Interjú Ch. Gáll András Fotó Kristóf Lajos
„Amikor december 5-én, a Groupama Arénában megpillantottam Juhos Attila ellenőr kezében a gyönyörű vázát, már sejtettem, hogy merénylet van készülőben. Szabó Zsolt volt a bíró – én következetesen bírót és partjelzőt mondok, számomra nem létezik a játékvezető és az asszisztens –, akivel pályafutásom alatt a legtöbbször, 322 alkalommal működtem együtt, szóval, minden stílszerűen alakult. Ott volt a nézőtéren a család, meg a gombóc a torkomban, legalább másfél percen át beszélt rólam valaki a megafonba, még szórványos tapsot is észleltem, ami egy partjelzőnek sohasem jár, mit tagadjam, meghatódtam. Haáz Feri, a Fradi intézője átadott egy méregzöld Fradi-emlékmezt, rajta a 342-es számmal – ennyi NB I-es meccsen lengettem a zászlót. Eljött hát a búcsú, az utolsó NB I-es meccsem…
Ha akarnám, se tudnám elfelejteni az elsőt: itt lóg a falon az emléke annak az 1985. március 30-án játszott Kiskundorozsma–Pusztamérges megye III-as mérkőzésnek. Helyesebben Kiskundorozsma kettő. Öt nullára győzött a Kiskundorozsma kettő, én alig múltam tizenöt éves. Volt olyan játékos, aki nyugodtan az apám lehetett volna. Viszont két évvel később, a Szatymaz–Mórahalom megye kettes mérkőzésen kaptam egy fülest az egyik nézőtől. Már három nullára vezettek a vendégek, amikor kiállítottam egy szatymazit – akkoriban még fújtam is a sípot, nemcsak lengettem. Az egyik hazai rendező letépte a karszalagját, berohant a pályára, és lekevert egy pofont. Megírta az esetet a Délmagyar-ország, az összes gimnáziumi osztálytársam kérte, hogy meséljem el a pofon történetét.
2000-ben a Lengyelország–Finnország barátságos összecsapás volt az első nemzetközi mérkőzésem, Poznanban, nulla nulla lett a vége. Az igazi fordulópont azonban az volt a karrieremben, amikor három éve bekerültem Viktor (Kassai – a szerk.) csapatába. A 2011-es BL-döntőt tartom pályafutásom csúcsának, a Wembleyben, még ha csak tartalék asszisztens voltam is. Csak álltam a játékoskijáróban kilencven percen keresztül, és nem csináltam semmit. Készenlétben álltam, ha valamelyik partjelzővel történne valami. Simán nyert a Barca a Manchester United ellen. Viktor halál profi módon vezette. Persze akadtak zűrösebb meccseim is. Jó pár éve két, egymást követő NB I-es bajnokin elengedtem egy-egy lesgólt. A Békéscsaba–Sopronon és a ZTE–Fradin. Az elsőnél éreztem, hogy melléfogtam, a másodiknál csak utólag szembesültem a hibámmal.
A legtöbbször az Újpest–Fradin voltam partjelző, kilencszer. A 2002. szeptember 14-i örökre feledhetetlen marad.
Aznap született Robcsi fiam, a három gyerekem közül az első. A feleségem – illetve akkor még nem volt az… – már reggel óta benn volt a szülőszobán, jómagam úgyszintén, de Robcsi késett. Nekem pedig el kellett indulnom taxival a Megyeri útra, első a kötelesség. Végigbőgtem az utat a kórháztól a Szusza Ferenc Stadionig… Este fél hétkor Szabó Zsolt barátom a sípjába fújt, Robcsi öt perccel később megérkezett, de ezt csak a szünetben tudtam meg.
Egyébként furcsa, hogy nincs tovább, bár most még a téli szünet tart, amikor úgysem lengetnék. De nem szakadok el a futballtól, oktatóként részt veszek az asszisztensképzésben, ellenőr is leszek, aztán ki tudja, mire viszem még…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. februári számában.)
