Szöveg Szaniszló Csaba Fotó lipcseikonyv.hu
(A cikk 2010. szeptemberében jelent meg!)
A portói időszak kitörölhetetlen emlékként él bennem. 1994 nyarán több menedzser keresett azzal, hogy ilyen meg olyan külföldi csapatok hívnak, de tárgyalásig soha nem jutottunk el. Aztán jött a Porto elleni KEK-párharc: a kinti null hatot sárga lapok miatt kihagytam, a hazai kettő nullán viszont jól játszottam, Sir Bobby Robson pedig ott és akkor elhatározta, hogy megszerez.
*
A teljes klubvezetőség eljött értem. Huszonhárom éves barcikai gyerekként alig fogtam fel mindazt, ami az elém tett négyéves szerződésben volt, de én egy gyűrött WC-papírra is aláírtam volna, ha attól a Porto játékosa lehetek. Öt év
NB I-es szereplés után vágytam erre a kihívásra. Belevágtam.
*
Csak attól féltem, hogy nem beszélem a nyelvet. A magánytól nem kellett tartanom, velem tartott feleségem és első fiunk, az akkor kétéves Pepe is. Amikor kimentem aláírni a szerződést, elvittek minket a csapat kedvenc éttermébe. Ahogy beléptünk, láttam, hogy ott ült Jorge Costa és a felesége. Elsőre pökhendinek, nagyképűnek tűnt, később ő lett a legjobb barátom, időnként még most is beszélünk.
*
Nem tudom, hogy egy kvázi ismeretlen légiósnak odaadnám-e a kocsimat. Mikor Costa hallotta, hogy amíg megkapom a klubtól az autómat, csak taxival vagy busszal tud közlekedni a család, megjelent, és a kezembe nyomta Pajerója slusszkulcsát. Akkor három napja voltunk csapattársak, ez több mint baráti gesztus.
*
Hal, rizs, saláta és két deci fehérbor. Erre a menüre készüljön, aki Portugáliába igazol. Ha este tízkor játszottunk bajnokit, teljesen normális volt, hogy délben mindenki kapott az ebéd mellé egy kis fehérbort. A tengeri herkentyűket Portóban szerettem meg. Muszáj volt, mert az edzőtáborokban éhen haltam volna.
*
Az első idényben huszonhárom meccsen játszottam, és hat gólt szereztem. Engem öt-hat forduló után elfogadtak, a családomat pedig azonnal befogadták. Hol születésnapi bulikra, hol babazsúrokra jártunk, ha pedig éppen edzőtáborba vonult a keret, Mártit azonnal hívta a többi feleség. Minden csodálatos volt.
*
Aztán március 27-én az edzésen megtörtént a baj. Drulovics ívelt elém egy labdát, ami kicsit hosszúra sikerült. Jobb lábbal csúsztam érte, de a bal leragadt, csak egy reccsenést hallottam. Jött a gyúró, elkezdte ide-oda rángatni a vádlimat, én pedig éreztem, hogy a térdemet nem tartja semmi. A dátumra azért emlékszem ilyen pontosan, mert másnap, a huszonnegyedik születésnapomon műtöttek meg. Ezután féléves rehabilitáció következett.
*
Egyik reggel, mikor behajtottam a pályához, láttam, hogy több száz újságíró áll a parkolóban. Akkor már tudtam, hogy Robson elmegy, de hogy hova, azt személyesen tőle tudtam meg. Mikor meglátta a kocsimat, odajött hozzám, behajolt az ablakon, és csak annyit mondott: „Találkozunk jövőre Barcelonában”. Nagyon jólesett ez a három szó, de azt gondoltam, csak lelket akar önteni belém.
*
Decemberben aztán csörgött a telefonom, Robson segítője, José Mourinho hívott. Megkérdezte, hogy vagyok, majd közölte, ne aggódjak, tényleg megyek Barcelonába. Három-négy napig nem aludtam. Én? Barcelonába? Ronaldóval, Luis Enriquével, Figóval egy csapatban? Ha csak a vitaminos flaskájukat töltögethetem, már megéri. Akkor először komolyan reménykedni kezdtem, mindhiába.
*
Később elmondták, hogy hiába akart Robson, Barcelonában sem mindig az edző szava dönt. Átigazolási időszakonként nagyjából ötven ügynök próbál benyomni fejenként két embert a csapathoz, a száz játékosból pedig körülbelül kettőt tudnak megvenni. Ők akkor Fernando Coutót választották.
*
Amikor a második edzőnél sem tudtam visszaverekedni magamat a csapatba, éreztem, hogy tovább kell állnom. Mindenáron meg akartam mutatni, hogy jó a lábam. Hazajöttem kölcsönbe a Fradihoz, de több mint harminc futballista volt a keretben, az edzőnek pedig megvolt a stabil 18-as magja, így nem volt könnyű a helyzetem. Az edző szóba sem állt velem, elment a kedvem, fél évig bírtam.
*
Salzburgba menekültem, ahol a játék ment, de nem éreztem jól magam. A portugálok közvetlensége után túl éles váltás volt az osztrákok ridegsége. Hívott a Fradi, én pedig vettem egy nagy levegőt, lemondtam kétévnyi pénzemről, és hazajöttem. Ez 2000-ben történt, ezután már csak a Ferencvárosban játszottam, egészen az idén nyárig, és 647 meccsel megdöntöttem a legendás Sárosi doktor csúcsát.
*
Most az életrajzi könyvemen dolgozom, abban már túl vagyunk a portói éveken. Amikor erről az időszakról mesélek, mindig eszembe jut, hogy ha lehetne, már holnap visszamennék. De nekem az is elég lenne, ha egyszer a Porto jönne ide. Mondjuk a búcsúmeccsemre.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. szeptemberi számában.)
