Szöveg Felipe Rocha Illusztráció German Aczel
Néha nem kell sokat várnunk egy igazán különleges eseményre.
A Chelsea 1999–2000-es idényének első mérkőzése egy kicsivel több, mint egy órája tartott, amikor olyan pillanat részesei lehettek a nézők, amire sokáig emlékezni fognak. Gustavo Poyet nevéhez fűződik az első gól is, de a második lett messze a legemlékezetesebb az egyébként 4–0-s győzelemmel záruló, Sunderland elleni meccsen.
Didier Deschamps hosszú átadása eljutott Gianfranco Zolához, aki betört középre, kiszúrta a vágtázó Poyetet, és merész passzal elé ívelte a labdát. A többi már az uruguayi érdeme: felugrott a levegőbe, és bevágta a labdát a felső sarokba.
„Amikor a labda Gianfranco felé repült, elkezdtem futni – idézi fel Poyet az FFTnek. – Passzolhatott volna nekem a tizenhatoson kívül is, de nem tette. Valami olyasmit sugallt a szemével, hogy »Ne izgulj, csak menj, és a labda megérkezik eléd«. Korábban sosem próbálkoztam ilyesmivel, mint amiből ez a gól született, és később sem akartam megismételni. Olyan mozdulat volt, amit az ember csak egyszer mutat be életében.”
Ennek ellenére nem ez Poyet kedvenc gólja, sőt, még csak a meccs legfontosabb góljának sem ezt tartja. „Ezen a találkozón az első volt – mondja az egyébként kevésbé látványos fejeséről. – Ennek ellenére a csapattársaim reakcióját a második gól után sosem fogom elfelejteni. Akkor rádöbbentem, hogy valami igazán különlegeset csináltam. Mindenki engem nézett, és azt kérdezték, hogyan voltam képes ilyen gólt lőni. Örülök, hogy az emberek a mai napig emlékeznek a lövésemre.”
A Sunderland szurkolói sem felejtették el, mivel 14 évvel később ő lett a csapat menedzsere. „Az emberek Sunderlandben szívesebben beszélnek a Newcastle ellen szerzett góljaimról – mondja. – De azért néha megemlítik, hogy ez a Sunderland elleni gól sem sikerült rosszul.”
