Baloldali – pláne kommunista – elfogultsággal még az ellenségeim sem gyanúsíthatnak, de nem szégyellem feleleveníteni, hogy amikor 1959-ben eltört a lábam, két ember látogatott meg a kórházban: Albert Flóri és Gáspár Sándor. Utóbbi, a nagyhatalmú politikus velem mindig nagyon rendes volt, amikor a Vasashoz igazoltam 1953-ban, két éven belül lakást szerzett nekem, és ha rajta múlik, a hatvanas évek közepén egy Shell benzinkút gebinjét is megkaptuk volna, ami felért egy öttalálatos lottószelvénnyel. Kamarás Mihály barátommal mi már az öregfiúkban fociztunk, amikor megkértük Gáspárt, kerítsen nekünk is egy töltőállomást. Becsületére legyen mondva, két hét múlva telefonált a titkárnője, megvan a kút. „Józsikám, minden el van intézve, csak egy jelentéktelen kérésünk lenne: ha nyugati autóval tér be valaki tankolni, pláne ha disszidens magyar az illető, akkor nyissa ki a szemét és a fülét, és jelentse nekünk, mit látott, mit hallott.” Abban a pillanatban tudtam, ebből nem lesz gebin. „Gáspár elvtárs, én erre képtelen lennék” – mondtam, és Misi is bólogatott.
Hogy belőlem NB I-es, pláne válogatott futballista legyen, az esélye a nullával volt egyenlő. Pedig jó évjáratba, a huszonhetesbe születtem, az Öcsinél harminchat nappal voltam fiatalabb. 1944-ben esztergályostanoncként a Hubert-Sigmund öntödében dolgoztam Kőbányán, a Ceglédi úton laktunk, de ha meghallottam a futball döngését, nem érdekelt se a tanulás, se az esztergagép. Nem aggódtam, hadiüzem volt a Hubert-Sigmund, úgysem visznek el katonának. Csak azt nem tudtam, hogy feketén dolgoztattak, nem jelentettek be, és decemberben S. A. S.-behívóval berendeltek a Mária Terézia-laktanyába. Egy nappal az előtt indult az alakulatunk a Felvidékre, hogy Budapest körül bezárult volna az ostromgyűrű, a mi alakulatunknak már az orosz ágyúk torkolattüzei világítottak. A Hunyadi-páncélosokhoz kerültem, de tankot életemben nem láttam, még katonaruhát se kaptam, a fegyverem a gyalogsági ásó volt. Egy társammal megszöktem, és elindultunk hazafelé, gyalogszerrel. Az első megálló autót SS-katona vezette, beszélt magyarul. Elvittek a legközelebbi városig, ott bekerültünk egy táborba, az orvos megvizsgált, és megállapította a vércsoportunkat, a hónunk alá be is tetoválta.
Ausztriában amerikai fogságba estünk, de én haza akartam menni, el is engedtek, de alig léptem át az orosz zónába, máris lekaptak a tíz körmömről, és meg sem álltunk a Kaukázusig. Öt évet töltöttem hadifogságban, a tetoválás miatt SS-katonának tartottak, de szerencsémre táborválogatottat toboroztak, az edzőmeccsen a mi csapatunk kilenc nullára győzött, hét gólt rúgtam, nyert ügyem volt. Avar „Ricsi”, azaz István, a huszonegyszeres magyar és kétszeres román válogatott újpesti csatár volt a szövetségi kapitány, még negyvenévesen is szédületesen rúgott. Magyar–német válogatott mérkőzést rendeztek, öt egyre győztünk, Ricsi három gólt csavart érintés nélkül szögletből!
Baróti Lajos és az aggódó tekintet
1950-ben engedtek haza, előtte Sztálingrádban és Voronyezsben is raboskodtunk, egy könyvet meg tudnék tölteni az élményeimmel. Eleinte a Postásban játszottam, aztán a Fradi akart igazolni, egy öltözet ruhát kértem, de nem adták meg, így a Vasasban kötöttem ki, itt nem öltönyt, hanem egy lakást kaptam… ’57-ben megnyertük a félidényes bajnokságot, kétszer a Közép-európai Kupát, csodás évek voltak.
Nagy idők tanúja, néha Lóránt Gyula (balra) is hiába kergette
Kétszer játszottam a válogatottban, 1955-ben. Lausanne-ban öt négyre vertük meg Svájcot, majd a Népstadionban kilencvenezer néző előtt négy kettőre a svédeket. Azért csak kétszer, mert a Kocka nem szeretett, hiszen kiszorítottam mellőle Budai II-t. Folyton kényszerítőzni próbáltam vele, de mindig befordult a labdával, sohasem adta vissza. A svéd meccs után Sebes – aki, hithű kommunista lévén, mivel tudott az előéletemről, csak Hunyadi Józsinak, SS-nek szólított, és nem szívlelt – félrevont, és azt mondta, ne erőltessük… Pedig később is jól ment a foci, még harmincévesen is szerződtetni akart az Anderlecht, amikor a bemelegítésnél levágtam egy sprintet a Heysel-stadionban, felhördült a közönség. De nem mentem, elég volt nekem az az öt év távol a hazámtól…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. februári lapszámában.)
