Bölöni László francia állampolgár, legutóbb Belgiumban dolgozott, egy percet sem töltött hivatalosan a magyar futballban, pedig a hazai szurkolók számon tartják, várják, drukkolnak neki. Bölöni játékosként 108-szor szerepelt a román válogatottban, edzőként a legmagasabban jegyzett magyar szakember portugál, belga bajnoki címmel, több esztendei munkával a háta mögött a francia élvonalban.
Fazekas László belga állampolgár, 92-szeres válogatott, európai ezüstcipős, kilencszeres magyar bajnok, olimpiai aranyérmes, két világbajnokságon szerepelt. Edzőként idehaza egyszer jutott neki szerep, amikor Mészöly Kálmán segítője volt a válogatottnál a kilencvenes évek elején.
Játékosként ketten együtt ezernél több élvonalbeli meccset játszottak. Mindketten bekerültek a FFT magazin TOP 50-es örökrangsorába, Fazekas a 23., Bölöni a 31. helyen, mint a legjobb határon túli magyar labdarúgó.
Bölöni cikkünk írásakor – 2010-ben – költözködött Liege-ből haza Franciaországba, Fazekas László éppen harminc éve él Belgiumban, mindketten a nyolcvanas években kerültek ki nyugatra – Bölöni Romániából, a BL-győztes Steauából, Fazekas Magyarországról, a BEK-elődöntős Újpestből –, egyaránt Belgiumban vezettek le, s aztán kint telepedtek le, s kerestek boldogulást edzőként. Mindkettejüknek a legmagasabb szakmai végzettsége van.
A két játékos válogatottságainak számát összeadva éppen 200-at kapunk: elképesztő adat! Ezt a tudást, tapasztalatot nélkülözi makacs következetességgel, immár évtizedek óta, a magyar futball. Fazekas és Bölöni amúgy jó barátok.
A TOP 50 apropóján párhuzamos interjút kért tőlük a magyar FFT magazin.
FAZEKAS LÁSZLÓ
„Kapa” a magyar futball korszakos egyénisége, s ennek megfelelő tisztelet övezi – Belgiumban…
„Csak félve bocsátom előre, hogy gyerekként Flóri volt a példaképem, a bálványom, mindig olyan focista akartam lenni, mint ő, s nem is tudom, hogy eláruljam-e, tizenegy és fél éves koromban az édesapám – aki jó barátságban volt Kárpáti Györggyel, a Gyurikával – a Fradi toborzójára vitt le. De talán megbocsátják nekem a Dózsa-, azazhogy az Újpest-drukkerek ezt a fiatalkori eltévelyedésemet, amelynek nem lett súlyosabb következménye, ugyanis egy ősz hajú bácsi a következő szavak kíséretében tanácsolt el a labdarúgástól, legalábbis annak Üllői úti változatától: »Fiacskám, már betelt a létszám, próbálkozz máshol!«
Hát próbálkoztam a Megyeri úton, a homokos talajú »kopogóson«, de csak azért ott, mert az utcánkban a legjobban focizó srác – a Kodály körönd környékén nőttem fel – a Dózsa igazolt játékosa volt. És Kozák Pali bácsi, ez a drága jó ember nem küldött el, annak ellenére, hogy vaságyastól nyomtam harminc kilót, s még fél évem hiányzott a tizenkettőhöz, ami az igazolt játékosi státus alsó korhatára volt.
Hát, így kezdődött pályafutásom az egyetlen magyar klubnál, amelynek futballistája voltam, az Újpesti Dózsánál, amellyel később kilencszer lettem bajnok, s amelynek színeiben 408 bajnoki mérkőzésen 252 gólt szereztem, s lettem európai ezüstcipős az 1979–1980-as bajnokságban, harminchat góllal.
Bizony, annak a toborzónak már ötvenegy éve… Jelenleg itt élek Antwerpenben, immár kereken három évtizede, te jó ég, az életemnek majdnem a felét Belgiumban töltöttem, belga állampolgár vagyok – s az emberek még mindig azt mondják rám: az a magyar! Hiába beszélek perfektül flamandul, hiába készített velem az egyik belga tévéállomás negyedórás interjút a tavaly november 14-i Belgium–Magyarország meccs kapcsán – bár a magyar média fájdalmasan keveset érdeklődik irántam –, én itt örökre a »magyar« maradok.
Hozzáteszem: a mélyen tisztelt magyar. Itt engem mindenki myheernek, uramnak szólít, ilyenek ezek, tisztelettudók. A flamandok szemében én egy hős, egy legenda vagyok, nem kisebb személyiség, mint a belga válogatottat tizennégy évig irányító Guy Thys mondta rólam, amikor még élt, hogy én voltam a Royal FC Antwerp valaha élt három legjobb csatárának egyike. Pedig harminchárom évesen kerültem ki Belgiumba, amikor már igazán túl voltam a csúcson, és mégis kipréseltem magamból négy jó évet, 105 meccsen harmincnégy gólt szereztem.
Szóval, jó itt Antwerpenben, valahogy jobban megbecsülnek, mint otthon. Hogy miért is nem lettem magyar szövetségi kapitány? Amikor tizenöt évvel ezelőtt Mészöly Kálmán, az akkori szakvezető pályaedzője voltam? Mert igazán komolyan fel sem vetődött a nevem! Itt, Belgiumban az ilyenekből lesznek a kapitányok, mint én, aki kilencvenkétszeres válogatott volt, aki több mint nyolcszáz hivatalos meccset játszott, szerzett vagy négyszáz gólt, játékosként és edzőként is letett már valamit az asztalra, hát nem annak kell nyomulnia… Én biztos nem voltam benne a pikszisben, de mindegy, ezt a kérdést lezártam magamban, lépjünk tovább…
Hát hogyan is lettem én »Kapa«?! Az egész Solymosi II Gyulának köszönhető, a Budapest-Észak-ifiválogatott Kecskeméten játszott – akkor még ilyen is volt – , s a szállodában, ahol laktunk, éppen a »Mi újság a Futrinka utcában?« című bábsorozat ment. Volt benne egy figura, azt úgy hívták, Kapanyél, biztos hasonlítottam rá, mert a Gyula elnevezett Kapának, s rajtam ragadt a becenév.
Hát azt tudják-e, hogy 1982-ben, amikor a belgákkal játszottuk a csoportmeccset Elchében világbajnokságon, Alexandre Czerniatynski éppen a klubtársam volt az Antwerpenben?
Bizony, és ő ejtett ki bennünket a 76. percben lőtt góljával, azzal lett 1–1, ha marad az 1–0, mi megyünk tovább a tizenkettő közé. No persze, ha Pfaffot kiállítják, amikor letaglózott engem a tizenhatos előtt, akkor biztosan nyerünk, de hát a vb-kkel nem volt szerencsém. Csak kettőn játszottam, már jóval túl a harmincon, pedig az 1970-esre kijutottunk volna a mai szabályok mellett, mert a csehekkel nem kellett volna »tiebreaket« játszanunk, hiszen itthon legyőztük őket, odakint meg remiztünk, az 1973-as magyar–svéd vb-selejtezőn pedig már csak tizennégy percet kellett volna kihúznunk, de sajnos jött Edström, és kifejelt minket a németországi vb-ről.
És most jön az 1976. május 15-én játszott Dózsa–Fradi, a nyolc-három, amelyről még a lilák magazinját is elnevezték, és amelyen öt gólt szereztem, s tízes osztályzatot kaptam a Népsporttól. Akkoriban minden összejött nekem, 1974-ben született Lilian lányom, 1975-ben Éva – a harmadik, Carolin már odakint, Antwerpenben, 1983-ban –, szóval, jó passzban voltam. Érdekes, az öt gólom közül csak az elsőre emlékszem, amikor megiramodtam a felezővonaltól, s a tizenhatoshoz érve bevertem a labdát, a többi összefolyik már, hiszen harmincnégy éve volt, Istenem, ma meg már van egy hatéves unokám, Angelina, a mi családunkban mindenki lány lesz, nincs, aki rúgja a labdát, de szerintem azért így is emlékezni fognak a Fazekas névre a futballpályák környékén.”
BÖLÖNI LÁSZLÓ
Sok játékost elvitt a válogatott, ezért úgy döntött, kipróbál pár ügyes ifistát: felhozta az első csapathoz a Sporting akadémiájáról Ronaldót…
„Büszke vagyok rá, hogy felkerültem a magyar FourFourTwo ötvenes listájára, talán mégiscsak voltam valaki a futball világában vagy a világfutballban – ahogy tetszik. Ez az elismerés még egy fokkal többet jelent annál, mint hogyha a román toplista legjobbjai közé választottak volna be, végtére is én – bár magyarnak vallom magam, magyar az anyanyelvem és etnikai tekintetben ugyanolyan magyar vagyok, mint e lista összeállítói – teljes mértékben a román futball »terméke« vagyok, ha lehet ilyesmit mondani. Ehhez kétség sem fér, s valójában szakmai értelemben soha semmi közöm nem volt a magyar labdarúgáshoz. Itt, Erdélyben, azaz hát Romániában lettem elismert játékos, és örökre hálás vagyok azoknak, akiknek ezt köszönhetem.
Hogy kiknek? Mindenekelőtt szegény édesapámnak – már negyvenegy éve nincs közöttünk –, aki Dicsőszentmártonban először emelt fel a vállára egy eszpresszóban, hogy láthassam a televízió képernyőjét, és azon Puskás Ferencet, aki, ha jól emlékszem, a világválogatottban futballozott akkor. Ő hívta fel a figyelmemet Szepesi György meccsközvetítéseire, ő vitt el Dicsőszentmártonba a Chimica Tîrnâveni edzésére, és ő volt az, aki – még ennyi év után is szörnyű leírni – agyvérzést kapott, és meghalt a fia mérkőzése közben, a nézőtéren. A fiú akkor tizenöt éves volt.
Édesapám után közvetlenül Bóné Tibor következik, az első edzőm, s a későbbi mestereim közül feltétlenül meg kell említenem Mircea Lucescut, akitől pályafutásom egy későbbi szakaszában, a román válogatottban kaptam nagyon sokat.
Bizony, bizony, az sem tegnap történt, azóta sokfelé elsodort az élet, kacskaringós játékos- és edzői pályafutásom egyik legizgalmasabb periódusa volt a Sporting Lisszabonnál töltött két év. Sokan nem tudják, de még többen tudják, hogy én hoztam fel Cristiano Ronaldót az akadémiáról a felnőttcsapatba. Akkoriban történt, hogy sokan elutaztak a portugál és több más válogatott mérkőzésére, lesoványodott a keret, és gondoltam, kipróbálom azokat, akiket korábban kinéztem a fiatalok közül. Természetesen az akkor tizenhat éves Ronaldót is. Felhoztam, s aztán már el sem engedtem. Mit mondjak róla? Hátborzongató tehetség volt, ahogyan kezelte a labdát, ahogyan cselezett, ahogyan lőtt. Persze akkor még nem ő rúgta a szabadrúgásokat – ahhoz a csapaton belüli hierarchia elején kell állnia –, ma már örömmel látom, hogy a Real Madridban ő az első számú szabadrúgáslövő, kiharcolta, kiérdemelte magának ezt a kiváltságot. A szélre is én vittem ki, megéreztem, hogy ki kell venni őt centerből, ahhoz nem elég robusztus, hogy két kilencven kilós hátvéddel a nyakában brusztolja végig a kilencven percet, az oldalvonalak mellett jobban érvényesül a gyorsasága, a technikája. Összefoglalva: igyekeztem lecsipegetni róla a vadhajtásokat, okosan nyesegetni, de úgy, hogy a tövisei megmaradjanak, és továbbra is szúrjanak. Hogy mi a legnagyobb különbség a 2001-es és a 2010-es Cristiano Ronaldo között? Az, hogy ma már magánrepülőgéppel jár…
Apropó, Sporting. Van, aki nem érti, miért sikerült gyengébbre a második idényem a portugáloknál. Mondok néhány nevet és számot: Jardel, Nicolae és Joao Pinto. Egy idényben 42, 15 és 16 gól, összesen 73! Ennyi tűnt el az ő kiesésükkel a második portói idényemben, no meg néhány millió escudo is. Még ma is 150 millió euró a klub adóssága. S mi történt most, a Standard Liége-nél? Nincs kedvem magyarázkodni, de nézzék meg, hány játékosomnak tört el a lába…
Azt is sokan megkérdezik, miért nem vállaltam eddig még semmilyen feladatot, munkát a magyar labdarúgásban, miért nem lettem szövetségi kapitány. A válaszom, ha tömör és lényegre törő akarok lenni, akkor annyi: mert azok, akiknek ez a hatáskörében állt, soha nem kértek fel. Azok, akik felvetették ezt a lehetőséget – jobbára az újságírók –, azoknak semmi közük egy ilyen kinevezéshez… Az igaz, hogy szakmai igazgatóként felvetődött a nevem, de azt a posztot nem nekem találták ki, az íróasztal mögött ülve én nem tudom művelni a futballt.
Ettől még nagyon is élő a kapcsolatom a magyar futballal, konkrétan a magyar futballistákkal. Martos Győzővel nem mindig harmonikus a viszonyom, legutóbb nagyon megvert teniszben, de nyugodjon meg, hamarosan visszavágok.
S ha már a magyar kapcsolatról van szó: igen, Rudolf Gergelyt is én vittem ki Nancyba Dancs Róbert barátommal együtt. Végigbírta az első évek gyötrelmeit, nagyon bátor, nagyon tehetséges, örülök, hogy kikerült a Genoához, bár ezzel még várjunk egy kicsit, azt hiszem, többet tudok Gergely dolgairól, mint az átlagolvasó, s talán annál is többet, mint amennyit önök, újságírók.
Magyar kapcsolat, magyar nóta… »Nagymajtényi síkon letörött a zászló…« Hát igen, a labancokat nem kedvelem. És hogy mikor énekeltem ezt a dalt legutóbb? Elég régen, otthon, Vásárhelyen, amikor egy kicsit elkapott a gépszíj, Szalkai Józsi barátom születésnapján.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. áprilisi lapszámában.)