Interjú Ch. Gáll András Fotó Takács József
Habár nyolcvan évvel ezelőtt Kispesten születtem, 1961 óta itt lakunk a Karolina út mellett, az Elek utcában, abban az évben vettem el Zsuzsát, már nem bírtam tovább kibekkelni. A régi honvédos játékostársak közül Rákóczi Lacival és Törőcsik Pistivel – aki az esküvői tanúnk volt – járunk össze, meg a feleségekkel, így hatosban havonta egyszer elmegyünk vacsorázni ide, a Kiss János altábornagy utcába.
Ilyenkor, november táján mindig eszembe jut ötvenhat ősze, a dél-amerikai túránk. Pisti és Laci is velünk volt, végül tizennyolcan indultunk útnak Rióba, a Flamengo meghívására: Grosics, Rákóczi, Bányai, Dudás Zoli, Lantos, Bozsik, Kotász, Törőcsik, Sándor Csikar, Budai, Kocsis, Szusza, Puskás, Czibor, D. Szabó „Tüske”, Bagoly Berci, Szolnok Pista és jómagam. A Flamengo fizetett mindent, két repülőjegy még kárba is veszett, nem akadt rá jelentkező. Guttmann Béla Bécsben csapódott hozzánk, ő akkoriban már kint élt, karácsony előtt Milánóban tartottunk egy csapatértekezletet, ki megy, ki marad. Emil volt a szervező (Östreicher – a szerk.), Babolcsay, Palicskó és Tichy haza akart menni, a Lajos azt mondta: „Apukám, azonnal megyek Bécsbe a Kásához, veszek egy Opelt, én fogok elsőnek Pestre egy Opellal bevonulni!”. Kása erdélyi magyar volt, Bécsben nyitott autókereskedést, mindannyian nála vásároltunk. Lajos ezerötszáz dollárért meg is vette a Rekordot, hazament, tényleg elsőnek közülünk.
Mi pedig elindultunk, Sándor Csikar, Szusza Feri, Lantos Misi is hozzánk csatlakozott, bár a jól csengő márkanév miatt Honvéd voltunk, valójában vegyes csapat. Rióban négy meccset játszottunk, Sao Paulóban egyet, hét mérkőzés volt lekötve, de az ötödik után elindultunk Caracasba. Rióba tíznapos késéssel megérkeztek a Népsportok, olvastuk, hogyan pocskondiáznak bennünket, főleg az Öcsit, mit mondjak, nem esett jól. A feleségek – már aki nős volt, én még nem – Bécsben várakoztak, Schwarz Sanyi bácsi kivitette őket, ő nagykereskedő volt, aki mindig összeállította a csomagjainkat, amikor nyugati túrán voltunk, rá volt írva mindegyik pakkra az illető neve, nekünk csak fel kellett kapni a csempészárut… Rióban remekül éreztük magunkat, rendszeresen eljártunk egy Hidvégi nevű magyarhoz, aki negyvenötben hagyta el az országot, hajnalig mulattunk, Szusza Feri zongorázott, reggel ötkor kijöttek a brazil rendőrök, hogy nem tudnak aludni a szomszédok.
Öcsiéknek – Kocsisnak, Czibornak, másoknak is – addigra megvolt a menekültútlevelük, indultak volna haza Európába, még gyorsan lejátszottuk Caracasban a két meccsünket, aztán ők mentek, mi meg később követtük őket. Bécsbe, aztán onnan haza, Magyarországra. Hogy féltünk-e? Egy zabszemet se lehetett volna bedugni a fenekünkbe, de a határon Schumeth Lajos ezredes, a Honvéd elnöke várt ránk, egy végtelenül rendes ember. Mindent hazavihettünk, vámmentesen, én a Kásánál vettem magamnak egy Opel Rekordot, mint Tichy, ami pénzt kerestünk Dél-Amerikában, azon bevásároltunk.
Hogy milyen ember volt az Öcsi? Engem imádott, amikor Sztálinvárost megcsinálták, Sebes kitalálta, hogy minden NB I-es csapatnak adnia kell három játékost, a Honvédból engem is kijelöltek. Megrémültem, persze nem volt kedvem leköltözni Sztálinvárosba. Az Öcsi erre bement Sebeshez, és kijelentette: „Ez a gyerek marad, ő kispesti!”. És maradtam…
A nagy világversenyekről lemaradtam, hétszeres válogatott létemre, egyedül a római olimpiára jutottam ki, ahol dobogóra állhatott a válogatott, de nekem nincs bronzérmem, mert a harmadik helyért vívott meccsen nem én védtem, hanem Török Gábor. Az egészségemmel nincs különösebb probléma, csak ez a front ne jönne, márpedig most jön. A két csípőízületemet kicserélték, aki élsportoló volt, arra rájár a rúd. De ennél nagyobb baj sohase érjen…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. januári lapszámában.)
