Szerintem a Kubala, Kocsis, Evaristo, Suárez, Czibor csatársor legalább olyan jó volt, mint a Jair, Mazzola, Peiro, Suárez, Corso ötösfogat, bár az Interben már a négy kettő négyes felállásban játszottunk Helenio Herrera alatt, és én Bedinnel a középpályás duót alkottam. A Barcelonával nem sikerült BEK-et nyernünk, pedig 1961-ben megérdemeltük volna, Kocsis fejelte az első gólunkat a beadásomból, úgy érkezett, mint a gyorsvonat, Czibor bombagólja volt a második, már egy három után, sajnos nem tudtunk kiegyenlíteni a Benfica ellen. Utána el is mentem Milánóba az Interhez, de Kocsissal megmaradt a barátságom. Amikor 1966-ban a búcsúmeccsét rendezte a Barcelona, és elhívott, az első szóra ugrottam, megtisztelve éreztem magam, hogy ott lehettem.
Most, hogy itt jártam Budapesten, Sándor újratemetésén, megkérdezték tőlem, milyen volt három magyarral együtt játszani – Kubalával, Kocsissal és Cziborral. Nos, én négy magyarral játszottam együtt, hiszen ott volt Puskás Ferenc, az örök ellenfél Real Madrid fénylő csillaga, a Pancho – csakhogy Pancho nemcsak ellenfél volt, hanem csapattárs is, hiszen mindketten a spanyol válogatottban futballoztunk az 1962-es chilei világbajnokságon. A Brazília elleni egy kettő egy kicsit az 1961-es BEK-döntőre emlékeztetett, én ugyan azon a mérkőzésen nem szerepeltem, de jobban játszottunk, vezettünk is egy nullára, egy tiszta tizenegyest nem adtak meg a javunkra, aztán kikaptunk kettő egyre. A Mexikó elleni győzelmünk és a csehszlovákoktól elszenvedett vereségünk alkalmával mindketten a pályán voltunk.
Elválaszthatatlan társak a Barcából: Suárez (balra) és Kocsis
Szóval, a magyarok. Álomszerű volt velük együtt játszani. Kubala is, Kocsis is, Czibor is, de még a válogatottban Puskás is gondolatolvasó volt. Nem viccelek, előre tudták, hogy mit akarok, hová indulok, mi lesz a következő mozdulatom. Oda rúgták a labdát, ahová indultam, és fordítva is: szinte megérezték, megsejtették, hogy én hová fogom rúgni. Mindegyikükben volt valamiféle vele született érzék a futballhoz, nekem úgy tűnt, nem megtanulták, elsajátították a futballt, hanem ők maguk voltak a futball.
A Barcelona játékosaként
Kocsissal különleges kapcsolat fűzött össze, abban a három évben, amelyet együtt játszottunk a Barcelonában, igazi barátság alakult ki kettőnk között. Amikor idegenben játszottunk vagy külföldön túráztunk, és kétágyas szobákban szállásoltak el bennünket, mindig szobatársak voltunk. Talán azért, mert mindketten máshonnan érkeztünk Barcelonába, ő Magyarországról, én Galíciából, La Corunából, és a habitusunk is rokonságot mutatott. Kocsis nem volt tipikus magyar, legalábbis mi úgy képzeljük el a magyarokat, hogy harsány, mulatozó, kitárulkozó nép, Sándor meg pont az ellenkezője volt: halk szavú, befelé forduló, visszahúzódó.
Amikor elmentem Barcelonából az Interbe, huszonöt millió pesetát fizettek értem (olasz pénzben 250 millió lírát, 142 ezer angol fontot – a szerk.), annyit, amennyit azelőtt senkiért. Konkrétan tudom, hogy a Nou Camp felépítése költségeinek az utolsó részletét – merthogy hitelből épült – ebből a pénzből törlesztették, ezért mindig mondom, amikor
Barcelonában járok, hogy legalább az egyik szektor építését én finanszíroztam.
Én vagyok az első és eddig egyetlen spanyol aranylabdás, de legalább még egy járt volna nekem, az 1964-es. Abban az évben bajnokok lettünk az Interrel, BEK-et nyertünk, minden a miénk volt, és nekem úgy ment a játék, mint korábban soha. Mégis Denis Law kapta a díjat. A legemlékezetesebb meccsem talán az 1964-es BEK-döntő volt, a bécsi Praterben, a Real Madridot vertük meg, pedig esélytelenek voltunk. Mazzola Di Stéfanót bálványozta, Picchi Puskást, és én ezt tudtam. Miközben futottunk ki a kezdéshez, látom, hogy reszket a térdük. Rájuk ordítottam: „Az autogramokat ne most kérjétek, ráér a meccs után!”. Győztünk három egyre, nem volt autogram…
Interjú Ch. Gáll András Fotó Hajnal András
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. novemberi számában.)
