Roberto Carlos mesélt a pályafutásáról az FFT-nek
A példaképem, Diego Maradona nagyon erős személyiség, aki csak a labdával érezte jól magát. Mindig is ő volt, mindig is ő lesz az igazodási pont az életemben. Sokak szerint ez fura, de én már nem láttam játszani Pelét, csak felvételről. Maradona ellen játszottam is, felfoghatatlanul focizott!
Nem volt olyan konkrét pillanat az életemben, amikor azt gondoltam, „igen, megcsináltam”. Sohasem gondoltam volna, hogy profi leszek, aki Európában vagy hazája válogatottjában játszik. Az élményért fociztam, de jól ment, és felfigyeltek rám. Öt-hat év alatt én lettem a világ öt legjobb játékosának egyike. Azt akartam, hogy én legyek a lehető legjobb balhátvéd.
A futball sosem törte össze a szívem, mindig is ezt akartam csinálni, és Isten megadta nekem a tehetséget, hogy ez sikerüljön. Negyed évszázadon át művelhettem a hobbim, nagy sztorikat éltem át, és a vereségek alkalmával tanultam a legtöbbet magamról.
A kedvenc edzőm Vanderlei Luxemburgo volt 1993-ban a Palmeirasnál. Ő kért először arra, hogy hátvédként támadjak. Azt mondta, az sem baj, ha elcsípnek elöl. Szeretett két védekező középpályást alkalmazni, és tudta, mennyire fontosak a szélek.
A foci nekem olyan, mint egy nagy család. Arra születtem, hogy ezt a sportot műveljem. Az igazi családom mögött mindig is ez volt a legfontosabb az életemben. Ha labdához érek, minden kerek.
Roy Hodgson fontos szerepet töltött be az életemben, még ha akkoriban károsnak is ítéltem meg a szerepét. Középcsatárként játszatott az Interben. Ilyet még nem hallottam! Ha még szélsőként használ, azt mondom rendben, na de a két csatár egyikeként! Ébresztő, százhatvannyolc centis vagyok! A labdák röpködtek el a fejem fölött.
Zinédine Zidane csak azért lőhette be azt a gyönyörű gólt a 2002-es BL-döntőben, mert a passzom tökéletes volt! Felfutottam a bal szélen, és a lábára tettem a labdát. Nem csak úgy lövöldöztem! Úgy látta a rést, ahogy mások nem.
A legjobb tanács, amit eddig kaptam, az, hogy egyszerűen érezzem jól magam. Most, hogy edző lettem, én is ezt mondom a játékosaimnak, különösen a támadó hármasnak. Hátul azért komolyabban kell viselkedni, de a támadóknak meglehet ez a szabadságuk.
A legjobban Luís Figo ellen utáltam játszani. Amikor a Barcelonából a Real Madridba igazolt, azt mondtam magamban, „Hála Istennek, végre nem kell ellene fociznom”. Az edzéseken sokkal jobb volt, mint a meccseken. Fantasztikus volt: tehetséges, vezéregyéniség, őrült, aki bármit meg tudott csinálni a labdával. Legenda volt, és ma is az.
A legmasszívabb testrészeimet örököltem. Az apám lába pont ugyanilyen. Csak akkor voltam edzőteremben, amikor sérülésből lábadoztam. Ehhez lusta vagyok. Fénykoromban a bal hatvanhat centiméter átmérőjű, a jobb hatvannyolc volt, utóbbival álltam meg, és változtattam irányt. A lépcsőn is a jobbal indulok el. A bal lábam képviselte a sebességet a kapura lövésnél.
Az emberek nem tudnak miről beszélgetni, ezért lett téma a zoknim a 2006-os világbajnokságon. Az újságírók könnyen találtak ki történeteket az öltözőn kívül. Felhúztam a zoknim, és mivel Thierry Henry ezt követően rögtön betalált szabadrúgásból, én lettem a hibás. Nevettem rajtuk, ahogy azon is, hogy eladtuk a párizsi vébé-döntőt. Nevetséges!
Ronaldo nem a barátom; Ronaldo a testvérem, az, aki a valóságban nem volt. Mindig szeretettel, tisztelettel, törődéssel fordultam hozzá. Tizenhét éves korunktól vagyunk a legjobb barátok. Többször aludtam vele egy szobában – különböző ágyban persze –, mint a feleségemmel!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. szeptemberi számában.)
