Zólyomban születtem, 1918. december 11-én, egy héttel korábban, mint ahogy számos forrás említi. Édesapám vasúti tiszt volt, én – a sorban a hetedik – még Zólyomban láttam meg a napvilágot, de Gyula öcsém, a nyolc Gyetvai-gyerek közül a nyolcadik már Kispesten. Édesapám azt mondta, ő nem esküszik fel a csehszlovák államra, a trianoni diktátumot követően áttelepült Csonka-Magyarországra. Kisgyerekként a Wekerle-telep végében, az Illatos út menti hatalmas lapályon rúgtuk a bőrt, néhány évvel később Puskás Öcsi és Bozsik Cucu is ott tanult meg focizni. Jól ismertem Puskásékat, azaz, hogy Purczeldékat, mert akkor még úgy hívták a családot. Amikor már Fradi-játékos koromban jöttem hazafelé a Határ úti villamosmegállótól, a Wekerle-telep főterén vitt keresztül az utam, a templommal sréhen volt a kocsma, mindig kiszólt Purczeld bácsi – aki Patyi Mihállyal, a Kispest centerhalfjával borozgatott –, hogy „Igyál velem!”. Én meg rávágtam, hogy „Azért jöttem!”.
Klasszikus mozdulat
Azért a whiskyt a száraz bornál is jobban kedvelem, joggal kérdezheted, hol az ördögbe’ kaptam rá erre a skót italra. Nos, 1938-ban nyugat-európai túrára utaztunk a válogatottal, Glasgow-ban 3:1-re kikaptunk a skótoktól, utána a banketten ismerkedtem meg a whiskyvel. Lázár Gyuri, a legjobb barátom mellett ültem, őt becézték „Tanár úrnak”, nem véletlenül, szóval, akár hiszed, akár nem, harminckétszer kellett emelni a poharunkat VI. György királyra! Hogy berúgtunk-e? Nem, csak melegünk lett. De annyira, hogy a szálloda felé menet Szabó Tóni, a kapusunk fogott egy nőt az utcán, de a portás nem engedte, hogy felvigye a szállásunkra. No, erre mi tizenöten elálltuk a recepció előtti területet, a portás semmit sem látott, Tóninak meg szereztünk egy kellemes éjszakát.
Ha már ’38-nál tartunk, csak azért nem vagyok világbajnoki ezüstérmes, mert az olaszországi vébére ifjabb Springer Ferencet, klubunk ügyvezető elnökét vitte ki az MLSZ, afféle végső jutalomútként, mert súlyos rákbeteg volt, hamarosan meg is halt. Pedig eredetileg a küldöttség tagja lettem volna, így lemaradtam az ezüstéremről, sőt ki tudja, ha játszom… Sajnos, csak tizenhétszer lehettem válogatott, huszonöt évesen egy válogatott meccsen, már nem emlékszem, melyiken, izomhúzódást szenvedtem, és Tóth-Potya István szövetségi kapitány nem cserélt le, végig kellett játszanom a kilencven percet. Sohasem hevertem ki a súlyos húzódást, bár még öt évet játszottam az NB I-ben – mindvégig a Fradiban –, a gyorsaságom már nem volt a régi, harmincévesen visszavonultam.
Tabló a magyar futball és a Fradi aranykorából
A harmincas években mi munka után futballoztunk, reggel nyolctól délután négyig az Elektromos Művekben dolgoztam, s amikor három év elteltével előléptettek, a legendás havi kétszázra emelkedett a fizetésem – azzal tényleg könnyen vicceltem! Utána már csak kettőig kellett dolgoznom, ez volt a könnyítés… A Fradiba tizenkilenc évesen kerültem be, Kemény Tibit kellett kiszorítanom, válogatott balszélső volt, de én nem ismertem lehetetlent. Úgy futottam, mint a nyúl, bal külsővel félelmetesen rúgtam, úgy tekertem a labdát, hogy a kapufáról mindig befelé pattant. A Tibi gyorsan el is igazolt a Gammába, nem bírta a versenyt.
Hogy ki volt a legjobb futballista, akivel vagy aki ellen életemben játszottam? Zsengellér Gyula! Kevesen tudják, hogy Ábelt – amikor még a Salgótarjánban játszott – el akarta hozni a Fradi, de Aschner Lipót, az Újpest tulajdonosa lecsapott rá, mondván: „Bárhová, csak ne a Fradiba!” Később Kubala Lacival is játszottam az FTC-ben, olyan jó barátok voltunk, hogy később, amikor már Pozsonyban élt, odakint szerepeltünk a Fradival, én megsérültem, és ő nem engedett haza, saját költségén egy hónapig Pöstyénben gyógykezeltetett, amíg meg nem gyógyultam!
Nekem a Fradi örök szerelem maradt, manapság is kijárok, azaz az unokám kocsival kivisz a bajnoki meccsekre.
A dédunokám, Kárász Krisztián 16 éves létére a Fradi U19-es csapatában játszik, szerintem legalább olyan jó, mint én voltam. Ezek szerint lehet belőle még futballista…
Interjú Ch. Gáll András Fotó Takács József
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. áprilisi számában. Gyetvai László 2013. augusztus 28-án hunyt el.)
