Akkor tudtam, hogy összejött játékosként, amikor bekerültem a Cremonese ificsapatába, és az idény végén már fel is kértek, hogy csatlakozzak a felnőttcsapathoz, amelyik épp visszatért a felkészülésből. Játszottam néhány mérkőzést, majd elém tették a szerződést. Ez, mondjuk, nem okozott nagy meglepetést, de az igen, hogy olyan hamar megvethettem a lábam az élvonalban. Még csak tizenhét éves voltam, és a csapatnak volt két jeles csatára.
Akkor voltam a legboldogabb, amikor 1996-ban BL-t nyertünk a Juventusszal. Ez volt az utolsó mérkőzésem a klubnál, utána igazoltam a Chelsea-be. Az is nagyon jó volt, amikor scudettót nyertünk a Sampdoriával 1991-ben. Nyolc éven át próbálkoztunk, kellett már a siker. Mindig azt mondom, hogy a futballban a győzelem nem annyira öröm, mint inkább megkönnyebbülés. Az is hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor nyertünk. De ha a scudetto és a BL-győzelem közül kell választanom, akkor inkább az utóbbi.
A futball akkor törte össze a szívem, amikor a Wembley öltözőjében ültünk az elvesztett Barcelona elleni BEK-döntő után 1992-ben. Tudtam, hogy azon a nyáron a Juventusba igazolok, így több okból kifolyólag is nagyon elkenődtem: a vereség miatt, ez volt az utolsó mérkőzésem a Sampdoriában, és mert kihagytam egy hatalmas helyzetet a meccsen. Vádolni kezdtem magam. A másik ilyen alkalom akkor következett be, amikor 2000-ben kirúgtak a Chelsea menedzseri székéből. Azon a délutánon nem is annyira a futball, mint inkább Ken Bates és a Chelsea ügyvezető igazgatója, Colin Hutchinson törte össze a szívem.
Még senkinek sem mondtam korábban, de nagyon utálom a kígyókat, és a patkányokat sem kedvelem. Sokat járok Afrikában, így elég sok kígyót látok. Nem szeretem őket. Allergiás vagyok a fokhagymára és a hagymára is, csak azért mondom, hogy ha valamelyik olvasó szeretne meglepni valami finomsággal.
Ha nem futballista lennék, apám építőipari cégében dolgoznék. Örömmel mondanám, hogy valamelyik másik sportág bajnoka lennék, de valószínűbb, hogy építész lettem volna a családi vállalkozásban.
Gyerekkori példaképeim Antonio Cabrini – ő a családunk barátja volt, és a nővéremmel járt – és Johan Cruyff voltak. Készült egy olasz film Cruyffról, az volt a címe, hogy Il Profeta del Gol (A gól prófétája – a szerk.). Ezt úgy tízszer megnéztem. De amióta 1992-ben megvert a Barcelonájával, amolyan „gyűlölök és szeretek” viszonyban vagyok vele.
Legbüszkébb pillanatom, leszámítva persze két lányom születését, az volt, amikor a Juventus csapatkapitányaként a magasba emelhettem a BL-serleget.
Ha egy dolgon változtathatnék a labdarúgásban, az az olasz futball állapota lenne. Össze kell fognia minden szurkolónak, a játékvezetőknek és az összes klubnak, hogy jobbá tehessük a játékot. Három szó, ami engem jellemez: állhatatos, maximalista, sportszerű.
Ami nélkül nem tudnék élni: a foci, a golf, a családom és a kenyér. Lényegében kenyéren élek, nagyon szeretem.
Amit a legjobban bánok a labdarúgásban? Lemondtam arról, hogy válogatott lehessek. Akkoriban (Viallit 1992-ben hívták utoljára a válogatottba – a szerk.) nagyon makacs és büszke voltam, és azt gondoltam, helyesen cselekszem. Pedig sohasem szabad lemondani arról, hogy a hazád képviseld, akárhány esztendős legyél is.
Ha lehetne egy kívánságom, az lenne, hogy lehessen egy saját klubom a Premier League-ben, lehetőleg ne túl távol az otthonomtól. Már az is nagyon nagy kívánság lenne, hogy annyi pénzem lehessen, amennyi ehhez kell.
A tárgy, amit a legjobban szeretek: a golffelszerelésem. Hetente egyszer golfozom. Nagyon szeretem, az emberek nem is tudják, mennyi verseny van ebben a sportban. Nem vagyok mániákus versengő, de magammal sokat viaskodom, próbálok mindig jobb lenni. De vajon tényleg annyira ragaszkodom a golfcuccomhoz? Nem igazán. Próbálok nem túlzottan ragaszkodni a tárgyakhoz.
Interjú Charlie Ghagan Fordítás Kovács Gergely
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. májusi számában.)
