Interjú Ch. Gáll András Fotó Takács József, MTI
„Kicsit meglepődtem, hogy nem én védtem 1966. július 13-án a portugálok ellen, az első vb-meccsünkön, hiszen a selejtezőben végig én voltam a kapus. Azt viszont sejtettem, hogy Lajos bácsi engem fog a kapuba állítani a brazil meccsre, hiszen Miska (Szentmihályi Antal – a szerk.) nem védett túl jól, Baróti Mathesz Imrét és Szepesi Gusztit is betette Nagy Pista és Sóvári Kálmán helyére. Tudományos módszerekkel készültem az összecsapásra. Előző novemberben Dél-Amerikában túráztunk a válogatottal, megmérkőztünk a brazilok B-csapatával, ki is kaptunk öt háromra, és akkor figyeltem fel Limára. Borzalmas lövőereje volt, ahogy átlépte a felezővonalat, szinte azonnal rászúrta a labdát, és rúgott is egy bombagólt Géczi Pistának vagy negyven méterről. A liverpooli meccsünk is úgy kezdődött, hogy Lima felhozta a labdát, és én tudtam, hogy lövés következik onnan, ahonnan senki sem rúgja rá. Ő rárúgta, és kipiszkáltam a labdát a bal felső sarokból, ha nem készülök fel Limából, egy nullára vezetnek a brazilok, és aligha verjük meg őket.
Milyen érdekes, ma is július tizenötödikét írunk, éppen a Goodison Park-i három egyes győzelem évfordulóján beszélgetünk… Utána megvertük a bolgárokat is, de csak másodikak lettünk a csoportban, így a szovjetekkel kerültünk össze a negyeddöntőben. Tudtuk, hogyha kikapunk, senki sem mossa le rólunk a bélyeget, hogy lefeküdtünk nekik… Persze hogy kikaptunk, persze hogy arról beszélt az egész ország, biztosan parancsszóra kaptunk ki. Micsoda ostobaság… Pedig benne volt a vébédöntő a csapatunkban.
Azért olimpiai bajnoki címem van, csak éppen aranyérmem nincs Tokióból. A negyeddöntőben egy nullára vezettünk a románok ellen, amikor tizenegyeshez jutott az ellenfél. A lövés a bal alsó sarokra ment, de én kiütöttem. Csakhogy mély volt a talaj, a jobb kezem gyűrűs- és kisujja belefúródott a gyepbe, mindkét ujjam ínszalagja elszakadt, nem védhettem az elődöntőben. A finálé előtt Karcsi bácsi (Lakat Károly dr. – a szerk.) megkérdezte, vállalom-e. Minden vágyam az volt, hogy olimpiai döntőn védjek, de a csapat érdekében azt mondtam, nem vagyok százszázalékos állapotban – tényleg nem voltam –, védjen inkább a Miska. Akkor még nem tudtam, hogy csak az a tizenegy játékos kap aranyérmet, aki a döntőben játszott. Hát így vagyok aranyérem nélküli olimpiai bajnok.
1956 októberében Németországban túráztunk az ifjúsági válogatottal. A forradalom hírére megindultunk hazafelé, de csak Bécsig jutottunk, az osztrákok már lezárták a határt. Hoffer József szövetségi kapitány azonnal hazautazott, mi kint maradtunk, a svájci szövetség lekötött nekünk öt mérkőzést, élvonalbeli felnőttcsapatoknak négy-öt gólokat rúgtunk, nyüzsögtek körülöttünk a menedzserek. Én le is szerződtem az Urania Genfhez, de folyton nyaggattam Nagy Andrást, a Servette másodedzőjét, oldja már meg, hogy haza tudjak telefonálni. A genfi főpostán fel is hívtuk a szomszédunkat, mert nekünk nem volt telefonunk, hogy másnap a megadott időben legyen ott az édesanyám. Ott is volt, mondja, hogy „Kisfiam, dönts úgy, ahogy jónak látod, mi majd valahogy megleszünk itthon nélküled…”, de abban a pillanatban elsírta magát, én meg otthagytam csapot-papot, aláírt szerződést, meg sem álltam a Rottenbiller utcáig… Én hazajöttem, és a honvédosok is, Mathesz Imre két év múlva, a többiek viszont szinte mind kint maradtak, Szalay Tibi, Sztáni Pista vitte a legtöbbre, ha az a csapat nem széled szét, másképp alakul a magyar futball sorsa.
Harmincéves koromig védtem az NB I-ben, utoljára a Tatabányában. Negyvenhárom éve edzősködöm, még a legutóbbi idényben is dolgoztam Ománban. Már nem megyek vissza, hetvennégy éves vagyok, leköt a hat unokám, Vincéből talán jó kapus lesz, de inkább legyen jó tanuló és jó ember, az még fontosabb annál.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. szeptemberi számában.)