döntőt játszott a Wembleyben, ahol Bobby Moore, Martin Peters és Geoff Hurst is ott volt.
Új stadionba költöztek. Megcélozták a Bajnokok Ligáját. Mégis, a tabella legalján egyensúlyozva, hazai pályán küzdöttek a csúfos vereséggel. Le kellett fújni a meccset, mert a szurkolók nem bírták cérnával. Ki voltak akadva. A tulajdonosra, a stadionra, mindenre.
Mindez igaz lehetne az 1965-ös KEK-döntő győztes csapatára is, a West Hamre. De mi itt és most a TSV 1860 Münchenről beszélünk, amely nagyobbat bukott, mint régi vetélytársa hazai pályán a Burnley ellen.
„Életem egyik legszomorúbb napja volt” – emlékezik a csapat régi szurkolója, Franz Hell, visszagondolva tavaly májusra, amikor csak a rohamrendőrség tudta megakadályozni, hogy a tűzijátékokkal felfegyverkezett tömeg a pályára rontson.
Ugyanabban a hónapban, ugyanott a rivális Bayern München játékosai sorozatban ötödjére emelték magasba a Bundesliga-trófeát. Tíz nappal később a TSV a Regensburgot látta vendégül. Az első meccs döntetlenje után még nem volt garantálva a kiesés, a visszavágót azonban hatvankétezer szurkoló szeme láttára veszítették el 2–0-ra. „Még az első félidőben kétszer betaláltak, és el is dőlt – mondja Rainer Kmeth törzsszurkoló. – A közönség őrjöngött, azt vártuk, mikor van már vége. Amire hazaértem, már nem éreztem semmit. Teljesen kiégtem.”
De ezzel még nem volt vége a müncheni csapat kálváriajárásának. Nem a harmadosztályba buktak le, hanem a negyedikbe, a regionális amatőr bajnokságba, miután a klub jordániai tulajdonosa, Haszan Iszmaik nem volt hajlandó kifizetni a harmadosztály részvételi díját, tizenegymillió eurót. Kész őrültekháza volt.
Hibái ellenére a TVS szurkolói örömmel tértek vissza a Grünwalderbe
A TSV 1860 München rajongói azonban vigaszra leltek a végkimenetelben. A Bayernnel folytatott tárgyalásokat követően az oroszlános klub kiköltözött az Allianz Arenából, és visszatért a Grünwalder Strasse-i stadionba, amit a szurkolók 1911 óta a Sechzig, vagyis a Hatvanasok valódi otthonának tekintettek. S a West Ham régi pályájával, a Boleyn Grounddal ellentétben a Grünwalder még mindig áll. Mondhatni.
ÜDV ÚJRA ITTHON
Nem számítottunk luxuskörülményekre, amikor elmentünk megnézni egy péntek esti meccset a Grünwalderben. A vendég az SV Seligenporten volt, egy apró, ötezer lelket számláló bajor település csapata. Itt nincsenek párnázott ülések, és nem ragyog kéken a stadion. Még csak tető sem védi a kapuk mögötti lelátókat, amiket a ’80-as évek hangulatát idéző, égbe szökő kerítések választanak el a gyeptől.
„Ha sz…r az idő, jobb az Allianz, de itt jobb a foci – mondja Walter Michel szurkoló, kezében egy doboz olcsó, de annál erősebb lager sörrel. Hiányos fogsora a bizonyíték, hogy ő már megélt egyet s mást. – 1981-ben jöttem ki először meccsre. Akkor épp az Olympiastadionban játszottunk. Aztán idejöttünk, aztán az arénába mentünk, és most megint itt vagyunk.”
Marco Hiller, a kapus nem mond nemet a szelfire
Az oroszláncímeres müncheni klub mindig is nomád életmódot folytatott. Amikor 1966-ban megnyerte a Bundesligát, még a Grünwaldert mondták otthonának, de 1972-ben, két hónappal az után, hogy a Monty Python itt forgatta le a híres Filozófusok futballmérkőzése-jelenetet, egy szélvihar súlyosan megrongálta a stadiont, és a klubnak el kellett költöznie. Egy évvel korábban leégett a lelátó. 1943-ban a brit légierő is lebombázta a Grünwaldert. A pálya mégis mindent túlélt. A TSV egy ideig az Olympiastadionban játszott, de a ’80-as években vissza kellett térnie ősei színhelyére, mivel a klub a csőd szélére került, és kénytelen volt az amatőr csapatok szintjén játszani. Ismerős, nem igaz?
1995-re ismét sikerült annyira összeszedni magát, hogy megint az Oympiastadionban játszhasson. Amikor az Oroszlánosok 2004-ben a másodosztályban landoltak, egy rövid időre ismét a Grünwalderben játszottak, a tervek szerint utoljára. Várta őket a hetvenötezer férőhelyes Allianz Arena. Minden szerethető gyarlósága ellenére a Grünwalder már nem volt képes megfelelni a klub igényeinek. Eljött a búcsú ideje.
Nehéz volt a rivális klubbal osztozkodni a pályán. Senki sem hitte, hogy ezt sokáig fenn lehet tartani. Ez nem a San Siro, amin a Milan és az Inter mint egyenlő felek tudnak használni. A Bayern egyértelműen hatalmasabb klub, és már 2006-ban kivásárolta a Hatvanasokat az 50 százalékos részesedésükből. A 11 millió euró ugyan megmentette a TSV-t az anyagi csődtől, de innentől kénytelen volt bérelni a pályát a nagy testvértől. (2009 és 2014 között Király Gábor védte az 1860 kapuját, és 2015 elejétől a klub alkalmazásában állt a jobbára sérült Simon Krisztián is.)
„Az Allianz Arena a Bayern otthona volt, nem a miénk – magyarázza Matthias Rostan, az egyik szurkoló. – Meg aztán kinn van a semmi közepén. Itt viszont bent vagyunk a városban, és meg lehet inni egy sört, mielőtt bejövünk. Sokkal jobb így.”
„Az a hatalmas aréna sohasem lehetett az otthonunk – folytatja Kmeth, aki mindig is a Hatvanasoknak drukkolt, és most a klubnál dolgozik. – Egyszerűen túl nagy volt nekünk. Az első pár idényben összehoztunk negyven-ötvenezer embert, később talán hatvanhatot is egy Dortmund elleni kupameccsre. De sosem volt teltház, és nagyon csöndes a publikum. Nem olyan, mint itt, itt őrült nagy a hangzavar. Ez nem az Arena, de azt mondják: mindenütt jó, de a legjobb otthon! És nekünk itt a legjobb.”
Franz Hellben gyermekkori emlékeket idéz a régi stadion. „A tizedik születésnapomon voltam itt először. 1963 augusztusában, a Bundesliga legelső napján. A kapu mögötti nagy óra alatt álltunk az apámmal, és teljesen magával ragadott a hangulat. Azóta majdnem minden hazai meccsre kijövök.” A Bundesliga első idényén csak egy müncheni csapat vehetett részt, a Bayern csak két évvel később csatlakozhatott, és azóta huszonhatszor meg is nyerte a bajnokságot, míg a Hatvanasok csak egyszer, 1966-ban.
Franz Hell 1963-ban, a tizedik születésnapján látta először élőben a Hatvanasokat játszani, a Bundesliga első évében
„A BAYERNESEK SAJNÁLNAK MINKET, AMI IDEGESÍTŐ”
Azért a TSV-nek is voltak szép pillanatai: a 2000–01-es idényben a Bajnokok Ligája selejtezőjéig jutott, ahol a később elődöntős Leeds ejtette ki. Mostanra viszont kénytelenek elviselni, hogy a Bayern utánpótlásával egy ligában játszanak. „Fiataljaik ellen kellett játszanunk, és vesztettünk – sóhajt Kmeth. – Ilyet még nem láttam. A mi legjobbjaink tizenhét-tizennyolc, tizenkilenc évesek ellen, és vesztettünk. Megszakadt a szívünk.”
A Bayern rajongói élvezték a meccset, de a városon belüli rivalizálás az utóbbi időben kezd olyan irányba fordulni, amihez Hellnek már nem fűlik a foga. „Általában mély gyűlölet van köztünk. Én csak két csapatnak szurkolok: a TSV-nek és annak, amellyel a Bayern éppen játszik. Amikor 2012-ben elvesztették a Bajnokok Ligája döntőt a Chelsea ellen, három napon át csak vigyorogtam. De akkor már ők is gyűlöljenek minket, és ne ilyenekkel jöjjenek, hogy: azért jó lenne, ha visszajutnátok a harmad- vagy másodosztályba. Nincs szükségünk a szánakozásukra. Nem esik jól.”
Az idény célja persze a bajnoki cím, e riport felvételkor, a mai meccs előtt a Hatvanasok hat ponttal vezetik a regionális tabellát. A Bayern utánpótlása a második, ami ösztönzőleg hat az Oroszlánosokra. Ha képesek első helyen zárni az idényt, bejutnak a hat regionális bajnok között rendezett körbe, ahol valószínűleg szembekerülnek egy másik bukott Bundesliga-csapattal, az Energie Cottbusszal.
A TSV mindig is saját magát tekintette az igazi müncheni egyesületnek, a munkásosztály egyesületének. „A Bayernnek az egész környékről vannak szurkolói, de maga a város kék” – magyarázza Kmeth. Ezek szerint hasonló a helyzet, mint Manchesterben a Cityvel és a Uniteddal. Azonban míg a City virágzik a közel-keleti tulajdonos keze alatt, a TSV-re csőstül jön a baj, mióta 2011-ben Iszmaik felvásárolta a szorult anyagi helyzetbe került klubot működtető cég 60 százalékát. Iszmaiknak nagy tervei voltak. „Azt mondta, meg sem állunk a Bajnokok Ligájáig – mondja Rostan. – Arról beszélt, 2021-re olyanok leszünk, mint a Barcelona, és most nézzék meg, hol vagyunk.”
A probléma részben abból adódik, hogy bár Iszmaik a többségi tulajdonos, a klub vezetőségében csak 49 százalékot ér a szavazata a német futballban bevezetett 50+1 szabály miatt, amely kimondja, hogy a klub tagjainak mindig többségben kell lenniük az igazgatóságban. Amikor a TSV-sek nem értettek egyet Iszmaik terveivel, az elképzelés zsákutcába jutott. Iszmaiknál volt a pénz, de a klubnál volt a hatalom. Mindenki elhűlt, amikor Ian Ayre tavaly elhagyta a Liverpoolt, hogy vezetőedző legyen a TSV Münchenben, de két hónap után beadta a lemondását, amikor látta, hogy a belháborúk miatt lehetetlenség bármit is elérni.
Iszmaik szerint jogilag meg kellett volna támadni az 50+1-es szabályt, amire a rajongók erősen húzták a szájukat, hiszen ez a szabály a német futballkultúra egyik alapköve. Amikor látta, hogy minden ötletét megvétózzák, Iszmaik megvonta a csapattól a harmadosztályban való részvételhez szükséges tagsági díjat, de ettől függetlenül még mindig ő a többségi tulajdonos.
„Nincs nálunk őrültebb klub Európában – ismeri be Kmeth. – Amikor azt hihetnénk, minden rendben, jön egy újabb probléma. És nem kicsi probléma, hanem nagyon nagy.”
Míg a Lipcse a külső pénzforrásoknak köszönhetően a Bajnokok Ligájába tudott emelkedni, addig a TSV helyzete arra bizonyíték, hogy a legtöbb német rajongó jogosan aggódik a külföldi befektetők miatt. „Németországban az 50+1 szabály a mérvadó, és jól is van ez így – mondja határozottan Rostan. – Iszmaik eddig csak rossz döntéseket hozott. Örülnénk, ha elmenne, de szerintem nem fog. Majdnem minden meccsen protestálunk ellene.”
Rostan a klub fiatalos ultráit képviseli. A hatvanöt éves Franz Hell már sokkal békülékenyebb. „Ha nem találunk közös hangot Iszmaikkal, sosem jutunk egyről a kettőre – mondja. – A klub túl erős ahhoz, hogy kívülről szétverjék, de belülről nagyon gyenge. Kettészakadtunk, és nem tudunk együttműködni. Iszmaik szeretne egy kicsit beleszólni abba, hogy mi történik a pénzével, elvégre negyvenmillió eurót már elköltött, és még mindig a negyedosztályban játszunk.”
A tavalyi idény második felében a Hatvanasoké volt az egyik legnagyobb költségvetés. Az utóbbi hat évben viszont tizenkétszer cseréltek edzőt, bár a csapat egykori szélsője, Daniel Bierofka most egészen jól teljesít, amióta Vítor Pereira nyáron Portugáliába igazolt. A csapat nagy része szintén távozott, így új keretet kellett összeállítani, amit nagyrészt az utánpótlásból töltöttek fel. Mindig is büszkék lehetettek az utánpótlásra: a Borussia Dortmund középpályása, Julian Weigl például az ő tanítványuk.
„Az elmúlt tíz évben húsz-huszonöt játékos jutott fel a mi akadémiánkból a Bundesligába – büszkélkedik Günther Gorenzel, a klub egykori ifjúsági edzője, jelenlegi csapatmenedzser. – A klub erőssége mindig is a szurkolótábora volt, valamint a hűség a hagyományokhoz és az erős akadémia. Ezért fog a TSV örökre fennmaradni.” Az ő feladata ezen erősségek segítségével talpra állítani az egyesületet a katasztrofális tavalyi idény után, amikor nemcsak a felnőtt-, de az U19-es és az U17-es csapat is alsóbb osztályba került.
Gorenzellel egy folyosón tudunk beszélni, mivel a Grünwalderben annyi hely sincs, hogy nyugodtan leüljünk valahová. Nincsenek páholyok sem, ami jelentős kiesést jelent a jegybevételekben, a mai meccsre szóló jegyek is csupán 14 euróba kerültek. A sajtó sincs elkényeztetve. „Valahogy tetszik ez a hely, de az Allianz Arenában volt internet, és jobb volt a rálátás a pályára – ismeri be Matthias Eicher, az Abendzeitung München című újság riportere. – Egy felújítás nem ártana, igaz?”
„EZT A KLUBOT A SZURKOLÓK TARTJÁK ÉLETBEN”
Mi magunk nem a sajtónak fenntartott boxban, hanem a lelátón, a szurkolók között foglalunk helyet. Jóval a kezdőrúgás előtt felcsendül a hangszórókból a rockzene és a klub himnuszai. Hivatalosan 18.60-kor kezdődik a meccs, ami nyilván hét órát jelent. Egy idősebb néző lelkesen pörgeti régimódi kereplőjét, miközben a csapatok a pályára vonulnak. Mintha visszautaztunk volna az időben. Az ultrák már elővették a hatalmas zászlókat és a füstbombákat, és feliratokkal tapétázzák ki a szektort: „Einmal Löwe, immer Löwe (Egyszer Oroszlán, örökké Oroszlán)”, olvasható az egyiken, utalva a címerre és a csapat becenevére. „50+1 muss bleiben (Az 50+1-nek maradnia kell)”, olvasható egy másikon.
A Grünwalder rekordja 58 560 néző, de biztonsági okokból 12 500-ra kellett csökkenteni a kapacitást, és az ultrák szektorát külön el kellett keríteni. Telt ház van, ahogy az idény összes meccsén. A Seligenporten nem hozott senkit, három piros sálas drukker árválkodik összesen a lelátón.
A tribünöket megszakító oszlopok súlyosan korlátozzák a kilátást. Hiába találunk jó helyet magunknak, amikor néhány későn érkezett drukker miatt odébb kell ülnünk, már nem látunk semmit az oszlopok miatt, és mindkét gólról lemaradunk. Angliában ilyen stadionokat keresve sem találhatnánk a Taylor-jelentést követő átalakítások óta. A Grünwalder viszont megmaradt eredeti formájában, mivel a város tulajdonát képzi, és nem csak a TSV-nek ad otthont, hanem a Bayern utánpótlásának is.
A fedetlen szektorokban töretlen a hangulat, az ultrákat egy, a biztonsági kerítés tetejére felkapaszkodó, megafonnal felszerelt fickó és egy dobos vezényli. „Sechzig! Sechzig!” – skandálja üvöltve a tömeg. A zajszint egyáltalán nem a negyedosztályt idézi. A mi szektorunkban egyszer csak feláll egy idősebb figura, és szájához emeli harmonikáját. Valóban, mintha valami békebeli népgyűlésbe csöppentünk volna. Amikor nótája végére ér, hangosan megtapsolják, és a zenész visszaül a helyére.
De nem sokáig maradnak ülve, hiszen Marcus Ziereis fejesével a hazaiak megszerzik az első gólt. Megszólal a rockzene, a stadion hangosbemondójából pedig üvöltve hallatszik, hogy „Toooor für 1800…” amire a tömeg lelkesen üvölti a megszokott választ: „Sechzig!”
„Nummer 24, Markus…”
„Ziereis!”
„Marcus!”
„Ziereis!”
„MARCUS!!!”
„ZIEREIS!!!”
Az egyszerű eredményjelző-táblán is feltűnik az állás: „Heim 1 Gaste 0 (Hazai 1 Vendég 0)”, és még van idő egy rövidebb nótára a szájharmonikás úrtól, mielőtt megszólalna a félidőt jelző sípszó.
Elhagyjuk helyünket, hogy beszélhessünk a klub elnökével, Robert Reisingerrel. Ismét rendhagyó helyen tesszük fel kérdéseinket: az üvöltő zene mellett a legcsendesebb résznek a hazaiak kispadja bizonyul. „Ebben a bajnokságban ez a legmegfelelőbb pálya – mondja. – Ha a negyedosztályban vagyunk, nem szabad nagy arénákban játszani. Gazdasági döntés volt, de így legalább legendássá vált a hazatérésünk.”
A klub megkapta az engedélyt, hogy 15 ezerre növelje a kapacitást, de ez is csak rövid távú megoldás lesz. Az Allianzba már nincs visszaút, de az Oroszlánosok nem fognak tudni a Grünwalderben maradni, ha mégis visszajutnak a másodosztályba, mivel ott már mások az előírások a stadionokat illetően.
„Sechzig! Sechzig!” A Hatvanasok ultrái miatt néz ki a Günwalder úgy, mint egy erőd
Átalakításra lenne szükség, de azt csak a tulajdonos, a város vezetősége finanszírozhatja. Elhelyezkedését tekintve pedig a stadion nem alkalmas a bővítésre. „A harmad- vagy negyedosztályban bőven elég egy ilyen stadion – mondja Reisinger. – Egyelőre maradunk. Lépésről lépésre kell haladnunk, meglátjuk, hogyan dönt a városvezetés. Nem lesz könnyű, hiszen pénzről van szó. Rengeteg szurkolónk van, pénzünk viszont kevés.”
A szünet végén átadjuk a kispadot az edzőnek, és visszatérünk a lelátóra, hogy lássuk, ahogy a Seligenporten csaknem egyenlít. Elered az eső, áztatja a fedetlen padsorokat, és már-már pattanásig feszül a hangulat, amikor Ziereis egy ügyes rásegítéssel a kapus mellett bepöccinti a messziről érkező labdát a hálóba. A feszültség alábbhagy, és mintegy varázsütésre az eső is eláll. Ismét előkerül a szájharmonika, az első sorban pedig egy ember egyszál maga próbál hősiesen elindítani egy hullámot. Vagy tizenötször nekifut, de a hullám sosem jut tovább a sor végénél. Csalódottan körülnéz, felemelt karjai lecsüggednek. Phillip Steinhart egy szabadrúgást követően szerzi meg az Oroszlánosok harmadik gólját, ezzel pedig a TSV már kilenc ponttal vezeti a tabellát.
A klub elnöke, Robert Reisinger szerint csak ideiglenesen maradnak a régi pályán
A sípszó után az egész csapat az ultrák lelátója előtt ünnepel. Sok évnyi szenvedés után úgy tűnik, a klub megtalálta a boldogságot, és újra felfedezte saját lelkét a Grünwalderben. Csak ebben az idényben tizennégy hazai meccsből tizenkettőt megnyert. „Láthatják, milyen itt a hangulat – mondja Bierofka edző a meccs után. – Elképesztő szenvedély van a klubban.”
„Nagyon jó itt játszani – mondja a csapat egyik hátvédje, Jan Mauersberger, azon kevesek egyike, akik a csapatnál maradtak. – Az Allianzban nem volt ilyen jó a hangulat. Ezt a klubot a szurkolók tartják életben. Szeretnénk ezt valahogy meghálálni nekik.”
Az este kitűnő hangulatának fényében megkérdezzük az egyik szurkolót, Jonas Kauffmannt: ha választhatna, minek örülne jobban, a másodosztálynak az Allianz Arenában vagy a negyedosztálynak a Grünwalderben? „Nyilván a mostaninak – mondja. – Ez az otthonunk.”
Ez a válasz mindent elmond az igazi futballszurkolókról. Lehet egy nagy stadion szép vagy kényelmes, de sokkal fontosabb az identitás, a hovatartozás. Az esetek többségében a szurkolók szívesebben érzik otthon magukat.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi számában.)
