Interjú Ch. Gáll András Fotó Takács József
Kisgyerekként – a zuglói Eleonóra utcában laktunk, egy köpésre az akkor még csak épülő Népstadiontól – Szusza Ferenc volt a bálványom a játéka, a góljai miatt, de a Csodacsatár című filmben nyújtott alakításáért is. Csak természetes, hogy amikor 1952-ben eljött az ideje, hogy igazolt focista legyek, a Dózsába akartam menni. „Mész ám a…!”, mondta erre édesapám, aki élmunkás volt, és elvakult Fradidrukker, a mondat második felét szegény édesanyám emléke iránti tiszteletből nem idézem. Így hát elbattyogtam a Népligetbe a toborzóra, Száger Misi bácsi válogatott közülünk, több mint százan voltunk, a fák között kergettük a labdát, a pályán már nem volt hely. A kevésbé ügyeseket sem zavarták el, átirányították őket a birkózókhoz, kézilabdázókhoz, kerékpárosokhoz, senki sem veszett el…
A nagycsapatban 1957. október 27-én mutatkoztam be, a Népstadionban a Szombathelyi Haladást fogadtuk, az én gólommal egyenlítettünk egy egyre, a végeredményre már nem emlékszem… (3:1-re győzött a Hali… – a szerk.) Hamarosan Albert is bekerült az egybe, ötvenöt éves, szó szerint a sírig tartó barátság kezdődött ezzel. Hogy milyen volt a Flórival egy csatársorban futballozni? Semmihez sem hasonlítható élmény. Persze, zrikáltuk is egymást. Ha olykor rosszul passzoltam, leteremtett: „Kicsi, hová adtad a labdát?”. Persze én sem maradtam adós: „Rosszul helyezkedtél, Flórikám…”. Még ma is élhetne, hiszen három évvel fi atalabb volt nálam… Állítom, az angolok verték az első szöget a koporsójába, hármunk közül őt viselte meg legjobban, amikor ezt az épületszárnyat fallal zárták el a főépülettől.
A Fradi sokat köszönhet klasszisának
A másik géniusz Varga Zoli volt, magának való srác, de utánozhatatlan klasszis. A vasárnapi forduló után hétfőn a Rudasban gyúrattunk, egyszer csak bejön a Zoli, kezében egy Népsporttal. „Ezt nem hiszem el, Gyuszi, téged dicsér az újság, meg a Flórit, rólam meg semmit sem írnak…” Hát, ilyen srác volt, szerintem éveken át tervezte, hogy emigrál, a mexikói olimpiára is csak úgy vitték ki, hogy Csanádi Árpi bácsi kezeskedett érte. El lehet képzelni, mit kapott az öreg, amikor a Zoli nem jött vissza… Apropó, Csanádi volt az első edzőm a Fradi felnőttcsapatában, ő keresztelt el Matyinak, pedig nem is hasonlítottam a másik Rákosira, de Cedenbalnak is szólított, állítólag az egykori mongol pártfőtitkárra hasonlítottam. Érdekes, az utolsó edzőm Árpád öccse, Ferenc volt, 1972-ben vonultam – azaz vonultattak – vissza, pedig még maradt bennem néhány jó év.
A hatvanas évek első felében minden fontos eseményen ott voltam, 44-szer voltam válogatott, Rómában olimpiai bronzérmet szereztünk, Chilében, Angliában játszottam a vb-n, és 1964-ben Spanyolországban a Nemzetek Kupáján. 1966, Sunderland, a szovjetektől elszenvedett kettő egyes vereség a vébé-negyeddöntőben máig fájó emlék, főleg, hogy szegény Bene Feri beadása után én hagytam ki az ordító helyzetet, de mindenki elfelejti, hogy utána visszajött a labda a kapu elé, Mészöly simán befejelhette volna, de mellre akarta venni, és elpattant tőle. Azt mondták, le kellett adnunk a meccset az oroszoknak, igen, lefeküdtünk, azzal a feltétellel, hogy kivonul a Vörös Hadsereg… A fene gondolta, hogy csak huszonöt év múlva mennek haza…
A ‘60-as években a védők és a kapusok réme volt
A rancaguai nulla egynek is részese voltam a csehek ellen 1962-ben, Scherer lesgólját Latisev megadta, Tichy Lajos szabályos gólját pedig nem. Erre a két tragikus vereségre mindenki emlékszik, de arra kevesebben, hogy 1968-ban az Eb-selejtezőben a hazai kettő nulla után Moszkvában úgy kaptunk ki három nullára a szovjetektől, hogy Solymosi Pixi rúgott egy öngólt, majd Tamás Gyuszi benyelte Hurcilava negyvenöt méteres lövését. Úgy vesztettünk a Vásárvárosok Kupája döntőjének első meccsén egy nullára a Leeds ellen, hogy Jackie Charlton betolta a kapuba Géczi Pistát. És a római olimpia elődöntőjét is úgy buktuk el a dánok ellen kettő nullára, hogy Várhidi Pali kihagyott egy tizenegyest. De nehogy azt higgyék, megkeseredett ember vagyok, 1965-ben megnyertük a VVK-t Torinóban, négy bajnoki aranyérmem van a Fradival, mindent a focinak és a Fradinak köszönhetek, és talán a Fradi is köszönhet egy keveset nekem…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. márciusi lapszámában.)
